Kapcsolódás - hol vannak a határok? II.

Mielőtt ebbe a témába belebonyolódnék, szeretnék két dolgot megosztani, ami a témához kapcsolódik.

Több tudományos-jellegű írásban olvastam arról, hogy a magzatnál, a csecsemőnél – de szerintem a későbbi időszakokban is lehet rá példa – az emlékek másképp rögzülnek, testi szinten. A sorsformáló 9+1 hónap című könyv szerzői így írnak erről:

„A magzati észlelés nem foglalkozik a részletekkel. Minden ingert, amellyel találkozik, egy összetett, sűrített élményként fog fel, és úgy is emlékszik rá. Ebben a sűrítményben benne van az ingerhez tartozó rezgésélmény, ízélmény, szagélmény, látvány- és hangélmény is. Sőt, ez a sűrített tapasztalat még azt is magában foglalja, hogy az inger mennyire volt kellemes vagy kellemetlen, milyen viselkedési választ váltott ki a magzatból, közelebb ment hozzá, mert tetszett neki, vagy inkább elhúzódott, elmenekült. Az inger által kiváltott élmények a magzat testében konkrét testi élményként játszódnak le. A magzat ezeket a testi élményeket őrzi meg az emlékezetében. Nincsenek rá szavai, de a szeme, füle, orra és teste emlékszik rá.”

A másik idetartozó dolog, hogy a magzatnak nincs még kialakult ön-védelmi, ön-megnyugtató rendszere. Így azt a fájdalmas élményt, amit megél, sokkal fájdalmasabbnak éli meg, hiszen tehetetlen vele szemben. Ezek után érthető, hogy egy csecsemő mennyire rá van szorulva az anyja vígasztalására, megnyugtató közelségére, hiszen ez segít neki csökkenteni a szorongását. Amíg a szorongás fennáll, addig a helyzetete leginkább az a pár szó jellemz, hogy „nem vagyok biztonságban”. Amikor az anya érzékeli gyermeke szorongását, és arra megfelelően tud reagálni, akkor a gyermek megnyugszik, újra biztonságban érzi magát. Szerintem ez az, amitől ki tud alakulni egy emberben az az érzet, hogy a világ biztonságos, meg lehet bízni benne, vagyis az ősbizalom így születhet meg.

Most képzeljük bele magunkat egy újszülött helyzetébe (a saját sztorimat próbálom felvázolni), aki épp most élte át élete legnehezebb megpróbáltatását, vagyis megszületett. Ahogy kibújik, rögtön elszakítják az anyjától – megjegyzem jóhiszeműen teszik, mert nem tudják, hogy milyen következménye lehet ennek. Az újszülöttet bedugják két hétre egy inkubátorba, ahol már a kezdetektől hiányzik neki az anyai test, és a kapcsolódás az anyjához. Ez majdhogynem maga a halál. Nincs kapcsolat = halál. (Van kapcsolódás = élet).Vagy talán még annál is szörnyűbb, hiszen a halál egy röpke pillanat, de az anya hiánya, a kapcsolódás hiánya örök szenvedésnek tűnik, mert egy baba még nem érzékeli az időt.

A szörnyűséges stresszelő élmény, a sokkoló tapasztalat létrejött, s létrehozza a baba testében az elementáris lenyomatot, az örökké félelmetes emléket, a hozzá kapcsolódó élmény- és válasz-anyaggal együtt, hogy miként élte meg azt, amikor egyedül volt, amikor a számára legfontosabb személy nem volt jelen. Volt-e ott valaki, aki segített? Vagy ott marad benne egy olyan lenyomat, hogy „rajtam nem segíthet senki”. Kialakul benne, hogy reménykedhet-e vagy inkább egy „hiábavaló várakozás” érzése rögzül?

Az emléklenyomat ott marad a testében, s amikor feláll valami olyan élethelyzet, amiben a sűrített emléklenyomat valamely része ismétlődik, akkor a teste reagál: a tudattalanból előpattanak az érzések, és elárasztják a testét és a tudatát. Hasonló helyzet = hasonló reakciók = hasonló válaszok. Ráadásul az ismétlődő helyzetek egyfajta megerősítést is adnak, s felnőtt korra kialakulhat egy olyan identitás, ami a „nem kellek”, „nem vagyok szerethető” szavakkal jellemezhető.

Az egy éves, már traumatizálódott, ambivalens kötődésű baba viselkedése már mutatja azt, amit felnőttkorában is bemutat, hacsak közben nem sikerül valahogy feldolgoznia a traumát. Az idegen helyzet tesztben az anya távozása kiváltja a babából az elraktározott testi emléket, ezáltal a baba frusztrálódik, pánikba esik, szorongani kezd. Amikor visszatér az anya a baba ambivalens módon reagál rá: egyszerre kapaszkodna is az anyába és tolná is el magától, vagy akár még bele is rúg.

Az anya az, aki egyszerre jelenti a biztonságot és annak hiányát. Az anya az, aki a szorongást kiváltotta a távozásával, de az anya az, aki megnyugvást adhat a kapcsolódással.

Azzal, hogy a kisgyermek ellökné az anyját, mint a fájdalma okozóját, már mintha az én-határait védené. „Ellöklek magamtól, így nem okozhatsz többé nekem fájdalmat”. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, mert a szorongás, amit az anya távozása váltott ki, ettől még nem fog feloldódni, így voltaképp a baba arra kényszerül, hogy nyomorúságának okozójához fordul enyhülésért, ami jobb esetben meg is történik.

Képzeljük el, hogy mennyire kiszolgáltatottá válik egy olyan ember a kapcsolatainak, aki ilyen múltat hordoz magában, ilyen traumát a testében. Mennyire nehezen éli meg a szerettei távozását, azt, amikor egyedül marad, amikor szerettei meghalnak, amikor a párja elhagyja. Az ilyen helyzetekben a testében őrzött emlék aktivizálódik. Még akkor is, ha netán már tudatos annyira, hogy attól, hogy elhagyják, hogy elveszít valakit nem dől össze a világ. A testi emlék, a lenyomat, amíg nem kerül feloldásra, feldolgozásra, megkeseríti az életét. S mint a legelső traumák, amiket a tudattalan korban élünk meg, a félelem legsötétebb bugyraiba képes magával rántani az illetőt.

Kétségbeesésében próbálná védeni magát: elhárítani valahogy az olyan eseményeket, amik ezt az élményt újra előhívhatják. Pl szakítani azzal az emberrel, akivel kapcsolatban azt érzi, hogy elhagyhatja, szakítani mielőtt még a másik szakít. Mert ha ő irányíthatja az eseményeket kevésbé fáj, mintha váratlanul éri.

Meghúzni a határokat, megvédeni magam ebben az esetben számomra valami olyasmit jelent, hogy falat építek magam köré, ami majd megvéd a fájdalomtól. És vele együtt „megvéd” minden más érzéstől is, amit egy emberrel való kapcsolat adhat.

De vajon van-e egyáltalán választási lehetősége annak az embernek, akinél egy elhagyásos helyzet pánikszerű rohamokat, elemi szorongást vált ki? Talán van, de egyik választási lehetőség sem szerencsés.

Az egyik, hogy elhatárolja magát, falat épít maga köré. Elkerüli az emberekkel való érintkezést, ami magában hordozhatja az elhagyást, elvesztést. Nem épít ki intim kapcsolatokat, mert az magában hordozza a fájó elválás lehetőségét. Jobb esetben belemegy ugyan kapcsolatokba, de ahogy „veszélyessé” válik a helyzet, menekülőre fogja.

A másik, hogy belemegy kapcsolatokba, ahol óhatatlan felállnak helyzetek, amikor egyedül van, a másik nincs vele. Nem húz falat, nem védi magát, hanem inkább belecsimpaszkodik a másikba, hogy az feloldozza a szorongásából. Ekkor persze kiszolgáltatott helyzetűnek érzi magát, mintha a másik tenné ezt vele, ezért dühös is lehet rá. Ha netán olyan partnert fog ki, az lehet, hogy ki is használja ezt a túlzott ragaszkodást, s visszaél vele.

A sématerápiánál azt mondják, hogy háromféle megküzdési stílus létezik egy-egy helyzetben: az elkerülő, a túlkompenzáló és az elfogadó. Ha eszerint nézem, akkor az első esetben az elkerülőt vázoltam fel, a másikban pedig az elfogadót. Hogy is nézhet ki a harmadik, a túlkompenzáló…?? A traumatizált személy birtokolni akarja a partnerét, ezáltal irányítást szerezni felette, hogy megakadályozhassa azt, hogy a másik elhagyja őt. Mellesleg lehet, hogy épp ellenkező hatást ér el, hiszen a féltékenykedés, a tíz körömmel ragaszkodás, a másik életének minden apró mozzanatának lesése pont, hogy elriaszthatja a partnert.

(A sématerápia idevonatkozó sémájáról klassz írást olvashatsz itt: http://sorskonyvnelkul.blog.hu/2013/10/21/elhagyatottsag_instabilitas)

Úgy érzem, a megoldás valahol az arany középút lenne egy ilyen esetben is. De ahhoz az kell, hogy ez az ember szabaddá válhasson, ne ez a mély traumatikus érzés irányítsa az életét. Ehhez pedig kezdeni kell valamit ezzel az érzéssel, szembenézni a traumával, feldolgozni valami olyan módon, ami által a blokkolt energia felszabadul.

Ha a trauma feldolgozásra kerül, akkor van csak igazi választási lehetősége, hogy egy adott helyzetben mit lép: kapcsolódik-e vagy elhatárolódik.