Mostanában némileg több szabadidővel rendelkezem, így igényem támadt, hogy valami olyannal üssem el az időt, ami hasznos, ami valahol azt szolgálja, ami érdekel is, amiben hiszek, ami valahogy engem is tükröz. Így jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy keresek olyan Byron Katie-s videókat a youtube-n, amikhez van angol felirat, s így nagy eséllyel sikerül lefordítanom azokat magyarra.
Byron Katie Munkássága - milyen remekül illik rá ez a szó! :) - nagyon magával ragadott másfél évvel ezelőtt, amikor az utamba került. Mivel az angol szövegértés hallás alapján nem ment eddig nagyon fényesen, ezért kiéhezetten vetettem rá magamat azokra a videókra, amiket eddig pár jótét lélek már lefordított.
Amikor nekiálltam fordítani, még nem is nagyon tudtam, hogy mibe nyúlok bele. Ez csak menetközben vált egyre világosabbá. Katie a Munkát egy izraeli lánnyal folytatja,, aki elszenvedője volt egy terror-támadásnak.
Számomra az az igazán meghökkentő ebben a Munkában az eddigiekhez képest, hogy megmutatja azt, hogy még az olyan evidensnek tartott gondolat is, mint hogy "Lélegeznem kell", egy olyan hiedelem, amivel kapcsolatosan bátran feltehetjük a már jól ismert kérdést: Igaz ez? Teljesen biztos lehetsz benne, hogy igaz az a gondolat, hogy "Lélegeznem kell"?
Erről meg az jutott eszembe, hogy hány olyan ember van, aki ehhez a lányhoz hasonlóan bepánikol egy-egy olyan helyzetben, amiben az életét valamiért veszélyeztetve látja. Szépen rámutat ez a Munka, hogy ezek a pánik-rohamok is csak azért tudnak kialakulni, mert ott van valami gondolat - ami néha nagyon gyorsan, szinte fel sem ismerhető módon - beránt bennünket a szorongás, a pánik már jól ismert, megszokott testi érzetébe.
Katie arra bíztatja ezt a lányt - s én is bárkit, aki hasonló érzésekkel küzd -, hogy vizsgálja meg azokat a gondolatait, amiknek közük van a félelmeihez, a szorongásához, a pánikrohamaihoz. Illetve, hogy mi ezzel az érzéssel, testi érzettel a probléma? Hogy ne meneküljünk tőle, hanem egyszerűen csak legyünk vele, figyeljük meg, éljük meg. Hogy lehet épp a lehető legjobb, hogy ez történik velünk?
Az érzés sokszor azt mutatja meg, hogy hol megyünk ellene a valóságnak, annak, ami van.
Csak üldögélni csendesen, értelmezések és gondolatok nélkül, a testi érzettel, ami éppen felbukkan.... Csak hagyni, hogy itt legyen.... Belepihenni... Engedni, hogy létezzen, hogy megélődhessen.... Talán ez nehéznek tűnik, amikor épp ránk tör a szorongás, amikor magával ragadnak az érzetek... de ez egy lehetőség arra, hogy végre megálljunk és kiváncsian megnézzük, mi az, amitől évek, évtizedek óta menekülünk. És ha megállunk és ránézünk, akkor felismerhetjük, hogy nincs mitől félni, nincs ott semmi, amitől menekülni kellene.
