Gondolkodtatva vagyunk

Az ember tényleg mindig azt kapja, amire épp szüksége van. És nem kell félni, hogy bárki bárkinek árthat, mert mindeki csak akkorát kap, amennyit elbír.

Kati mama is azt mondja, hogy gondolkodtatva vagyunk. Nem vagyok benne biztos, hogy azt értem alatta, amit ő gondolt, de ma reggel egy érdekes kis összezizzenés fogalmazódott meg bennem.

Hogy honnan indítsam a történetet, nem is tudom, hiszen ami van, az egy folyamat része. S ki tudja, hogy ez a folyamat honnan indult.... Onnan, hogy reggel Adyashanti írását olvastam (Kegyelembe esni), majd megélhettem, hogy a kedvesem keze által simítva elfogadom a testemet, s ettől hatalmas oldódás történt bennem? Esetleg messzebbről? Onnan, hogy volt ez a hétvégi elvonulás? Vagy hogy önmunkás útra léptem? Vagy amikor a Tantra útjára tévedtem? Vagy amikor megszülettem? Esetleg amikor a világ keletkezett?? De azt hiszem, hogy a kezdet nem is fontos. Ezt is csak elme – amiről tegnap egy olyan felismerésem volt, hogy nem is létezik, de most mégis kell hívni valahogy :) - tartja fontosnak. Mármint hogy valaminek lennie kell elejének, közepének és végének. Különösképpen ha az egy történet.

Szóval inkább a dolgok közepébe vágok! A tény: kedvesem keze (vajon ez tény??!) simította a testemet. S míg bennem egy önmagam elfogadásával kapcsolatos oldódás játszódott le, az ő fejében egy olyan sztori futott, hogy kihasznál engem. Különösnek tűnt, hogy ahhoz a csodához, ami bennem lejátszódott, neki ilyen történet kapcsolódik. Egy villanással később azon kaptam magam, hogy szóra nyílik a szám, s magyarázom, hogyan is zajlódhatott le ez őbenne.

Vagyis a testünk – a drága, intelligens testünk, mert tényleg az! – cselekszik. Önkéntelenül, öntudatlanul. Majd az elménk – a kedves, drága – utólag értelmezi a történést, ahogy szokta. Ez annyira gyorsan történik, hogy szinte úgy tűnik, hogy az értelmezés zajlott le hamarabb, ami épp ezáltal már nem is hívható értelmezésnek, hanem inkább mondható indoknak, kiváltó oknak.

Ahogy ezt kimondtam, már jött is az emléke annak a kísérletnek, amiről korábban hallottam, olvastam. A kísérletben azt vizsgálták, hogy egy döntéshozatalnál az agy adott területei mikor aktivizálódnak, mert ez utal arra, hogy hol és mikor történik meg a döntéshozatal. S az érdekes az volt, amikor kiderült, hogy a gondolat a döntésről az elmében 6 mp-cel azután jelent meg, mint ahogy az agyban érzékelték a „döntést”.

Egy weboldalon így találtam meg a kísérlet összefoglalását:

A kísérleti alanyt betolják egy CT letapogatóba, ami az agy működését rögzíti. Ekkor a kezébe adnak két kapcsolót. Ezt követve a kísérleti alanynak különböző témákban tárnak fel kérdést igen-nem döntési lehetőséggel, amikor is az egyik vagy másik nyomógombos kapcsolóval visszajelzi döntését. Mindeközben a CT kijelzi az agy működését. Az agy középső részén vagy egy terület, a – videón kék és sárga színekkel jelölve – ez a terület árulkodik arról, hogy mi lesz a döntés. A kék tartomány akkor aktivizálódik, amikor a kísérleti alany a bal gombot készül megnyomni. A sárga tartomány pedig, amikor a jobbat. A döntéshozás helye tehát ismert, az idejének a meghatározása pedig a kísérlet célja. A kísérletezők szeme előtt derül ki, hogy ki hozza a döntést, a kísérleti alany tudata, vagy pedig a tudat nélküli szürke állomány neuron aktivitása.

A kísérlet szerint a döntés meghozatala előtt 6 teljes másodperccel a kék vagy sárga terület aktivizálódik, azaz 6 másodperccel korábban meghatározható, hogyan fog a kísérleti alany dönteni. Ebből nyilvánvalóan kiderült, hogy az emberi tudat, alá van rendelve a tudattalan agytevékenységnek.

Korábban ez a kísérlet némileg mást mondott nekem. Azt már nem részletezném hogy mit, de ma reggel azt láttam benne bizonyítottnak, hogy az elme, mint értelmező gépezet funkcionál. (Megjegyzem ezt C.Chabris – D. Simons: A láthatatlan gorilla c. könyvében olvasottak is megerősítették,) Vagyis teszünk valamit, s a gondolat arról, hogy megtettük – vagyis inkább, hogy megteszem – árnyalatnyival később kerül csak elő.

A kísérletetben ezt úgy képzelem el, hogy a kísérleti alanynak az volt a feladata, hogy döntsön: a bal vagy a jobb gombot nyomja-e meg. A bal gomb megnyomódott, így az elme - kis csúszással, de mégis csak utólag - értelmezte: a bal gombot választom. Nem hiába: az elmének szüksége van arra, hogy elhiggye, hogy ő dönt, ő választ.

Ebben az esetben olyan egyértelműnek tűnik, hogy mi történt. Az elme elhitte, hogy választania kell (ez a feladat), s mivel a feladat két esélyes volt, így okkal gondolhatja, hogy egyszerűen csak elvégezte a feladatát, megnyomta a két gomb közül az egyiket.

De emlékezzünk csak, hogy hány olyan eset ér minket az életünk folyamán, amikor nem is igazán értjük, hogy mit miért tettünk úgy, ahogy tettünk! Az elme logikusan „történik”, az élet nem. Történnek velünk dolgok, belekerülünk helyzetekbe, amikben csinálódtatunk valamit. És sokszor ott állunk utána összezavarva, hogy ez meg hogy történt, hiszen ha az elmét használva tettük volna a „dolgunkat”, akkor tuti, hogy másképp tesszük. Teszem azt fel, életveszélybe kerül valaki, s olyan súlyokat is képessé válhatunk megmozgatni, amit „józan ésszel” nem tudnánk felemelni. 

Vagy eszembe jut egy részlet Richard Bach: Illúziók c. könyvéből, hogy a tanulás folyamata is csak illúzió:

„- Egyszerűen csak el kell hagynod a gátlásaidat, és azzal a hiedelmedet, hogy nem tudsz gitározni. Nyúlj a gitárhoz úgy, mintha életed egyik tartozéka lenne, aminthogy az is, egy másik, alternatív létidődben. Tudd, hogy úgy van rendjén, ha jól játszol rajta, hagyd, hogy nem tudatos éned vegye át az irányítást az ujjaid fölött, és játssz.

- Olvastam én valamit erről, a hipnózisos tanulásról, amikor a tanulóknak azt mondják, hogy ők művészek, és tényleg úgy zenélnek, meg festenek, meg írnak, mint a legnagyobb művészek.

- Kemény feladat ám az, Don, hogy eresszem szélnek, amit tényként tudok, hogy ugyanis nem tudok gitározni.

- Akkor kemény feladat lesz számodra a gitározás. Évekig kell majd gyakorolnod, amíg megengeded magadnak, hogy jól csináld, amíg a tudatos agyad azt mondja majd, most már eleget gyötörted magad, megszolgáltad a jogot, hogy jól játssz a hangszeren.”

Ahogy eddig jutottam, beugrott egy másik könyben (Aronson: Társas lény) olvasott történet, ami az elme önigazoló képességét volt hivatott bemutatni.

„Képzeljük el, hogy meghipnotizálnak egy fiatalembert, Samet. A hipnotizőr poszthipnotikus szuggesztió útján azt a parancsot adja neki, hogy amint az óra négyet üt, 1. menjen a szekrényhez, vegyeki és öltse fel az esőkabátját és a vízálló cipőjét, 2. fogjon esernyőt, 3. menjen nyolc sarkot az ABC-áruházig és vásároljon hat üveg whiskeyt, majd 4. menjen haza. Még azt is megmondja neki, hogy amint belép a lakásába, „fel fog ébredni”, és újra önmaga lesz.

Amikor az óra négyet üt, Sam azonnal elindul a szekrény irányába, felveszi az esőkabátját és a vízálló cipőjét, ernyőt ragad és lemegy, hogy whiskeyt vegyen. Néhány furcsa dolgot veszünk észre ezzel az akcióval kapcsolatosan: 1. tiszta, napsütéses idő van, egy felhő sincs az égen, 2. félsaroknyira van egy kis üzlet, ahol ugyanannyiért lehet whiskeyt kapni, mint a nyolc saroknyira lévő szupermarketben, 3. a fiatalember nem iszik.

Sam hazaérkezik, kinyitja az ajtót, belép a lakásába, felébred az „álomból”, észreveszi, hogy ott áll esőkabátban és vízálló cipőben, az egyik kezében esernyőt tart, a másikban pedig egy jókora bevásárlótáskát hat üveg whiskeyvel. Egy kicsit zavarodottnak tűnik. Barátja, a hipnotizőr megszólal:

• Helló, Sam, hol voltál?
• Csak lementem a boltba.
• Mit vettél?
• Hát...hát... úgy látszik, ezket a whiskeyket.
• De hát te, úgy tudom, hogy nem is iszol!
• Nem, nem...csak...csak... hát sokszor lesz nálam társaság mostanában, és egy csomó barátom iszik.
• De mi jutott eszedbe, hogy felvedd ezeket az esőcuccokat ilyen szép időben?
• Ja...ilyenkor az időjárás nagyon bizonytalan, és minden eshetőségre számítok.
• De hát egy felhő sincs az égen!
• Azt sose lehet tudni.
• Ja, az igaz... És hol vetted a whiskeyket?
• Hát.. ott... na, hát ott... szóval ott lenn a szupermarketben.
• Mi a csodának mentél olyan messzire?
• Hát azért... szóval azért, … mert olyan szép idő van, gondoltam, jól esik sétálni egyet.

Az emberek általában motiváltak arra,A valóság mindig kegyesebb, mint az a sztori, amit köréje szövünk. hogy igazolják saját cselekvéseiket, vélekedéseiket, érzéseiket. Amikor valaki valamit tesz, lehetőleg megpróbálja önmagát (és másokat) meggyőzni arról, hgy amit tett, logikus és ésszerű.

….

Stanley Schachter és Jerry Singer kísérletében a kísérleti személyeknek epinephrint fecskendeztek be. Akiket előre figyelmeztettek a gyógyszer várható hatásairól (szívdobogás, tenyérizzadás, kézremegés), azoknak értelmes magyarázat állt rendelkezésükre, amikor kezdték magukon észlelni a tüneteket: „hát persze, a gyógyszertől van”.

Akiket azonban nem tájékoztattak a gyógyszer utóhatásairól, azok nem tudták a tüneteket ilyen logikus és kézenfekvő módon megmagyarázni. De azért mégsem hagyhatták a tüneteket vaalmiféle igazolás nélkül – magyarázatként tehát elhitették önmagukkal, hogy túláradóan boldogok, illetve dühösek volak, attól függően, hogy a környezet éppen milyen szociális ingereket nyújtott számukra.”

Milyen izgalmas dolgokat vet fel ez a két kísérlet! Pláne, ha még hozzáveszem az előzőleg emlíett CT-vizsgálatosat is. Így önmunkásként – Byron Katie és Scott Kiloby módszerét ismerve – már sokkal másabb konklúzióra jutok. Testünk intelligensen cselekszik, érez, amit az elme gondolatokká értelmez, címkéket gyártva azonosít.

Honnan jön a cselekedetre buzdító parancs? A tudatalattiból? A kollektív elméből? Avagy cselekedtetve vagyunk valami nálunknál „hatalmasabb” által? Az ősz kaporszakállú az? Vagy a szarkeverő Univerzum? Ki tudja..Ahogy az sem tiszta, hogy mi a célja vele, ha egyáltalán van bármi is, ami motiválja. Valami mindent átfogó SZERETETként definiálható valami vezérelne minket, hogy egyesüljünk vele? Benne? Általa? ... mi mind.

És erről eszembe jut, ami annó olvastam Mohamed prófétáról, aki nem tudott olvasni, mégis a keze nyomán született meg Isten, vagyis Allah szava, a Korán. Meg Neale Donald Walsch, aki Istennel beszélget, és nem utolsósorban Scotty fiú, aki, hogy idézzem, amit Andi megosztott a könyvéből: „A felébredés utáni hetekben azon kaptam magam, hogy videó kamerát vásárolok, és egyik üzenetet rögzítem a másik után, melyekben a felébredésről és arról beszélek, mit is hagyott maga után. Mindezt anélkül, hogy bármilyen forgatókönyvre vagy utólagos szerkesztésre lett volna szükségem. Igazság szerint, semmit nem hagyott maga után. A múlt végleg elmúlt. Csak békesség, szeretet, öröm, tudatosság és üresség volt.”.

Ezek kirívó példának tűnnek, mert azt gondoljuk, hogy mi „nem tartunk még OTT”, ahol a „próféták”. Pedig a Létezés – vagy hívjuk akárhogy – rajtunk keresztül is cselekszik. S nem tudunk semmit másképp, máshogy – főként szebben, jobban, ügyesebben – csinálni. Mert nem létezik szebb, jobb, ügyesebb. Isten, a Létezés, az Univerzum rajtunk keresztül teszi a dolgát. Hogy ez az elmének, ami nem is létezik, nem tetszik, illetve néha nagyon is – az egy dolog. A lényeg: nem tudunk ártani, mert nincs olyan kategória – ezt is csak az elme teremti meg. Amit általunk tevődik, cselekvődik, mondódik, stb. az mind úgy van jól, ahogy van. Mert valamiért erre van szükség. Valaki ezzel támogatódik. Valakinek ez az ajándék adódik általunk. Aztán kezd vele, amit tud. Egy biztos: az élet kegyes, senki sem kap többet, mint amit elbír, mint amire szüksége van. Vagy ahogy Kati mama mondja: „A Valóság mindig kegyesebb, mint az a sztori, amit köréje szövünk.”

LÓGok a SZERen

Ohhmmm, hatalmas magasságos! Én mondom, nincs izgalmasabb, mint az önismereti úton haladni, s állandóan azzal szembesülni, hogy mi motoz az emberi elmében.
Felfedeztem már, hogy ha egyszer valami előbukkan, de nem értődik meg, akkor előbb-utóbb meglátódik a mögöttes vezérfonal, vagy annak egy darabkája. Így történt ez most is.  A legutóbbi topikom - http://moonastory.blogspot.hu/2013/05/a-boldogsag-hupikek-madara-es-fekete.html - témája bogozódott tovább a tegnap megtartott függőség-önvizsgálatról szóló tematikus nap után.

Biztos, hogy nem ez az egy napos kurzus volt a kiváltója annak a testi energiának, amit el kezdtem a nap vége felé figyelgetni, hiszen már dolgozódok magamon egy ideje, sőt Ildivel el is végeztünk az elmúlt hetekben egy függőség-vizsgálat-sorozatot. Úgyhogy én már (lassan) semmin se csodálkozom, mert mindenféle dolog felbukkan a mélyből. Mintha a hagyma héjait sikerülne egymás után lehántani, s alóla újabb rétegek kerülnének elő, miközben folyamatosan közeledek a legmélyben munkáló, leginkább bezengető érzetek, gondolatok, hiedelmek felé.
Úgy érzem, hogy ahogy a Munka belém férkőzött, s magával  hozta, hogy egyre tudatosabb legyek arra, hogy milyen gondolatok bukkannak fel a fejemben, az UI egyre éberebbé tesz arra, hogy figyeljem, mi zajlik a testemben. S így van esély, hogy megtaláljam, mi is fáj valójában.

Szóval tegnap a tanfolyam után várt rám a kedvesem, hogy elmenjünk együtt a belvárosba vacsorázni. Már akkor éreztem, amikor kiléptem az ajtón, hogy valami zavaró energia dolgozik bennem. De még amikor a tucadik ítéletet született meg a fejemben, akkor sem jöttem rá, hogy a valódi problémám, hogy egyedül akarok lenni. Viszont amikor hazafelé tartottunk, akkor már egyre felismerhetőbb lett, hogy ezt szeretném.
S bár mindenféle elképzelés felmerült, hogy ez miért nem tetszhet a páromnak, ledőltem az ágyra, s a gyomrom táját uraló energia figyelésébe merültem. Érdekes volt az energia, ami többször okozott valami gyomorszájon érezhető ütést,ami végighullámzott a testemen, és egyfajta szomorkás érzetet hozott magával. Nem mondom, hogy sikerült minden címkét leszedni róla. És óhatatlanul felbukkantak az elmúlt órákból eredő gondolatok is.
Egyedül akarok lenni! - jött többször is a mondat, ami olyan, mint egy "szellemkép": láthatatlanul, mi több, észrevétlenül irányítja az életem. Olyan szinten, hogy felmerül a kérdés: talán függök az egyedülléttől??
Egyedül akarok lenni, mert az jelenti a megnyugvást, hogy van időm magamra figyelni, hogy nem érnek újabb (erős) ingerek, hogy csak magammal lehetek, hogy pihenhetek, hogy nem kell más(ok)nak megfelelnem, hogy nem támasztanak velem szemben, s én se magammal és másokkal szemben, elvárásokat.
Ám annak ellenére, hogy vágyom az egyedüllétre, félek tőle. Amikor megteremtem magamnak, s benne vagyok, előbb-utóbb már kifelé kívánkozom, mert nem érzem jól magam, mert elkezd dolgozni valami elégedetlen energia. S ilyenkor nem jó egyedül, kell valaki, aki után kinyúlhatok, akihez szólhatok. Ezért aztán felmerült bennem, hogy talán társfüggő vagyok??!??
A fogalom nem ismeretlen a számomra, de sose néztem rá, hogy mi az, milyen összetevőket társítanak hozzá, milyen tünetei, okai vannak. De így ismeretlenként ránézve azt logikáztam ki, hogy nagy eséllyel van nekem ilyen. :)
A fura csak az volt, hogy két ellentétes pólus tűnt fel egyszerre:  az egyedüllét-együttlét iránti vágyakozás végletei.
A tematikuson elhangzott, hogy az teremti meg a  függőséget, hogy el akarunk menekülni egy negatívnak vélt "energiától" egy előnyben részesített irányába. Ez így meg is állja a helyét, mindkét pólust vizsgálva. Az egyedüllét nyomasztó érzéseit egy társ, partner hiánya, s megteremteni vágyása idézi elő. Míg a partnerrel való együttlét nem-kielégítősége, boldogtalansága, s az ebből eredő feszültség vagy mi, arra ösztökél, hogy egyedül legyek, hogy megnyugodhassak, feltöltődhessek.

A téma felkeltette a kíváncsiságomat, s mivel egy általánosan ismert fogalomról van szó, gondoltam, utánanézek a neten, mit írnak róla. Elsőként a wikipédia értelmezése akadt a kezembe: http://hu.wikipedia.org/wiki/Társfüggőség. És bár értem, hogy ezek (is) csak fogalmak, koncepciók, értelmezések, de mégis valahogy megüt a leírás, mert az elmém olyan múltbeli helyzetekre emlékszik az életemből, amik összeegyeztethetők a társfüggőség okaival, s olyan, a jelenlegi időszakban fel-felbukkanó állapotokra, helyzetekre, amik a társfüggőség tüneteiként vannak definiálva.
Tudom, hogy "vannak" hiányÉnek, s biztos ott van a sok száz között az is, amelyik azért "felelős", hogy nekem ez a függőségem van. Meg azt is tudom, hogy van nekünk ez az UI, de néha olyan képtelennek tűnik, hogy majd sikerül ezt a régi traumát, s vele együtt a hozzá kapcsolódó egész láncolatot felszámolni. Pedig jó lenne, mert nem szeretném, ha ez a függőség irányítaná az életemet. Most olybá tűnik, hogy ez a felelős azért, hogy nem vagyok képes megélni azt, aki vagyok, mert nem engedődik meg felismerni, hogy mit is akarok, szeretnék. (Hm... talán ezek is jó kis hiedelmek, amik elhívődtek, s ideje lenne rájuk nézni...??....)
Aztán azt is mondanám, hogy csak azt nem értem, hogy egy társfüggő hogy tud éveken át társ nélkül létezni, pedig hát nálam ez is volt. Igaz, sokszor arról álmodoztam, hogy "ha majd rendben leszek, akkor...." (Újabb tíz pontos hiedelem! :D) És hát az utóbbi időben felbukkant egy másik fogalom is, a túlkompenzálás, ami ebben az esetben simán lehet a társfüggőségnek való ellenállás, annak a tagadása...
Ahogy a több évnyi magány, így az is betudható annak, hogy a legtöbb esetben én szakítottam a lehetséges partnerekkel. Bár itt akár egy másik hiányÉn is benne lehetett a buliban... :)

És hát mi a bajom azzal, hogy társfüggő vagyok? Hogy akkor a kapcsolat valami olyasmin alapszik, ami nem A Szeretet. Hogy itt "csak" arról van szó, hogy két sérült ember kiegészíti egymást. Hogy ragaszkodás van, egymástól függés, ami magával hozza azt, hogy "csak" megalkuszunk azzal, ami van, nem valódi elfogadás történik.
Hogy egy ilyen (pár)kapcsolatban "csak" a függősége tartja mellettem a másikat, s engem is a másik mellett. ... És azzal mi a baj...? ... Hogy a kapcsolatok véget érnek, hogy aki most van, azt is majd "elveszítem".... És azzal mi a baj..?... Hogy egyedül maradok... Most és mindörökké...
Tudom, szép kis láncolat. Az elmém imád horrort szőni.:)

Ezen a ponton rántódik elő egy idézet Kati mamától: "Nincs két ember, aki találkozott volna egymással."  Ez most az én fordításában annyit tesz: "csak" hiedelemrendszerek, függőség-rendszerek találkoznak egymással, és ami köztük zajlik az nem a pure love, mert nem lehet az, ha a függőségem befolyásol. 
És akár igaz ez, akár nem, nincs azzal semmi baj. De ha fáj, akkor az egyet jelent: eljött a Munka ideje...

A boldogság hupikék madara és a fekete lyuk

Egy vasárnap este arra ébredek, hogy elszaladt feledtem az idő, s átlustálkodtam egy csodás májusi délutánt. Ezzel így semmi gondnak nem kellene lennie. De valahonnan váratlanul, mint egy jó kis gyomros ütés érkezik a testi érzet, s vele a gondolatok áradata arról, hogy mi minden szebbel, jobbal lehetett volna az időt kitölteni.
Olyan volt ez a váratlan érzés, mint amit a bűntudat okoz. Legutóbb ilyet akkor éreztem, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy az első gondolatom az előző este elfogyasztott tortaszelet riasztó látomása, ami gyötörni kezdett, hogy nem kellett volna megennem.

 Szóval ülök az ágy szélén, s közben képek jönnek elő arról, hogy miket csinálhattam volna: rajzolás, szövés, bicajozás, a tavasz totális élvezete a szabadban. Olyanféle tevékenységek képei ezek, amik a korábbi években, amikor még egyedül éltem, rendszeresen be voltak vetve időtöltésként, s olykor - mert nem mindig - magukkal hoztak afféle jólérzemmagam-állapotot. Most, hogy már tudatosabbnak mondhatom magam, látom, hogy egyfajta megoldásként szolgáltak arra, hogy a boldogtalanságomat - vagyis amit annak hívok - ellensúlyozzák. S bár akkoriban se nagyon teljesítették feladatukat, most mégis előrántódtak a semmiből. S hogy miért? Be kellett vallanom magamnak, és a kedvesemnek is, hogy nem érzem (épp) boldognak magam, s ezért hiányoznak ezek a dolgok olyan intenzíven, mert valahogy meg kell szereznem magamnak a boldogságot.
Mintha egy olyan alapprogram futna bennem, hogy boldognak kell lennem, s ehhez csatlakozva látok képeket, gondolatokat felmerülni, hogy milyen is lenne az a boldog élet. Ki tudja miért, hirtelen előbukkant az a félelmem, hogy mennyire nem szeretek visszamenni a régi munkahelyemre, ahol még akkor dolgoztam, amikor vidéken éltem. Mert ha oda bemennék, akkor valahogy szembesülnék azzal, hogy nincs rendben az életem. És ezt valószínűleg azért érezném így, mert amikor eljöttem onnan, s felköltöztem Pestre - ezzel együtt egyedül hagytam a mozgássérült anyámat -, akkor nagy reményekkel, szerelmesen vágtam bele, ám ezek az álmok nem váltak valóra. Ha pedig nem vagyok boldog, akkor mire volt jó ez az egész? És miért nem húzok vissza a sunyiba, hogy legalább anyám boldog lehessen....
S ekkor megláttam azt is, hogy olyan, mintha mindenki előtt színlelném - valószínű még magam előtt is -, hogy rendben van az életem, s ha boldog nem is, de elégedett vagyok - holott ez nem teljesen igaz. Hogy valahol mélyen azt érzem, hogy szar az egész és folyamatosan elbaszom.
Ugyanez az érzés üt akkor is vissza, amikor ex-pasik, ex-barátok életébe bepillantva azt látom, hogy révbe értek, azóta már rátaláltak az igazira s a kis trónörökös is úton van.
Olyan is felbukkant a közelmúltban, hogy a párommal kapcsolatosan is bevillannak ilyen képek, amikor attól félek, hogy elveszítem... Látom őt, ahogy az ő élete boldog, más mellett rálelt a boldogságra, én meg még mindig ugyanazokat a köröket rovom, nem látok tovább az orromnál, avagy egy helyben topogok.
Vagy hasonló félelem bukkant fel akkor is, amikor egy képzelt jövőképben, amit Andi festett le az egyik blogjában, mindenki alkalmazza már a Munkát, s ezért az emberi kapcsolatok csodásan alakulnak, kivéve nálam, mert képtelen vagyok, hogy meglássak, elfogadjak valamit, ami ahhoz kellene, hogy működjön.
Mintha lenne egy elképzelt, ideális boldog élet, amit szüntelenül hajszolok, s mivel sohasem tudom elérni, ezért újra meg újra a csalódás érzése fog el a saját képtelenségem miatt. Az önismereti úttól is némileg azt remélem, hogy majd meglátom, hogy hol vagyok elromolva, hogy majd sikerül átállítanom a látásmódomat olyanra, amivel képes leszek meglátni a dolgok értékét, hogy megbecsülöm azt, ami van, hogy nem leszek nagyravágyó, álmodozó, hogy józanul fogom értékelni azt, amit az élet elém hoz... és íííígy majd elérhetem az örökké tartó boldogságot....

Számos esetben megfigyelődött mióta a kedvesemmel vagyok, hogy a lustálkodás, mint olyan, elég erős ellenérzéseket vált ki belőlem. Félig-meddig eddig értetlenül figyelgettem, hogy vajon honnan ered ez az egész, hogy miért nem engedődik meg, hogy csak legyek anélkül, hogy bármit tennem kellene, hogy vajon miért kell nekem állandóan tevékenykednem. Most valahogy úgy érzem, hogy ott lehet a gubanc, hogy a lustálkodás nem tesz boldoggá, sőt ha csak úgy vagyok, akkor nem teszek meg mindent azért, hogy jobban érezzem magam. Ha netán pihenésre is adom a fejem, akkor is kell valami elfoglaltság, ami "értelmet ad" az egésznek.
Ilyenek a filmnézés, aminek a története leköt, esetleg még katarzist is okoz; a játék a neten, ami apróbb sikerélményeket hoz; és az evés... illetve ezek kombinációja.

Olyan ez tényleg, mintha mindent elkövetnék, hogy boldog legyek, de nem tudok az lenni. Hogy egy régi klasszikust idézzek, "sem tea, sem csí nem vidít". Erről persze az ugrik be, hogy el vagyok kényeztetve, hogy örök elégedetlen vagyok, hogy semmi se jó, nem becsülöm meg azt, ami van. S ezek miatt jól elcseszem az életemet, mert nem látok tovább az orromnál, nem veszem észre azt, ami az orrom előtt van, valami fata morganát hajszolok, aztán mire odajutok, semmivé foszlik. Így aztán állandó a csalódás, a megbánás, a siránkozás és önmagam csesztetése.
Hiszen úgy látom, hogy elcsesztem az életemet. Ilyenkor úgy érzékelem, hogy a különféle hobbikkal (túrázás, utazás, tánc, fotózás, rajzolás, szövés, bicajozás....) csak a boldogtalanságomat igyekszem leplezni. Hogy ezekkel igyekszek értelmet adni az életemnek - úgy is mondhatnám, hogy fejből élek -, ám arról mintha fogalmam sem lenne, hogy milyen is az igazi élet, de mintha nem erről szólna. S így amit én csinálok, az nem élet, az csak vegetálás.
Itt említeném meg, hogy ezek, az elején még örömtelinek, érdekesnek tartott tevékenységek képesek lassan elveszíteni a jelentőségüket, mint a megunt játékok. Valami "elveszett" belőlük, ami korábban még ott volt. Az elmém még ki-kinyúl feléjük, s keresi azt, ami eddig sikeresen elkendőzte a fájdalmát, félelmét, de már nem "működnek". Új íz kell, új illat, új izgalom, új úti cél,.... csak az a valami ne legyen már itt, amire nincs szükség.

Ehhez társul még az is, hogy van egy visszatérő érzésem arról, hogy van bennem egy - mondjuk úgy - erő, amit félek megélni. Egy olyan energia, amit nem merek kiengedni a "palackból", mert akkor ki tudja mi történne. Pár spirituális tanmese szól arról, hogy oroszlánok vagyunk, akik nem ismerik fel valódi énjüket. Ez a mese most arra jó, hogy azt lássam, hogy én is lehetnék oroszlán, de félek ezzel szembesülni, s így inkább a jelenlegi gyáva-nyúl-életemre fogom rá, hogy rendben van, hogy jó ez így, miközben belül az munkál bennem, hogy ez kibaszott hazugság és önámítás!
És szeretnék úgy változni, hogy megélhessem ezt a bennem lakó oroszlánt, de tartok tőle, hogy nem fog menni, hogy itt maradok gyáva nyúlként, mert félek valamitől, ami nincs. Vagy a másik verzió, hogy nincs is oroszlán, mert ez is csak egy illúzió, csak én képzelek sokat magamról, s a legjobb lenne elfogadni a gyáva-nyúl-létem.

Aztán ahogy zajlik - ez a gyáva-nyúl :) - élet, s épp a szabadba menekülök relaxálni, lenyugodni, feltöltődni, sikerül felismernem valamit. Hogy az a gyomromban (3. csakra) lévő testi érzet - ami egyébként szinte állandó jelleggel jelenlévőnek tűnik - az, amit igyekszek eltűntetni. Hogy ez az energia az a mozgatórugó, ami rávesz különféle dolgokra, hogy a gyomromban lévő feneketlen fekete lyukat igyekszem betömni. És mivel egy igazi fekete lyukhoz az illik, semmi nem elég, ami a tátongó hiány(érzés)t megszüntetné. Amíg a figyelem máshová helyeződik - lekötik az aktuális tevékenységek -, addig olyan mintha eredménnyel járt volna, amit csinálok, de amint elfogy a tennivaló, unalmassá válik a szórakozás, vagy épp lustálkodom, újra ott van teljes pompájában.
Nézegetem ezt a testi energiát, s kezd összeállni a kép, hogy miért támadnak olyan erővel néha azok a gondolatok, hogy valamit meg kell szereznem, meg kell kapnom, mennem kell, nem várhatok, nekem van igazam, nekem ez jár. Mert be kell tömnöm ez a lyukat, enyhítenem kell azt a hiányt, amit ez az energia jelent ott számomra.
Az a fura még ezzel az energiával, hogy olyan, mintha reggel (vagy ébredés után?) lenne a legaktívabb. Így utólag már látom, hogy több esetben is ekkor "támadt", valami mardosó érzetet hozva magával. Még a hét elején felbukkanó "már megint hétfő van"- érzéscsomag is ide illeszkedő motívum. Mert még kapaszkodnék a hétvégi avagy szabadsággal töltött idő szórakozásaihoz, élvezeteihez, nyugalmához, amik sikeresebben kendőzik el azt, ami a mélyből nyomaszt.

Nem tudom még, hogy miként lesz tovább. Figyelgetem ezt az energiát, mi ez, honnan jön, mit szeretne mondani, s miért olyan riasztó, hogy el kell nyomjam.
Majd jelentkezem. A fekete lyukból :)