Szomatodrámás élményem - tyúkszem volt, nincs.

Amikor a szomatodrámás képzésre jelentkeztem januárban, akkor még nemigazán volt rálátásom arra, hogy mit is fogok ettől a képzéstől kapni. Csak sejtésem volt, hogy magának a drámázásnak a rutinja lesz az egyik, illetve a drámázás apró kis fortélyait szívhatom magamba tudásként. Ezenkívül a testemmel, a testem jelzéseivel való közelebbi megismerkedés volt az, amit már az elején látni véltem.
Immár lassan fél éve, hogy a képzés tart, s azóta folyamatos csodákat élek, élünk meg. A "módszer" hatásossága egyre nyilvánvalóbb, s ámulatba ejt, ahogy a gyakorlatok által észlelhetővé válik a javulás, megmutatkozik a "gyógyulás".

A képzés második alkalmával került arra sor, hogy mint főszereplő - akinek a problémájára ránézünk a játék során - előálljak egy testi problémával. A játék során lehetőség van arra is, hogy úgy állítsuk be a szereplőket, a helyzetet megjelenítő testrészeket, hogy akár meg sem nevezzük azokat. Éltem ezzel a lehetőséggel. Annyit azonban hozzátettem a játékhoz, hogy a két szereplőmet beállítottam egy olyan egymáshoz viszonyított helyzetbe, ami számomra megjelenítette a problémát.
A kép valahogy úgy nézett ki, hogy az egyik képviselő állt, míg a másik mellette térdelve a fejét szorosan az álló szereplőhöz nyomta.
A kép beállítása után izgatottan vártam, hogy vajon mire fog itt fény derülni. Nem kellett sokat várni. Ahogy a kép és a szereplők szabad utat kaptak, s elkezdtek az érzéseikről beszélni, meg ahogy mozgolódni kezdtek a "színpadon", egyre ismerősebb lett az, amit láttam. S annak már, úgy szólván, köze sem volt a két testrészemhez: a jobb gyűrűs- és kis lábujjamhoz, illetve ahhoz a tyúkszemhez, ami a kettejük "kapcsolatából" fakadt.
Az álló szereplő megnyilvánulásai egyre inkább apámat tükrözték számomra, míg a térdelő szereplő azt a kicsi énemet, akinek még mindig fáj, hogy gyerekkorában nem kapott elég apai törődést, odafigyelést és szeretetet.
Ahogy a kép alakult és a szereplők kifejezték egymás felé az érzelmeiket, sor került arra, hogy helyet cserélve velük, én is megélhessem azt, amit ők közvetítettek. A párbeszédek által lassan feloldódtak a feszültséget keltő energiák. A kép változott. Ahogy az érzések is. Megértés született, s valamiféle belenyugvással átszőtt elfogadás, szeretet jött létre.
Röpke 20-30 perc lehetett "csak", amíg a dolgok zajlottak, mert általában ennyi időt kapunk egy-egy játék lebonyolítására. Mégis átütő felismerések, mélyről feltörő érzések tudnak megjelenni.
A slusszpoén az, hogy pár hét múlva már biztosan állítottam, hogy a tyúkszem, ami előtte napi problémát okozott, megszűnt fájdalmas jelzéseket produkálni. A helye még kitapintható, de erősebb nyomásra is érzéketlen. Volt, nincs. És nem ez volt az egyetlen ilyen megtapasztalásom az utóbbi hónapokban.



Bővebb információkat találhatsz az Önismereti klub facebook oldalán:
https://www.facebook.com/groups/228726577338564/
vagy érdeklődhetsz emailben: enismereti.klub@gmail.com

A mami ordít és kiabál velem

A düh, a harag érzelmének megélése az, ami talán a legelfogadhatatlanabb számunkra. Főleg egy szülő érezheti ezt, amikor a dühe a gyerekén robban.
Előbb a düh az, ami elragadja, majd a dühének kifejeződése felett érzett bűntudata miatt nem tud valódi figyelmet szentelni annak, hogy a gyermek hogyan éli meg, mi is játszódik le benne.
Nem tudjuk még igazán jól kezelni a dühünket, mert azt tanultuk meg, hogy az baj, az veszélyes, hogy nem vagyunk elfogadhatók, ha indulatosak vagyunk. Szinte mint tabut kezeljük ezt az érzést. A szexuálitással kapcsolatos ellenérzéseinken hamarabb túl tudjuk olykor tenni magunkat, mint a düh és harag megélésére vonatkozókon.
Pedig ha mi, felnőttek gátlásokat élünk meg ezzel kapcsolatban, akkor óhatatlanul ezt adjuk át a gyerekeinknek. Szinte szavak nélkül azt tanulják meg, hogy ettől félni kell, hogy ezt el kell nyomni, hogy viselkedni kell, hogy nem lehet, mert akkor..... Ahhoz, hogy a gyerekek másként tudjanak hozzáállni az érzéseikhez, sokat tudunk segíteni nekik azzal, hogy mi magunk tisztába kerülünk ezekkel az érzésekkel. Ennek egyik módja lehet, hogy megvizsgáljuk az érzéseinket, a dühünkhöz kapcsolódó gondolatainkat, hiedelmeinket. És az is segít, ha a dühünk kifejezése után nem a bűntudatunkba szállunk alá, hanem ránézünk arra, hogy miért is ez volt a legjobb, ami történt. Hogyan is tisztelem magamat azáltal, hogy megengedem magamnak a dühömet? És ha a gyereken csattant az ostor, akkor szánjunk rá időt, hogy megbeszéljük vele is a történteket. Valódi odafigyeléssel. Úgy, ahogy ez a két részes Munka is utal rá.

Apró függőségeink

Egy csodás májusi délelőtt épp a Függőségi önvizsgálat vizsgámra készültem, amikor jött egy erőteljes érzés egy gondolattal párosulva. A gondolat az volt, hogy hívjam fel a páromat, s az érzést leginkább, mint késztetést definiáltam.

A Függőségi ÖV egyik lényeges eleme az, hogy olyan parancsot, vágyat, kényszert, késztetést - vagy aminek épp neveződik - keresünk a folyamatban, ami a szerünk használatára, a kényszeres cselekvésünkre ösztönöz bennünket. Mivel ezt a felbukkanó érzetet késztetésnek neveztem el, rámutatott arra, hogy maga az a cselekvés - hogy telefonáljak, kapcsolódjak - valamiféle függőségi sztorit rejthet.
Ahogy egy kicsit befelé figyeltem, úgy érzékeltem, hogy a késztetésem a telefonáláson túl arra vonatkozik, tisztázzam a helyzetet. A történethez ugyanis szervesen hozzátartozik, hogy aznap reggel valamin összekaptunk, s ő úgy ment el otthonról, hogy még csak nem is köszöntünk egymásnak.

A Függőségi ÖV egy másik lényeges eleme a szellemkép megjelenése. Ezek olyan mentális képek, amik alig érzékelhetően, villanásszerűen felbukkannak az elmében, s szerves részét képezik annak, hogy beindul a kényszeres történet. Ilyen lehet pl. egy pohár bor képe, ami arra késztet bennünket, hogy kinyissunk egy üveg bort.

Mivel késztetést éreztem a fenti történetben, ezért kiváncsian néztem vissza az emlékeimben, hogy miként is zajlott az egész, hogy vajon megjelent-e bármilyen szellemkép, ami részt kapott a eseményben. És igen! Ahogy visszagondoltam, ott volt egy pillanatra az a kép, amikor a párom reggel kilépett köszönés nélkül az ajtón.
Ahogy így összeállt az egész, már csak egy dolgom volt: hogy a testi érzetekkel legyek, amik a szellemkép felfedezésével együtt újra aktivizálódtak.
S ahogy ott üldögéltem az érzettel, megláttam azt is, hogy a késztetés a magam tisztázására, a konfliktus elkerülésére, a bűntudatom csökkentésére, és valahol arra vonatkozott, hogy az az állapot, ami a reggeli szituáció kapcsán fellépett, megszűnjön.
Aztán, ahogy csendesen figyelgetve együtt voltam ezzel a testi érzettel, közvetlenül - gondolkodás, értelmezés nélkül ránézve - éreztem, ahogy kikönnyül, ahogy lassan elpárolog belőlem a késztetés.  A szabadság volt csak jelen, ami lehetőséget ad arra, hogy ha úgy gondolom, felhívom, ha úgy gondolom, akkor nem. Hogy egyik választás se jobb vagy rosszabb a másiknál.

Az akarom, hogy az anyám boldog legyen - vagy mégsem?

Hát, igen. Ez mintha egyértelmű volna. Hisz mi mást akarhatok? Jó lelkű, megértő embernek hiszem magamat. Bár van, amikor a mások által okozott fájdalom - már tudom, hogy  semmi köze másokhoz - dühöt, agressziót és bosszúvágyat csiholt ki belőlem. S volt ilyen helyzet anyummal is. Nem is egyszer. Ilyenkor nem feltétlenül azzal voltam elfoglalva, hogy miként is tudnám boldoggá tenni őt. Mégis, mi gyerekek úgy vagyunk valahogy bedrótozva, hogy azt szeretnénk, ha az anyánk boldog lenne.

Ezért is volt nagyon tanulságos megismerni ezt a Munkát, amit Byron Katie vezet le egy fiatalemberrel. Sok helyen magamra ismertem. Igaz, hogy manapság már nem akarok olyan dolgokat anyumra erőszakolni, ami szerintem boldogságot okoz neki. Inkább igyekszem arra odafigyelni, hogy mi az, ami számára fontos, ami neki szükséges.

De ez a Munka nem csak az anyákkal való kapcsolódásban segíthet. Nagy tanulságok vannak benne akkor is, ha másoknak igyekszünk segíteni, jobbá tenni az életét.