Nyisd ki a szíved

Nyisd ki a szíved

Mindenki menekül újra és újra,

Saját árnyéka elől iszonyodva futva.

Nem látja, hogy nincs mögötte senki.

Nem látja, hogy nincs mi elől szaladni.

Félelmében a szívét száz lakatra zárja,

hogy a képzelt ártalmaktól magát elvágja.

Nem látja, hogy félelmeit maga generálja.

Nem látja, hogy a gyilkos kéz a sajátja.

Ezer lakat mögött a kőfal rejtekén,

bizakodva él egy tündér kicsi lény.

Ő látja, mit művelünk magunkkal.

Így megtölti szívünket irgalommal.

Néha, mikor kinyílik a szíved,

Vele a többi embert jobban eléred.

Ha mások szívét nyitva találod,

benne saját magadat meglátod.

Ha azonban a félelem megint felüti fejét,

Minden ember újra bezárja a szívét.

Valódi lényét százszor megtagadja,

inkább, minthogy védekezését feladja.

Persze, amit elzár, az lenne a lényeg,

Az adja a magvát az egész létezésnek.

Mindent, mire vágyik abban lelhetné meg,

az üresség, a hiány nem érintené meg.

A kulcs nálad van, mivel az ajtót nyithatod.

Csak a félelmeidről kell lemondanod.

Az egónak e lépést megtenni oly nehéz,

mert mindig a sötét múltba vagy jövőbe néz.

A Fény, a Valódi én örökké ott él benned,

felé még csak egy lépést sem kell tenned.

Légy hajlandó és merész: add meg magadat!

És éld át, hogy mit hoz a JELEN pillanat.

Budapest, 2018. február 28.

Tavasztól tavaszig

Tavasz, nyár, ősz, tél … tavasz

Behunyt szemmel újra látom,

kicsi szíved megtalálom,

remélem, hogy nem csak álom.

Egyszer már megvolt régen,

Rózsakehely közepében,

rám mosolygott szépen.

Játszottunk és örömködtünk,

sírtunk-rítunk, szeretkeztünk,

Olykor-olykor összevesztünk.

A nyár véget ért, ősz lépett helyébe,

A levelek avarként hullottak a földre,

a köd és a dér szívedet belepte.

Az ősz elmúlt, a tél átvette helyét,

körülötted egyre hidegebb lett a rét,

szíved körül lassan megfagyott a lét.

Elvesztettelek. Jégkirálynő lettél.

Elfelejtetted, hogy egykor szerettél.

Mikor ér már véget ez az átkozott tél?

Ha jön a tavasz, talán felolvad a szíved.

Eszedbe jut, mennyire szerettelek téged.

És szeretni is foglak, ha szíved újraéled.

Budapest, 2018. február 19.

A megbocsátás megerősítése

Ezt most találtam egy fantasztikusan jó könyvben, amit szívből ajánlok mindenkinek. Don Richard Riso - Russ Hudson: Az enneagram bölcsessége.

"Szeretném, ha hajlandó lennék megbocsátani magamnak a hibáimért.

Hajlandó vagyok megbocsátani magamnak a hibáimért.

Megbocsátok magamnak a hibáimért.

Hibáimat lehetőségeknek látom arr, hogy türelmet és ítélőképességet tanuljak.

Köszönöm az életnek, hogy lehetőséget adott bölcsebbé és elfogadóbbá válnom.

Szeretném, ha hajlandó lennék megbocsátani a szüleimnek.

Hajlandó vagyok megbocsátani a szüleimnek.

Megbocsátok a szüleimnek.

Szüleimet tanítóimnak és útmutatóimnak látom.

Köszönöm az életnek, hogy ilyen jó tanítókat adott a fejlődésemhez.

Szeretném, ha hajlandó lennék megbocsátani azoknak, akik bántottak.

Hajlandó vagyok megbocsátani azoknak, akik bántottak.

Megbocsátok azoknak, akik bántottak.

Az elszenvedett bántalmakat lehetőségnek látom arra, hogy együttérzést tanuljak.

Köszönöm az életnek, hogy olyan szellemet adott, amely megbocsátó és együtt érző.

Szeretnék hajlandóságot érezni arra, hogy eleresszem fájdalmaimat és szenvedéseimet.

Hajlandó vagyok elereszteni fájdalmaimat és szenvedéseimet.

Eleresztem fájdalmaimat és szenvedéseimet.

Fájdalmaimat és szenvedéseimet olyan helyeknek látom, ahol a szívem nyitott és eleven.

Köszönöm az életnek, hogy érzékeny, nyitott szívvel ajándékozott meg.

Szeretnék hajlandóságot érezni arra, hogy eleresszem múlbeli korlátaimat.

Hajlandó vagyok elereszteni múlbeli korlátaimat.

Eleresztem múltbeli korlátaimat.

Múltamat úgy látom, mint aminek meg kellett történnie velem, hogy önmagammá válhassak.

Köszönöm az életnek, hogy engedett önmagam lenni a múltam által."

Kapcsolódás – avagy a régmúlt érzetei

Most vagyok csak igazán hálás annak a sok tudásnak, amit az utóbbi évek folyamán magamba szívtam. Főleg azokra a dolgokra gondolok most itt, amik a testi érzetekkel, azok elfogadásával, megélésével, megfigyelésével kapcsolatosak.

A legjelentősebb ilyen tanulmány az Élő önvizsgálatok névre hallgatott. Ennek lényege az elcsendesedés, az érzés megfigyelése, az érzéshez tapadó képek, szavak lebontása az érzetről, ami azt segíti, hogy újra és újra térjünk vissza az érzethez. Engedjük meg az érzetnek, hogy legyen. Öleljük át, ne meneküljünk előle, belőle. Adjunk teret neki, hogy elmondhassa, hogy miért is jelent meg. Szóval valami ilyesmi.

Mióta a szakítás a poklom legmélyére vetett, változatos mértékű testi érzeteket élek meg. A harag, a bánat, a kétségbeesés, a pánik, az elveszettség, a magány, a kilátástalanság, a tehetetlenség már mind vendég volt nálam, hogy csak néhányat említsek. A fent emlegetett tudásomat igyekeztem hasznosítani, s amennyire lehetséges volt megengedni ezeknek az érzéseknek, hogy jelen legyenek, letaglózzanak, magukkal rántsanak, indulatossá tegyenek.

Valemennyire tisztában vagyok azzal, hogy a történésekhez képest extrém módon reagálok. Ez a túlzott reakció nem a jelen eseményeinek szól, hanem a múltból, a testem emlékezetéből hívódott elő, mivel a jelen helyzet hasonlít egy (vagy több) régi trauma emléklenyomatához.

Az Élő önvizsgálatok több részre tagozódott. Ilyen részt képezett a Szorongás önvizsgálat és a Függőség önvizsgálat. Ezek nem feltétlenül kezelendők külön, hiszen sok függőség mögött valami szorongás húzódik meg, az váltja ki a kényszeres cselekvést, a szerhasználatot.

Most ezeknek az önvizsgálatoknak is hasznát láttam, mert éreztem, hogy a feltörő érzelmek sodrását csak a rájuk való figyelemmel fogom tudni elcsendesíteni, nem azzal, ha hagyom magam arra felé sodorni, ahova az érzések vinnének.

Hogy csak egy példát mondjak….

Mióta a párommal ritkult a kapcsolat-felvétel, fokozottabban élem meg az a szorongató érzést, ami már a kapcsolatunk alatt is jelentkezett, ha hosszabb ideig (néhány napig) távolabb kerültünk egymástól. Ez a távolságot még a facebook-s csetelés vagy a fél órás telefonálások sem feltétlen tudták csökkenteni. Korábban azonban nem voltam annyira inspirálva arra, hogy a feltörő érzésekkel kezdjek valamit. Most viszont, hogy több figyelmet tudok szentelni magamra, erre is sort kerítettem.

Figyelem az érzést, ami felbukkan a testemben. A leginkább a gyomrom környékén érzem, de ott van a vállaimban, a végtagjaimban is. Egyértelműen szorongásnak nevezném. Ez is egy érzés a múltból, amit a jelen hív elő, hisz a figyelmet hiányolom, hogy nem törődnek velem, nem foglalkoznak velem. Ezek egy kisgyermek sirámai, nem egy egészséges felnőtté. Felnőttként csak azért hisszük azt, hogy ez a bajunk, mert nem járunk utána a dolognak. Ha nem lett volna csecsemő- és/vagy kisgyermekkorunkban hiányunk a felnőttek figyelméből, elfogadásából, akkor felnőttként nem szenvednénk tőle.

Szóval ülök az érzésben, ami rám tör. Magamhoz ölelem, és figyelem mit mesél. Szeretné, ha valaki vele lenne, kinyúlna érte, átölelné, elringatná, megnyugtatná, mert így egyedül félelmetes. Így hát magamhoz ölelem egykori önmagam, kinek szorongását testemben hordozom. Élek a lehetőséggel, hgoy mint felnőtt, tisztán látom, hogy nincs mitől félni. A jelen biztonságával felvértezve kész vagyok megadni egykori önmagamnak is, amire szüksége van. Vele vagyok, elringatom. S érzem, hogy már oszlik is testemben a szorongás. Saját ringatásomba lazulok. Nincs mitől félni.

Egykoron a kapcsolódás hiánya szorongást idézett elő, melyet a kapcsolódással meg lehetett volna szüntetni, így azonban csak nőttön nőtt. A szakítás, a kapcsolódás hiánya előhívja a test emlékeit. A jelen rendbenlevősége rávilágít arra, hogy én, mint felnőtt biztonságban vagyok, s hogy a szorongás a múltból érkezett, mert a helyzet hasonlósága felidézte a testi emlékeket. Megoldást a jelen ad, s a bennem lévő szeretet és elfogadás egykori önmagam felé. Megadni számára azt, ami azóta is hiányzik neki. Önmagam vagyok a kulcs önmagamnak. Így lassan ringatózom és simogatom önmagam… Tente, baba, tente… Érthető, hogy félsz, hogy szorongás járja át a tested. Hisz olyan félelmetes egyedül, mikor anya nincs veled. Hosszú ideig együtt voltatok, együtt lélegeztetek, együtt éreztetek, körülölelt a testével. Egyek voltatok. Most itt vagy magadra hagyva egy üvegkalickában. Elveszve, reménytelenül. Folyton szúrkálják a fejedet. Nincs nyugodalmad. Magadra vagy hagyva ebben a sivár világban, ami annyira más ahhoz képest, ahol eddig voltál. Hiányzik az érintés, ami eddig oly természetesen adva volt minden percben. Hiányzik a kapcsolat, ami egyértelműen jelen volt eddig. Olyan, mintha nem is léteznél. Ó, mily félelmetes ez, mi felnőttek már nem is emlékszünk erre. Az összeolvadás egységéből a különválás poklába kerülni minden átmenet nélkül. Hát persze, hogy félsz és rettegsz… Most azonban itt vagyok neked. Ugye érzed? Én te vagyok, mert túlélted. Nem haltál bele, mert olyan erős vagy. Tudom, hogy nehéz volt, tudom, hogy sokat szenvedtél, de most itt vagyunk, mi ketten, egy testben. Érzed, ahogy karom átölel, ahogy a tenyerem símogat? … Érzed, ahogy a levegő beáramlik a tüdődbe? … Hallod, ahogy a madarak énekelnek odakinn? … És a kutyaugatást? … az autók zaját? …. Érzed a virágok illatát? … Ahogy a szél meglebbenti a fák levelét?…. Látod az ég ezernyi kékjét? … azt, hogy milyen színes a világ?… Jó, hogy itt vagy ebben a világban! Jó, hogy itt vagy nekem! Te vagy a lényegem….

A kapcsolat és a mögötte meghúzódó erők

A párommal ugyan szakítottunk (ez az én verzióm, szerinte csak elköltözött), de utána még egyfajta kapcsolatban maradtunk. Az, amennyit most látok az életéből, töredéke annak, amit korábban. Viszont ha megfigyelem, hogy milyen érzéseket, gondolatokat hoz fel bennem az, amit látok, érzékelek, akkor azok meglehetősen hasonlítanak az együttélésünk alatt átéltekre. Bizonyos dolgok, amiket csinál, amiket érzékelek, még mindig felpaprikáznak, berántanak, feldühítenek.
Vajon mi az, amiért ennyire érzékenyen reagálok? Tényleg csak az, hogy a mindennapos kapcsolódás megszakadt? Ha figyelem az érzéseim mögött felbukkanó gondolatokat, akkor ugyanazok a dolgok verik ki nálam a biztosítékot, amik a szakításunk előtt is, vagyis ezek nem a szakítással vannak szoros kapcsolatban, hanem valami mással.
Ezek olyan fajta gondolatok, hogy
- nem megy mélyebbre az érzései vizsgálatában, ami segíthetne neki
- hogy nem őszinte saját magához,
- hogy elmenekül olyan helyzetek elől, amik a fejlődését szolgálnák,
- hogy a függőségei, illetve az amögött húzódó vágyak (vagy inkább kényszerek) irányítják,
- hogy nem képes lemondani a függőségeiről, a kényszereiről, s megélni azt, ami mögöttük van,
- hogy hosszú évek óta pszichológushoz jár, de azt is képes megvezetni, s nem azzal foglalkoznak, ami a problémái valódi gyökere,
- hogy becsapja saját magát,
- hogy a kényelmes utat választja,
- hogy önellentmondásokba kavarodik,
- hogy mást tesz és mást mond….

Hogy mennyire van igazam ezekben a dolgokban, nem tudhatom. Ahogy azt sem, hogy vajon, ha Byron Katie módjára magamra fordítanám ezeket a mondatokat, nem lennének-e igazabbak. De most nem is ebbe az irányba akarok vizsgálódni.

A mondatok alapján most arra láttam rá, hogy az egész kapcsolódási problematika mögött meghúzódik egy MEGMENTÉSI KÉNYSZER. Ez voltaképp ugyanaz az érzéscsoport, amiről pár bloggal korábban, a rendelkezésre állás kapcsán beszéltem. Vagyis, hogy „nem hagyhatom cserben”, hogy felelősnek érzem magam érte. S mintha ez az érzés fájdalmasabb lenne, mint a szakítás maga. Ezt onnan is gondolom, hogy amikor a párom olyan megjegyzést tett, amiből azt sejtettem, hogy talán tényleg a gyógyulásához vezető úton van (amit én is annak tartok), akkor megnyugodtam. Illetve akkor is nyugalmat érzékeltem, amikor a párom problémájára felhívtam a húga figyelmét, ezzel egyfajta módon átadva neki a felelősséget.

Ha úgy tekintek a páromra, mint egy beteg, sérült emberre (valójában lelkileg - még - nem tartom se magam, se őt egészségesnek), akkor a helyzetet úgy fordítanám le, hogy nagyon fáj az, amit látok, hogy csinál magával. Azt látom, hogy van egy mély sebe, de ő csak a felületét kezelgeti, nem tisztítja ki a sebet. Persze ő is érzékeli, hogy ez így nincs rendben, de ezt az érzékelését elnyomja, mert tudja ő, hogy mélyebben kéne kitisztítania a sebet, de el akarja azt a fájdalmat kerülni, ami azzal jár. Igy erről az érzékelésről, tudásról nem akar tudomást venni. Azzal csapja be magát, hogy folyamatosan kábítja magát különféle dolgokkal, s így nem érzékeli annyira a fájdalmat. S ha csökken a fájdalom, akkor nincs is más teendője.
Ráadásul tudom (tőle), hogy meg akar gyógyulni. Tudom, hogy nem jó így neki. Tudom, hogy szenved attól, amit ez a seb neki okoz. És szeretnék segíteni. De olyan szintű benne a tagadás a sebet illetően, illetve annyira lezárja magát a fájdalom megélésével kapcsolatosan, hogy semminemű erre vonatkozó rávilágítás, önellentmondással kapcsolatos megjegyzés, burkolt és burkolatlan szembesítés nem jár eredménnyel. Ráadásul a helyzetet bonyolítja, hogy közben olyan jelzéseket küld a környezetébe, hogy „mentsetek meg!”, „segítsetek!”. Teszi ezt talán épp azért, mert saját maga nem tud a problémája, a fájdalmas sebe közelébe férkőzni. Viszont működik benne egy erőteljes lázadás, elutasítás is a segítséget illetően, ami érthető, ha arra gondolunk, hogy akárki csinálja a seb tisztítását, a fájdalom akkor is ott van, mint félelmetes tényező.
Röviden összefoglalva: szüksége van a gyógyulásra, de saját maga nem képes felnyitni a sebet, mástól kéri ugyan, de nem tudja elfogadni… mert annyira fél a fájdalomtól….így inkább saját magát kábítja különféle módszerekkel.

Nekem meg nagyon nehéz elfogadnom, hogy tehetetlen vagyok, hogy nem tudom őt megmenteni. Tudnám ugyan,  hogy merre érdemes menni, de sehogy se tudok hozzáférni, mert nem engedi. Mivel tehetetlen vagyok, s ez fáj, ezért én is inkább továbblépnék ebből a kapcsolatból. Csak úgy érzem, ha nem állok rendelkezésére, hogy bármikor kinyúlhasson utánam, akkor cserben hagyom. Ha megyek az utamon, a saját életembe, akkor nem teszek meg mindent érte.

Van a Volt egyszer egy vadnyugat című filmben egy jelenet, ami nagyon rápasszol erre az egész helyzetre: a szájharmónikás főhős fiatal gyerekként a vállain tartja a bátyját, akinek a nyakába a banditák hurkot vetettek, s neki tartania kell magát és a bátyját, ha azt akarja, hogy életben maradjon…. De eljön a fizikai ereje vége, összecsuklik, s a bátyja nyakára rászorul a hurok.
Én sem mehetek odébb, hisz ha elmegyek, ha itt hagyom, … belehal? Vagy én halok bele?

Ha visszanézek az életemre, látok olyan epizódokat, amik hűen tükrözik azt, hogy
-mennyire nehéz elfogadnom a veszteséget;
-hogy nem tehetek semmit;
-hogy nem vagyok elég;
-hogy képtelen vagyok;
-hogy tehetetlen vagyok;
-hogy mindent megpróbálok, mégse sikerül;
-hogy nem adom fel, hogy kitartok,
-hogy mennyire nehéz elengedni, nehéz belenyugodni, nehéz hagyni, hogy megtörténjen….
-hogy nehéz elmenni, ott hagyni, továbblépni

Nehéz elfogadni, hogy semmit sem tehetek, csak elfogadhatom, ami van.
Felmerül bennem az a kérdés, hogy vajon nem ez a megmentő-felelős-identitás-kényszer vagy mi az, ami miatt fáj a kapcsolat vége, a szakítás… szembesít azzal, hogy nem tudtam megmenteni, és már nem is tehetem. Azzal, hogy az utunk kettéválik, nem maradhatok mellette, nem segíthetek, nem istápolhatom. Ha menni akarok a saját életembe, meg kell küzdenem azzal az érzéssel, hogy cserbenhagyom, hogy nem sikerült megmentenem. Tudom, hogy a tényleges szavak mögött nincs igazság. Csak a helyzet által kiváltott érzéseket próbálom szavakba ölteni. Hiszen igaz az, hogy meg kell őt mentenem? Hogy életveszélyben van? Hogy cserbenhagyom? Nem. Viszont az érzések, amik bennem támadnak, valami effélét suttognak…. Nem adhatom fel.

Vajon hogy alakul ki a megmentő identitás? Hogy azt éltem meg, hogy elveszítek valakit (azt hiszem, hogy meghalt vagy tényleg meghalt), s ez a veszteség maga a kapcsolódás hiánya, amitől félek, ezt akarom újra elkerülni. Ezért olyan kapcsolatot keresek, ahol kevés rá az esély, hogy a másik kilép. Ha szükség van rám (mint megmentőre), akkor a kapcsolat be van biztosítva. Ezért lehet, hogy olyan típusokra ugrom, akiknek megmentőre van szükségük. Én tálalom, ami nekik kell: megmentem őket. Ők meg tálalják, ami nekem kell: egy biztonságos kapcsolat... ?

Kapcsolódás - Darth Vader, mint kulcsfigura

Mióta – most már több, mint egy hónapja – lezajlott a „szakítás” köztem és a párom közt, rettenetesen sok tapasztalást, érzést dolgozok fel, amik által sikerül jobban megértenem magam, a működésem, a vágyaimat. Voltaképp nagyon sokat köszönhetek ennek a „szakításnak”, mert valahol még közelebb visz magamhoz. Egyelőre látom ezt, de még nem tudom megélni teljes szívvel a hálát, mert még a fájdalmas időszakot élem.

Egy pár szót említenék arról, hogy miért is idézőjeles a szakítás.

Szerintem a legtöbb ember azt, ha a párja öt év együttélés után elköltözik, szakításnak titulálná. Számomra eddig az volt a normális, ha valami véget ért, akkor elvágok minden szálat, minden kommunikációt, valóban elszakítok mindent, ami addig összekötött. Teszem, tettem ezt

eddig mindazért, mert azt gondoltam, hogy így tud a legjobban begyógyulni.

Most több tényező hatására hajlamossá váltam, hogy elfogadjam a „párom” változatát a „szakításunkat” illetően. Ő ugyanis ezt nem szakításnak éli meg. Elköltözött, de továbbra is kapcsolatban akar velem maradni, egyfajta „szerelmi viszonyban”, azt mondja. Ha őszinte akarok lenni, akkor ez nekem olyan hozzáállás, hogy „a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon”, ami mögött a veszteség megélésének félelmét érzékelem.

Engem leginkább az vitt rá, hogy kapcsolatban maradjunk, akár szeretői viszonylatban, mert eddig ezt a megoldást sohase próbáltam. Kicsit úgy tekintek a korábbi működésemre, hogy az menekülés, elzárkózás volt, ezt meg egyfajta nyitottságnak érzem. Megengedem magamnak, hogy továbbra is kapcsolódjak valakihez, aki fájdalmat okozott. Hogy kinyitom a rendszeremet arra a verzióra, amit eddig tagadtam: hogy attól még, hogy elmegy, elhagy valaki, nem feltétlen jelenti azt, hogy nem szeret.

Az, hogy ennyire ragaszkodom a páromhoz, illetve hogy a lényem egyik része szeretné vele újrakezdeni, nem jelenti azt, hogy ezt a kapcsolatot felhőtlenül éltem meg. Sok olyan epizód volt, amikor nyeltem, ami fájdalmas volt számomra, ami rosszul esett. De ott volt a ragasztó anyag, ami hozzá fűzött: azt éreztem, hogy kellek. Már a kapcsolatunk elején kiviláglott számomra, hogy ahogy más kapcsolatoknál, a kettőnkénél is ez volt a számomra jelentős kötőerő: azt éreztem, hogy kellek. Ez azért tudott ennyire elementárisan működni, mert a mélyben van egy erőteljes „nem kellek”-sztori.

A fura az, hogy a kapcsolatunkat azért nem éreztem felhőtlennek, mert újra és újra felbukkant benne egy-egy olyan helyzet, amibe ott volt becsomagolva az, hogy „nem kellek”. Ezek a helyzetek szorongást váltottak ki, aggodalomra adtak okot, de aztán valahogy megoldódtak. Valahogy sikerült túllendülni rajtuk, s aztán jött egy nyugalmasabb időszak, amíg a következő helyzet fel nem állt. Tehát, ha úgy nézem, az ambivalens kötődést és a hozzákapcsolódó érzésvilágot tartottam fenn ezzel a kapcsolattal. Ha teljesen elutasítottak volna, valószínű, kilépek belőle, mert nem kapom meg a „kellek” adagomat. Ha teljesen elfogadtak volna, akkor ott nem jelent volna meg a „nem kellek” része a történetnek. Lehet egyébként, hogy ezt is hiánynak élném meg, s ugyanúgy menekülök egy elfogadó kapcsolatból, mint egy elutasítóból, mert számomra csak az az ismerős terep, amikor a kettőt egyszerre élem.

Az érdekes az, hogy a „szakítás” után, úgy szólván, minden hasonlóan folytatódik a számomra. A „párom” ugyan elköltözött, de még ki-kinyúl utánam, találkozgatunk, együtt vagyunk. Azt mondja, hogy szeret. Azt mondja, hogy ez szerelmi kapcsolat. Azt mondja, hogy jó velem. Még mindig „kicsimnek” szólít, és még egy új becenevet is kaptam. Összességében ez azt jelenti, hogy mégiscsak „kellek”, ha nem is úgy, mint előtte.

A másik oldala a dolgoknak, hogy azok a helyzetek, amik által korábban, a kapcsolatunk alatt, is azt érezhettem, hogy „nem kellek”, „nem vagyok fontos”, ugyanúgy előállnak. Igy továbbra is azt érzem, hogy nem kapok tőle elég figyelmet, nem képes rám érzelmileg reagálni, hogy mások fontosabbak, mint én.

Így aztán azon tipródom, hogy mit a fenét kellene csinálnom….

A régi metódus: a valódi szakítás megoldás lehetne arra, hogy búcsút intsek neki, és azoknak a helyzeteknek is, amikből azt érzékelem, hogy „nem kellek”.

Az, hogy nyitva hagyom a kapcsolódást felé, egyfajta önsorsrontásnak is tűnhet, de azt sem tudom figyelmenkívül hagyni, hogy van ebből a helyzetből tanulnivalóm is.

Már nem először jön az utóbbi időben, hogy van ebben az egészben (a kapcsolatban is és utána is) egy olyan függőség, aminek a drogja nem igazán világos még, hogy mi is, de elég erőteljes.

Egy olyan kép jutott most az eszembe, ahol adva van egy kis gyerek, aki vágyik valamire, s keresi azt a valakit, aki a vágyát, az igényeit kielégíti. Megy, megy, mendegél, s egyszerre talál egy ölelő karokkal ábrázolt szobrot. Felcsillan a tekintete: Igen, te kellesz nekem, de jó, hogy rád találtam végre! S örömmel ugrik a szobor karjai közé. Mivel a hiány, amit pótolni akar és a vágy, hogy megkapja, olyan nagy, beszűkült látásával nem észleli, hogy ez egy szobor. Azt is mondhatnánk, hogy nem akarja észrevenni. Elkezdi neki mesélni az életét, a mindennapjaiat, szeretné, ha a szobor reagálna rá, de az hűvös, szótlan, érzéketlen. Látszólag figyel, de mégsem. A kisgyermek radarjai jeleznek, hogy nincs rendben minden, hogy csak azt hiszi, hogy megkap valamit, amit nem. Hogy csak ő álmodja oda, hogy az a valami, ami hiányzik, ott van. Fájdalmas felismerni, hogy a szobor képtelen erre. De mégis valami a szoborhoz láncolja. Talán nem hiszi el, hogy a szobor valóban képtelen, hogy talán majd ő életre keltheti….

Hm… azt hittem, hogy valahova máshova vezet majd ez a történet, de hirtelen az jött, hogy egy-egy kapcsolatban, amikor olyasmit vetítünk ki a másikra, ami abban az illetőben nincs meg, akkor lehet, hogy valahogy magunkat próbáljuk gyógyítani? A másikra kivetített kép által adjuk meg magunknak azt, ami hiányzik. Ezzel ugyan ámítjuk magunkat, mert azt hisszük, hogy a másiktól kapjuk. S így ha fellebben a fátyol, s meglátjuk, hogy a másik ezért egyáltalán nem tett semmit, akkor csalódunk.

Jól elkanyarodtam attól, amit a blog valódi témájának szántam. Azt akartam volna feldolgozni, hogy mennyire nem egyértelmű, hogy mi okozza a függőséget:

- az, hogy a figyelmet akarom megkapni, ennek a kielégülésére vágyom;

- vagy az, hogy mivel úgyse kapom meg (és ezt valahol tudom, hogy nem fogom), ezért a szenvedés a drogom, ami által fenntarthatom a sztorimat magamról: vagyis adott esetben azt a sztorit, hogy „nem kellek”, „nem vagyok fontos”.

Vajon valójában melyik az, ami ilyen erővel bír? Vagy minkettő, így együtt? Látszólag azt szeretném, hogy megkapjam a figyelmet és a törődést. Ezzel ostromlom a kőszobrot újra és újra. De azzal, hogy nem kapom meg tőle, csak a csalódást élem meg. Vajon miért nem akarom látni, hogy ez egy kőszobor? Hogy nincs benne élet, nincs benne szeretet?

És itt meg a Star Wars ugrott be, A jedi visszatér. A kőszobor ebben a helyzetben maga Darth Vader. Luke pedig az, aki nem tudja elfogadni, hogy az apjában nincs szeretet. Azzal, hogy küzd érte, hogy akár még magát is képes feláldozni, meg akarja menteni az apját, és gondolom, saját magát is, hiszen szüksége van az apja szeretetére. Luke az, aki nem adja fel. Ki akarja nyitni az apja szívét. Az ő történetéből világlik ki, hogy miképp is kerülhet sok ember a „megmentő” szerepébe. Meg akarjuk menteni az apánkat, anyánkat, párunkat, szerelmünket… El akarjuk érni, hogy szeressenek, vagyis, hogy nyissák ki a szívüket… és hogy ebben az elfogadásban, szeretetben mi is tudjunk szeretni.

Mintha kapcsolatok, helyzetek azért jönnének létre az emberek között, mert mind azért vagyunk itt, hogy segítsük egymás szívének a kinyitását, hogy feloldjuk a védőfalat, amit a másik és saját magunk is, a szívünk köré építettünk. Ezért fáj, ha azt tapasztaljuk, hogy ez nem sikerül, hogy tehetetlenek vagyunk, hogy nem sikerül valakit megmenteni. Ezért fáj, ha azt érzékelem, hogy elzárkózik tőlem, mert érzem, hogy zárva van a szíve. S azért is fáj, mert nem tudom, hogy én, ennek a fájdalomnak az ellenére, továbbra is nyitott tudok-e maradni, továbbra is képes leszek-e szeretni. 

Nem akarom bezárni a szívem, volt már eleget zárva. Csak nagyon fájdalmas nyitottnak, sebezhetőnek maradni. De talán épp ez segít abban, hogy rájöjjek, hogy a „nem kellek”, az csak egy sztori, egy hamis identitás. Hogy ez csak azért fáj, mert egykor elhittem, de ha most megengedem, hogy kifájjon belőlem, hogy kitisztuljon a sebem, akkor be fog gyógyulni. Hogy egyszer azt hittem, hogy „nem kellek”, az nem azért van, mert én értéktelen, rossz, nem szerethető vagyok, hanem azért, mert az apám, az anyám, a párom szíve zárva van. Nem képesek megélni a szeretetet, mert ők is sérültek. Nem képesek megélni és feldolgozni a traumájukat, mert félnek a fájdalomtól. Mivel félnek a fájdalomtól, félnek a szeretettől, ezért bezárják a szívüket. Jó vastag fallal veszik körül, hogy biztos minden fájdalmas érzést kizárjanak. Nem veszik észre, hogy azáltal hogy ezt a falat fenn tartják, nem képesek magukat se szeretni, ahogy másokat se.

Szóval, ha azt érzékelem, hogy elutasítasz, akkor lehet, hogy az fáj, hogy zárva van a szíved. Hiszen én közelednék, „itt állok a falaid előtt”. … Fáj, hogy nem tudtam elérni, hogy kinyisd a szíved, hogy megszeresd magad. Igy el kell fogadnom a kudarcom. Hogy nem tudtalak megmenteni. Nem tudtam megmenteni a szíved, a lelked.

De még ebben se lehet biztos! Hogy a fene viné el! :) Hiszen, ha az a cél, hogy rálássak arra, hogy én hogy zárkózom el, hogy nem nyitok a világra, hogy hiszem el a saját sztorimat, akkor az a lény, aki bevállalja, hogy segít nekem fellebbenteni a fátylat a hiedelmeimről, kénytelen engem „elutasítani”. Persze lehet, hogy az Univerzum, a Jóisten teszi ezt velünk.Szóval abban sem lehetek biztos, hogy kudarcot vallottam. Lehet, hogy csodásan eredeményes voltam abban, hogy én is olyan helyzetek elé állítsam a párom, amiben ő a saját sztorijával szembesülhetett. S az már az ő dolga, hogy mit kezdett vele, rálátott-e annak hamis voltára.

Százegyszer

Százegyszer

Százszor hittem,

Ezerszer megcsalattam….

Szerelmed hazugságát

szőtted körém, s én

hittem, mert hinni akartam….

Társas magányom pokla veled,

hányszor okozott mély sebet….

De hinni akartam, hogy kellek neked….

Elhittem, hogy szeretsz,

miközben versengtél velem,

fitogtatva, hogy nálam jobb vagy….

Elhittem, hogy szeretsz,

miközben nem figyeltél rám, mert

mások elismerése volt fontosabb…..

Elhittem, hogy szeretsz,

mert elfogadtad fekhelyül az ágyam,

s otthonnak nevezted a házam.

Elhittem, hogy szeretsz,

mert oly sok mindent adtál…

Nem vettem észre akkor, hogy hazudtál…

Ne fájna oly nagyon, amit velem tettél!!

Százegyszer is elhinném, hogy engem szeretnél.

Százegyszer is elhinném, hogy fontos vagyok neked

Csak újra érezhetném ölelő testedet.

Szegvár, 2018. február 11.

Gyilkos indulat

Gyilkos indulat

Ó, hogy gyűlöllek!!

Ó, hogy utállak!!!

Legszívesebben eltipornálak!!

Ütnélek,

Vágnálak,

Jól megtépáználak!!!

Véred csorduljon,

Kiáltásod szálljon,

Dögölj meg,

ne élj többé ezen a világon!!!

Szenvedj csak!

Kínod üvöltsön az égig!!

Megöllek, mert te okozod

györtő fájdalmamat,

s eszedbe se jut

enyhíteni kínomat……

A poklok poklát járom,

s te kegyetlenül hagyod….

Pedig csak a karodat

kellene felém kinyújtanod….

Ölelésed feloldaná

minden szenvedésem.

Karom visszaölelne

s befogadna szívem….

Szegvár, 2018. február 11.

Kőfájdalom.....

Kőfájdalom

Átkozott kőszobor! Kőanya!! Kőszív!!!

Elérhetetlenséged fájdalmát hordozom.

Miért nem nyúlsz ki már végre értem?!

Karod ölelése feloldozná bánatom…

A magány feneketlensége beszippant.

Szíved ajtaján hiába dörömbölök,

Megnyugvást nálad nem lelhetek.

Kegyetlen kőkarod messzire lök.

Mit vétettem, hogy ily messzire taszítasz??

A lét peremére, hol a madár se jár….

Elveszettségem magába olvaszt,

A reményem is lassan eltűnik már…….

Megfagyok lassan….

Kőszobor leszek én is….???

Ki hozzám közeledik majd eltaszítom?

Fájdalmam sírját testemben megásom,

S életem végéig hordozom.

Kőanya!!! Kőszív!! Kőfájdalom…..

De a szívem még érzőn lüktet helyén.

Szeretni magamat csak én tudom.

Gyere ide, kislány, megölellek én!!!

Szegvár, 2018. február 10.

Kapcsolódás - hol vannak a határok? II.

Mielőtt ebbe a témába belebonyolódnék, szeretnék két dolgot megosztani, ami a témához kapcsolódik.

Több tudományos-jellegű írásban olvastam arról, hogy a magzatnál, a csecsemőnél – de szerintem a későbbi időszakokban is lehet rá példa – az emlékek másképp rögzülnek, testi szinten. A sorsformáló 9+1 hónap című könyv szerzői így írnak erről:

„A magzati észlelés nem foglalkozik a részletekkel. Minden ingert, amellyel találkozik, egy összetett, sűrített élményként fog fel, és úgy is emlékszik rá. Ebben a sűrítményben benne van az ingerhez tartozó rezgésélmény, ízélmény, szagélmény, látvány- és hangélmény is. Sőt, ez a sűrített tapasztalat még azt is magában foglalja, hogy az inger mennyire volt kellemes vagy kellemetlen, milyen viselkedési választ váltott ki a magzatból, közelebb ment hozzá, mert tetszett neki, vagy inkább elhúzódott, elmenekült. Az inger által kiváltott élmények a magzat testében konkrét testi élményként játszódnak le. A magzat ezeket a testi élményeket őrzi meg az emlékezetében. Nincsenek rá szavai, de a szeme, füle, orra és teste emlékszik rá.”

A másik idetartozó dolog, hogy a magzatnak nincs még kialakult ön-védelmi, ön-megnyugtató rendszere. Így azt a fájdalmas élményt, amit megél, sokkal fájdalmasabbnak éli meg, hiszen tehetetlen vele szemben. Ezek után érthető, hogy egy csecsemő mennyire rá van szorulva az anyja vígasztalására, megnyugtató közelségére, hiszen ez segít neki csökkenteni a szorongását. Amíg a szorongás fennáll, addig a helyzetete leginkább az a pár szó jellemz, hogy „nem vagyok biztonságban”. Amikor az anya érzékeli gyermeke szorongását, és arra megfelelően tud reagálni, akkor a gyermek megnyugszik, újra biztonságban érzi magát. Szerintem ez az, amitől ki tud alakulni egy emberben az az érzet, hogy a világ biztonságos, meg lehet bízni benne, vagyis az ősbizalom így születhet meg.

Most képzeljük bele magunkat egy újszülött helyzetébe (a saját sztorimat próbálom felvázolni), aki épp most élte át élete legnehezebb megpróbáltatását, vagyis megszületett. Ahogy kibújik, rögtön elszakítják az anyjától – megjegyzem jóhiszeműen teszik, mert nem tudják, hogy milyen következménye lehet ennek. Az újszülöttet bedugják két hétre egy inkubátorba, ahol már a kezdetektől hiányzik neki az anyai test, és a kapcsolódás az anyjához. Ez majdhogynem maga a halál. Nincs kapcsolat = halál. (Van kapcsolódás = élet).Vagy talán még annál is szörnyűbb, hiszen a halál egy röpke pillanat, de az anya hiánya, a kapcsolódás hiánya örök szenvedésnek tűnik, mert egy baba még nem érzékeli az időt.

A szörnyűséges stresszelő élmény, a sokkoló tapasztalat létrejött, s létrehozza a baba testében az elementáris lenyomatot, az örökké félelmetes emléket, a hozzá kapcsolódó élmény- és válasz-anyaggal együtt, hogy miként élte meg azt, amikor egyedül volt, amikor a számára legfontosabb személy nem volt jelen. Volt-e ott valaki, aki segített? Vagy ott marad benne egy olyan lenyomat, hogy „rajtam nem segíthet senki”. Kialakul benne, hogy reménykedhet-e vagy inkább egy „hiábavaló várakozás” érzése rögzül?

Az emléklenyomat ott marad a testében, s amikor feláll valami olyan élethelyzet, amiben a sűrített emléklenyomat valamely része ismétlődik, akkor a teste reagál: a tudattalanból előpattanak az érzések, és elárasztják a testét és a tudatát. Hasonló helyzet = hasonló reakciók = hasonló válaszok. Ráadásul az ismétlődő helyzetek egyfajta megerősítést is adnak, s felnőtt korra kialakulhat egy olyan identitás, ami a „nem kellek”, „nem vagyok szerethető” szavakkal jellemezhető.

Az egy éves, már traumatizálódott, ambivalens kötődésű baba viselkedése már mutatja azt, amit felnőttkorában is bemutat, hacsak közben nem sikerül valahogy feldolgoznia a traumát. Az idegen helyzet tesztben az anya távozása kiváltja a babából az elraktározott testi emléket, ezáltal a baba frusztrálódik, pánikba esik, szorongani kezd. Amikor visszatér az anya a baba ambivalens módon reagál rá: egyszerre kapaszkodna is az anyába és tolná is el magától, vagy akár még bele is rúg.

Az anya az, aki egyszerre jelenti a biztonságot és annak hiányát. Az anya az, aki a szorongást kiváltotta a távozásával, de az anya az, aki megnyugvást adhat a kapcsolódással.

Azzal, hogy a kisgyermek ellökné az anyját, mint a fájdalma okozóját, már mintha az én-határait védené. „Ellöklek magamtól, így nem okozhatsz többé nekem fájdalmat”. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, mert a szorongás, amit az anya távozása váltott ki, ettől még nem fog feloldódni, így voltaképp a baba arra kényszerül, hogy nyomorúságának okozójához fordul enyhülésért, ami jobb esetben meg is történik.

Képzeljük el, hogy mennyire kiszolgáltatottá válik egy olyan ember a kapcsolatainak, aki ilyen múltat hordoz magában, ilyen traumát a testében. Mennyire nehezen éli meg a szerettei távozását, azt, amikor egyedül marad, amikor szerettei meghalnak, amikor a párja elhagyja. Az ilyen helyzetekben a testében őrzött emlék aktivizálódik. Még akkor is, ha netán már tudatos annyira, hogy attól, hogy elhagyják, hogy elveszít valakit nem dől össze a világ. A testi emlék, a lenyomat, amíg nem kerül feloldásra, feldolgozásra, megkeseríti az életét. S mint a legelső traumák, amiket a tudattalan korban élünk meg, a félelem legsötétebb bugyraiba képes magával rántani az illetőt.

Kétségbeesésében próbálná védeni magát: elhárítani valahogy az olyan eseményeket, amik ezt az élményt újra előhívhatják. Pl szakítani azzal az emberrel, akivel kapcsolatban azt érzi, hogy elhagyhatja, szakítani mielőtt még a másik szakít. Mert ha ő irányíthatja az eseményeket kevésbé fáj, mintha váratlanul éri.

Meghúzni a határokat, megvédeni magam ebben az esetben számomra valami olyasmit jelent, hogy falat építek magam köré, ami majd megvéd a fájdalomtól. És vele együtt „megvéd” minden más érzéstől is, amit egy emberrel való kapcsolat adhat.

De vajon van-e egyáltalán választási lehetősége annak az embernek, akinél egy elhagyásos helyzet pánikszerű rohamokat, elemi szorongást vált ki? Talán van, de egyik választási lehetőség sem szerencsés.

Az egyik, hogy elhatárolja magát, falat épít maga köré. Elkerüli az emberekkel való érintkezést, ami magában hordozhatja az elhagyást, elvesztést. Nem épít ki intim kapcsolatokat, mert az magában hordozza a fájó elválás lehetőségét. Jobb esetben belemegy ugyan kapcsolatokba, de ahogy „veszélyessé” válik a helyzet, menekülőre fogja.

A másik, hogy belemegy kapcsolatokba, ahol óhatatlan felállnak helyzetek, amikor egyedül van, a másik nincs vele. Nem húz falat, nem védi magát, hanem inkább belecsimpaszkodik a másikba, hogy az feloldozza a szorongásából. Ekkor persze kiszolgáltatott helyzetűnek érzi magát, mintha a másik tenné ezt vele, ezért dühös is lehet rá. Ha netán olyan partnert fog ki, az lehet, hogy ki is használja ezt a túlzott ragaszkodást, s visszaél vele.

A sématerápiánál azt mondják, hogy háromféle megküzdési stílus létezik egy-egy helyzetben: az elkerülő, a túlkompenzáló és az elfogadó. Ha eszerint nézem, akkor az első esetben az elkerülőt vázoltam fel, a másikban pedig az elfogadót. Hogy is nézhet ki a harmadik, a túlkompenzáló…?? A traumatizált személy birtokolni akarja a partnerét, ezáltal irányítást szerezni felette, hogy megakadályozhassa azt, hogy a másik elhagyja őt. Mellesleg lehet, hogy épp ellenkező hatást ér el, hiszen a féltékenykedés, a tíz körömmel ragaszkodás, a másik életének minden apró mozzanatának lesése pont, hogy elriaszthatja a partnert.

(A sématerápia idevonatkozó sémájáról klassz írást olvashatsz itt: http://sorskonyvnelkul.blog.hu/2013/10/21/elhagyatottsag_instabilitas)

Úgy érzem, a megoldás valahol az arany középút lenne egy ilyen esetben is. De ahhoz az kell, hogy ez az ember szabaddá válhasson, ne ez a mély traumatikus érzés irányítsa az életét. Ehhez pedig kezdeni kell valamit ezzel az érzéssel, szembenézni a traumával, feldolgozni valami olyan módon, ami által a blokkolt energia felszabadul.

Ha a trauma feldolgozásra kerül, akkor van csak igazi választási lehetősége, hogy egy adott helyzetben mit lép: kapcsolódik-e vagy elhatárolódik.

Temetni jöttem én

Barátnőm édesapja nemrég elköltözött erről a világról. Ma búcsúztunk tőle a pilisborosjenői temetőben. Ez a vers született a hatására:

Temetni jöttem én

Temetni jöttem egy apát, kinek két lánya volt.
Temetni jöttem egy férfit, kinek a szíve dalolt.
Temetni egy embert, kit nem nagyon ismertem,
Mégis fáj, hogy elment. … Temetni eljöttem.

Temetni jöttem egy embert, ki 71 évet élt.
Temetni valakit, aki hosszabb életet remélt.
Szíve mégis feladta, befejezte mára,
Fájó ürességet hagyva a családra.

Temetni jöttem saját bánatomat,
Mindet mit megéltem s ami bennem maradt.
Temetni minden eljövő veszteséget,
Anyám halálát is, amitől úgy félek.

Elgyászolni mindent, amit elveszthetek:
kapcsolatot, vágyat, nagy szerelmeket,
apát, anyát, házat, vagyont, kisgyermeket,
aki megszületett s meg nem születhetett.

Elgyászolni mindent, aminek már vége,
Elengedni, hadd szálljon, el a messzeségbe….

Temetni jöttem, jó apa, Tégedet.
Temetni porból lett testedet.
Isten vigyázzon utadon Tégedet,
Vezesse fényből lévő örök-lelkedet.


Budapest, 2018. február 3.

Kapcsolódás - hol vannak a határok? I.

Úgy érzem, hogy nagyon szorosan a kapcsolódás témaköréhez tartozik az, hogy  hol vannak az  énhatárok, hol mondom ki azt, hogy "Ezt velem nem csinálhatjátok!", hol van az, amikor nemet mondok a kapcsolódásra, mert fontosabb számomra a lelkem védelme.

Mióta az utóbbi időben a sors behozta nekem a "kapcsolódást", mint alaptémát, nagyon sokféle vizsgálódási szempont felmerült bennem. Voltaképp az, amit az énhatárok meghúzásként emlegetek nem is így került terítékre, hanem úgy, hogy azt vettem észre, hogy van bennem egy olyasféle dolog, amit legpontosabban a rendelkezésre állás szavakkal tudnék jellemezni.

A rendelkezésre állást valahogy úgy kezdődik, hogy adva van valaki, akivel egy olyan kapcsolatot élek meg, ami fontos a számomra. Sajnálatos módon akkora hiányom van a kapcsolódás megéléséből (túlzott mértékű igényem van arra, hogy együtt legyek, egybeolvadjak azzal, akit szeretek) hogy úgy szólván semmi sem elég belőle. Egy kapcsolat kezdetén, amikor mind két félben dúl a szerelem, ez az igény jobban ki tud elégülni, hiszen ilyenkor a másik fél is kapcsolódni akar, meg akarja élni az intimitást. Bár vannak olyanok, akik már itt az elején sem tudják igazán elfogadni az intimitás félelmetes mélységeit, s az első adandó alkalommal kilépnek a kapcsolatból.
Ahogy a kapcsolat fejlődik és halad előre a maga után, a kezdeti szerelmes időszakot felváltja az, hogy mind a két fél elkezd kicsit újra önmaga lenni, s így megélni a kapcsolatot. Már nincs akkora igény az összeolvadásra, valami más az, amivé a kapcsolat fejlődhet. Viszont általában nem egyformán élik meg az emberek ezt az átalakulást, ez érzelmi hullámokat kelthet. Az egyik fél esetleg több önállóságot szeretne, míg a másiknak még szüksége lenne a szorosabb kapcsolódásra. Nehéz ilyenkor az egyensúly megteremteni. Ha szeretik egymást, és a kapcsolat jelent valamit,akkor kezd valami kompromisszum kialakulni, valami egyensúlyi állapot létrejönni. Itt felmerülhet az a kérdés, hogy ez kompromisszum vagy áldozat? Akinek a kapcsolat a fontos, ott inkább kompromisszum, aki önmaga megélését tartja fontosabbnak, az áldozatnak, lemondásnak fogja érezni. És itt jön be az a lehetőség, hogy feláll egy olyan helyzet, amikor a kapcsolatból inkább kifelé tendáló személynek kezd terhes lenni a kapcsolat, úgy érzi, hogy az fogva tartja. Azt nem is veszi észre, hogy fontos neki is a kapcsolat. A lehetőségekhez képest igyekszik magát a másik hatása alól "felszabadítani", kevesebb időt szán a másikra, aki pont emiatt még nagyobb hiányt él meg, hiszen érzi, hogy a párja eltávolodik tőle. Ennél a pontnál kezdődik a rendelkezésre állás.
Az, akinek fontos a kapcsolódás és hiányt él meg, nyitottan akar hagyni minden lehetőséget arra, hogy a várva vár kapcsolódás megtörténhessen. Ha bármilyen csekély eshetősége van annak, hogy a párjával együtt lehet, inkább lemond más programokról, csak hogy ott lehessen és megkaphassa ezt a szükségletét. Aztán ha a párja mégsem jön, akkor jön a keserves csalódás: két szék között a padlón, hiszen a párja se jött, de a programról is lemondott. Ez utóbbi kevésbé lett volna fájó, ha a kapcsolódás megtörténhet, hiszen ez utóbbinak olyan sokkal magasabb a prioritása, hogy mindent üt.
Ha valaki egy párszor már megszívatta saját magát, s rálátott arra, hogy mit csinál saját magával, akkor felötlik az az egészséges gondolat, hogy meghúzom a határaimat, s nem mondok le más programokról. Kicsit ilyenkor az is felmerülhet, mintha ezt a lemondást a másikért csinálnám, ezért haragot is érezhetek iránta. Ha viszont mélyebben magamba nézek, akkor látom, hogy ez az egész folyamat belőlem indul ki, s hogy az egészet egy feneketlenül mély hiányérzet irányítja. Amíg ez aktív, addig egy ilyen helyzet elég siralmas kimeneteket  eredményezhet:
- nem megyek el a programra, és jön a párom - akkor átmenetileg megszűnik a kapcsolódási éhség
- nem megyek el a programra, és nem jön a párom - feneketlen csalódás, esetleges önostorozás, hogy a programra se mentem el és hogy mit teszek magammal
- elmegyek a programra, és felszabadultan tudom élvezni - minimálisnak tűnik az esély, hogy ez történik, de a pakliban benne van; ilyekor ha utólag kiderül, hogy a párom tudott volna jönni, akkor lehet, hogy elkap a csalódottság vagy egy bűntudat-szerű érzés
- elmegyek a programra, és egyfolytában azon jár az agyam, hogy otthon kellett volna maradnom és várnom kellene a másikat, itt fokozottabban jelentkezik az előbb említett bűntudat-érzés, ami olyan, mintha cserbenhagytam volna a másikat, mintha elkövettem volna ellene valamit, ami miatt örökre elveszítem.

Az azért elgondolkodtat, hogy miért van ehhez az érzéshez ennyire hozzákötődve a cserbenhagyástól való félelem??  Miért érzem azt, hogy megcsalom, elhagyom, hogy ellene követek el valamit, ha megyek a saját dolgomra, és élem az életem?? És ez a félelem az, ami a rendelkezésre állást fenntartja. A rendelkezésre állást, ami valójában azt jelenti, hogy én mindig itt vagyok neked, ha jössz, akkor itt megtalálsz, én várok rád, mert olyan sokat jelentesz nekem, és ha nem lennék itt, és te jönnél, akkor nagyon fájna, hogy fájdalmat okozok neked.

Azt már az önismereti utam egy korábbi szakaszában összeraktam magamnak, hogy amit én bűntudatként élek meg, annak az érzésnek a mélyén számomra egy olyan félelem van, ami az alábbi mondattal jellemezhető: "ha elkövetek valamit, akkor elveszítem a másikat". Az elkövetés lehet olyasmi is, hogy valamit nem teszek meg. Az elveszítés meg az, hogy nem tudunk többé kapcsolódni. Ez utóbbi jelenthet örök haragot, azt, hogy a másik elhagy vagy akár azt is, hogy meghal.
Vajon ez az érzés hogy alakult ki? A születésemkor az anyámmal való kapcsolat úgy szólván két hétig megszakadt, mert inkubátorba kerültem. Hogy éltem ezt meg, mint frissen született baba?
Elkövettem valamit = megszülettem? és ezáltal elveszítettem az anyámat?
Úgy éltem meg, hogy én hagytam el őt? S ezzel a kapcsolódás mély hiányát éltem meg, amiről azt hittem, hogy én okoztam, illetve hogy ő is ezt éli meg?
Hiszen addig egy test, egy lélek voltunk: ami neki fájt, az nekem is fájt. Ha ez az érzés, amit az elszakadással én most megélek fáj nekem, akkor ez neki is fáj, hiszen ez addig így volt. Nem ébredtem még rá, hogy nem egyek vagyunk, hogy én különálló lény vagyok, hogy amit én érzek, az az én saját érzésem, nem az övé. S mivel ezt az ő fájdalmának hiszem, magamat okolom érte. S azóta is így van....
Ha nekem fáj valami, ami ővele kapcsolatos, akkor bűntudatom van, mintha ez neki fájna. Ezért úgy érzem, hogy ő vár el tőlem valamit, amit meg kell tennem ahhoz, hogy neki jobb legyen, miközben csak az én bűntudatos érzésemet szeretném megszüntetni, s lehet, hogy ő egy cseppet sem igényli, hogy épp azt tegyem, amiről azt hiszem, hogy ő elvárja tőlem.

Kicsit elkanyarodtam az énhatárok meghúzásától, vagyis nem is elkanyarodtam, csak előbb erről kellett beszélnem. Foyt.köv.