Watsu - egy álom valóra válik

Először egy ismerősömtől hallottam a watsuról. Egy olyan beszélgetés során bukkant fel ez az elnevezés, ami a magzatként megélt traumák feldolgozásáról szólt. Az ismerősöm arról mesélt, hogy amikor Amerikában tartózkodott, akkor próbálta ki a watsut. A terápia során olyan módosult tudatállapotba került, amiben a magzatként átélt "emlékeivel" szembesült, pontosabban, amit az anyukája élhetett át, amikor ő a pocijában volt.  A terápia után rá is kérdezett az anyukájától, hogy mit élt meg akkoriban, s ő visszaigazolta a transzállapotban átélt érzeteket.

A története után rákerestem a neten, hogy mi újság a hazai vizeken, vajon ez az Amerikában kifejlesztett, a shiatsuból eredeztethető vizi terápia már hozzánk is eljutott-e. Nagy örömmel tapasztaltam, hogy többen is végeznek Magyarországon is efféle kezeléseket.
A végső lökést ahhoz, hogy bejelentkezzek egy ilyen terápiára, az adta meg, hogy másik két ismerősöm is mesélte, hogy már kipróbálták, és jó véleménnyel voltak róla.

Az első watsu-élményem megélésére a gödi termálfürdőben került sor, ahol a zöldellő lombú fákkal övezett meleg termálvízben tökéletes ellazulásra van egyébként is lehetőség. Zsolt, aki végigvitt ezen a folyamaton, elmondta a főbb tudnivalókat. Leellenőrizte, hogy lebegek a vízen, majd felcsatolt a lábszáramra két pántot, ami segítette, hogy a lábaim ne süllyedjenek le.
Miután felvettem egy nyugodt légzési ütemet, ő rám hangolódott, lassan felemelt a víz tetejére, és megkezdődött a felejthetetlen "utazás", ami az órát nézve kb. 60 perces lehetett, de élményszinten maga volt az időtlen örökkévalóság.
Azzal, hogy becsuktam a szemem, hogy átadtam magam a lebegésnek, s hogy a hallásom tompává vált a beszüremlő víztől, a külvilág mindenféle aspektusát elvesztette. A medence, a strandolók, Göd és az egész általam ismert világ megszűnt létezni.
Amennyire csak tőlem tellett, arra helyeztem a figyelmemet, hogy mit érzek a testemben, anélkül, hogy értelmezném vagy gondolkodnék róluk. Teljesen persze nem tudtam elkerülni azt, hogy ne érzékeljem, ahogy Zsolt különféle lágy húzó, nyújtó és egyéb mozdulatokkal hatást gyakorol a testemre. A testemre, amit egyre inkább úgy érzékeltem, mint egy alaktalan masszát, egy csontozat nélkül rugalmasan, szabadon áramló akarattalan tömeget.
Fantasztikus volt, ahogy teljesen átadhattam a testem feletti irányítást. Ráadásul egy férfinak, akikben sohasem tudtam teljesen megbízni. (Ezt szoktam mondani, de mintha sántítana ennek a gondolatnak az igazsága. :) ) A tény, hogy valahol ebben a suhanó vizi táncban felbukkant az a gondolat, hogy "Milyen jó is megélnem azt, hogy teljesen rábízhatom magam egy férfira", illetve, hogy "Ilyen élményben engem még egy férfi sem részesített". Ez utóbbi gondolatot később úgy módosítottam, hogy "Hogy embertől még ilyen élményt nem kaptam".
Olyan volt ez számomra, mint megélni a tökéletes szerelmet, a nagy betűs Szerelmet. És azt hiszem, hogy nem áll nagyon távol az igazságtól, ha ezt a történést a szerelemhez hasonlítom, ami csak akkor tud igazán kialakulni, ha teljes Bizalommal fordulunk a másik felé. Ha mindenestől rá tudom magam bízni a másikra, ha totálisan átadom, megadom neki magam, akkor van, hogy mindenféle kontrollnak nyoma vész, s létrejön a tökéletes eggyé olvadás.
Valahol a folyamat során felbukkant egy gondolat, hogy "Jajj, ugye még nincs vége?!". Annyira jellemző ez a visszatérő gondolat, mely sokszor "remekül" meg tudja akadályozni azt, hogy jól érezzem magam, még akkor is, ha van rá mód és idő. Érzésem szerint ez is valami, a születési mátrixban rögzült érzéscsomag, amikor ugyanis nem hagytak a saját tempómban a világra jönnöm.
Szerencsére a gondolat csak átsuhant, nem rántott be a sztorimba, így továbbra is belemélyedhettem a folyamatba, ami hál'istennek, valóban nem ért még akkor véget. Folytatódott a csodás, időtlen szárnyalás, suhanás a végtelen téren át. Néha elcsodálkoztam, hogy hova tűnik a lélegzés... olyan mértékben lelassult, hogy már-már úgy tűnt, nincs is rá szükség.
Amikor aztán a végén csak beköszöntött a Vég, úgy tűnt, nincs is ennél természetesebb dolog. Érzékeltem, hogy Zsolt lecsatolja a pántokat a lábamról, majd a karjaiban tartva a medence széléhez vitt és ott talpra állított. Ez volt az előre megbeszélt jele annak, hogy a kezelés véget ért. Óvatosan nekitámasztott a medence falának, térdeimre nyomást gyakorolva, hogy biztosan álljanak. Majd gyengéden a fejemet is a medence szélének támasztotta. Miután karjaimat a mellkasomon összefűzte lassú mozdulatokkal hátrébb lépett. Tudtam, hogy ott van a közelemben, hogy türelmesen kivárja, amíg "magamhoz" térek, ami megnyugvást és biztonságot jelentett.
Ahogy ott álltam, érzékelni kezdtem a talpam, a lábujjaimat. Teljesen újszerű volt, mintha először tapasztalnám meg ezeket az érzéseket. Fura volt ráeszmélni arra, hogy az, amit ott érzek, azok a lábujjaim, a lábaim. Ahogy lassan rájuk nehezedtem, majd kinyújtottam a térdeimet, éreztem, hogy egyre biztonságosabban állok.
Ezután eszembe jutottak a kezeim. Hogy vajon milyen érzés az, amikor a két kezemet egymáshoz érintem. Így elkezdtem a víz közegében egymás felé közelíteni a két tenyerem. Ahogy összeértek, egy teljesen új megtapasztalás volt. Mintha az egész testemet most érzékeltem volna először. Az arcomhoz érintve a kezeim, egy újabb szokatlan érzetet fedeztem fel. Majd jött a gondolat, hogy ki kellene nyitnom a szemeim. A hangok, amik közben beszűrődtek a fülembe, nem kapcsolódtak össze bennem semmilyen mentális képpel, így ami a szemem elé tárult, szinte meghökkentően ismeretlen volt. Már csak a hangszálaim kipróbálása volt hátra, amik felett az irányítást átvenni nem volt egyértelmű. Főleg, hogy azt sem tudtam, hogy mik lehetnének azok a szavak, amik kellően ki tudnák fejezni azt az élménycsomagot, amit ezzel a felejthetetlen "utazással" tapasztaltam.


Ha az elbeszélésem felkeltette az érdeklődésed, akkor szívből ajánlom, hogy próbáld ki ezt a fantasztikus módszert.
Erdélyi Zsolt, akivel szerencsém volt a kezelést megtapasztalni, elérhetőségét ezen a honlapon találod meg: http://www.aquarelaxacio.hu/

Egy orrdugulás "története"

Az egyik Önismerti klubos összejövetelen "drámáztunk". A főszereplő az orrdugulására szeretett volna ránézni, hogy mi lehet mögötte, hogy mi az, ami okozhatja, milyen lelki tényezők állnak a háttérben.

Először is kiválasztott valakit a játék levezetésére, majd egy valakit az Orr képviseletére. Jómagam az Orrdugulás szerepébe kerültem. Hogy miket éltem meg, arról mesélek most itt - a főszereplő engedélyével.

 * * * * *

Ahogy ráhangolódtunk négyen egymásra, már ott volt egy érzet, ami a szoba egyik sarka felé vitt. Letérdelve, a térdemre hajolva magam előtt összefontam a karjaimat. Így azt nem is érzékeltem, hogy az orr milyen poziciót vett fel, csak azt tudom, hogy mögöttem volt.

Ahogy ott voltam, éreztem, hogy mindenféle fizikai ingerre érzékenyen reagálok. Figyeltem azt, hogy ki közelít, s megnyugodtam, amikor a gyanúm alaptalannak bizonyult.

Közben az orr elkezdte mondani a magáét. Hogy én duzzogok, meg vagyok sértődve. Pedig ő már mennyit segített. És hogy elege van, többet már nem fog segíteni. Hogy nekem minden bajom van, és hogy már unja.

Utána a főszereplő hozzám is odajött, és kérdezte, hogy mi bajom van, s vele együtt kicsit megbökdösött. Nem éreztem valódinak a kiváncsiságát. Nem volt rám hatással, hogy odajött. Továbbra is hallgattam, s csak azért szólaltam meg, hogy a dráma többi résztvevője tudja, hogy mi zajlik bennem, s így tudjon alakulni a kép. Elmondtam, hogy ez egy védekező pozíció, amiben vagyok, hogy így érzem magam biztonságban, hogy semmi ingert nem érzek arra, hogy megszólaljak, s hogy amit az orr mondott, az hogyan hatott rám. Az orr nagyra tartja magát azért, hogy azt hiszi, hogy segített, ezért „fentről”, lekezelően beszél. Közben azt érzem, hogy nem is érdeklem, nem akar engem, hogy zavaróan hatok rá. S hogy ha így érez, akkor miért nem hagy engem a sorsomra. Ekkor megint az orr kapta meg a szót, de nem emlékszem, hogy mit mondott, mert közben jött egy érzés, hogy változtassak helyet. Eddig a sarok felé fordulva kuporodtam össze a térdemre hajolva, most viszont a sarok védelmébe (hogy a sarok mögöttem legyen) húzódtam be, oldalfekvésben, magzatpózban. S úgy is éreztem magam, mint egy magzat, akit nem akarnak. Mint aki nem tud mit tenni. Ekkorra az orr számomra, mint az anya képviselője volt jelen. A helyzet, az érzet, amiben voltam, hogy az anyám nem akar, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni, hogy a legszivesebben eltűnnék, de nem tudok változtatni azon, hogy létezek. Pedig, hogy az lenne a legjobb, ha nem léteznék, mert így a létezés maga az elutasítás.

Ahogy ott magzatpózban összekuporodtam, egyszer csak érzékeltem, hogy az orr-anya odajött mellém. S ettől egyszerűen csak megjelent a mozdulat, hogy hozzábújjak. A kép úgy állt fel, hogy az orr-anya magzatpózban feküdt az oldalán, én pedig mögötte úgy mozdultam, hogy a háta mögé simultam, szintén magzatpózban. És ez a helyzet mindkettőnk számára jó volt.

Ekkor a rendező javaslatára a főszereplő helyet cserélt az orr-anyával (ezt a szerepet választotta, mert az orrdugulás-magzat szerepére még nem volt kész). Ahogy befeküdt, egy darabig még úgy maradt, majd késztetést érzett, hogy kimozduljon a pozícióból. Ott maradt előttem, de szembefordulva feküdt az oldalán. Ez az elszakadás vegyes érzéseket keltett bennem. Elbizonytalanodtam. Féltem, hogy megint nem akar. Láttam a szemében azt, ahogy méreget, hogy fenntartásai vannak, mintha megint elutasítana.

Ezután került sor arra, hogy a főszereplő belebújjon az orrdugulás-magzat szerepébe, s az orr-anya szereplője visszakerült a képbe, míg én kívül kerültem. Ahogy ők egymás mellé kerültek, felállt az a megnyugvást hozó kép, ami korábban. Az orr-anya oldalfekvésben, magzatpózban feküdt, a főszereplő pedig az orrdugulás-magzat szerepében mögötte szintén magzatpózban. Ebben újra jól érezték magukat. Viszont az orr-anya szereplője többször jelezte, hogy ezt a poziciót nem fogja sokáig bírni, s jelezte, hogy örülne neki, ha majd később, az orrdugulás-magzat hajlandó lenne vele együtt mozdulni. Egy kicsivel később erre sor került. Felállt mind a két szereplő. De ahogy ez megtörtént, mindketten úgy érezték, hogy ez még nem az, ahol jól tudnák érezni magukat. Az orr-anya javasolta, hogy üljenek le, így helyet foglaltak a szőnyegen egymással szembe helyezkedve törökülésben. Ezután volt, hogy a főszereplő kívülről szeretett volna ránézni a képre, így visszültem az orrdugulás szerepébe. Ahogy odaültem, először azt éreztem, hogy nem tudok megbízni az orrban, s hogy az elfogadására lenne szükségem. Úgy éreztem, hogy van egy fal kettőnk között, amit az orr húzott fel. Ahogy egymás szemébe néztünk, éreztem, hogy elkezd bennem valami oldódni, mintha kezdenék megbízni. Ekkor volt, hogy kértem az orr szereplőjét, hogy vegye le a szemüvegét. Egy korábbi szomatodrámám kapcsán derült ki az számomra, hogy nekem a szemüveg egyfajta falat képvisel, ami mögé el tudok bújni úgy, hogy a fal megvéd, de mások mégis látnak engem – hisz az üveg átlátszó. Ahogy az orr levette a szemüvegét, a folyamat, az oldódás bennem felgyorult. S pár pillanattal később tudtunk egymáshoz kapcsolódni, megöleltük egymást, ami mindkettőnk számára megnyugtató volt. Ezt a képet, ami itt bonyolódott úgy éltem meg, mintha a korábbi magzat megszületve, szemtől szembe találkozott volna az anyjával, s egy kis szemlélődés után újra elfogadták volna egymást, egymásra találtak volna.

Ezt a képet látva kívülről, a főszereplő értetlenkedni kezdett. Valahogy az az érzése volt, hogy ezt így nem tudja elfogadni, hogy mi így összeölelkezünk és jól vagyunk. A rendező ismét szerepcserét javasolt. A főszereplő az orr helyét foglalta el velem szemben. Én ekkor már teljesen nyitottam figyeltem az orrot, de az orr szemében félelmet, bizalmatlanságot érzékeltem, ami valamelyest megrémített. Érzékeltem, hogy hiába vagyok nyitott, ő távolságot akar tartani. Ez a helyzet már olyan volt számomra, mintha a főszereplő két személyiség-része került volna egymással szembe: egy kis kitagadott én, akit nem fogad el, s a másik, aki nem fogadja el, miközben a kettő egy.

Éreztem, hogy az orr nem tud magától kikerülni abból, amiben van, hogy nem tud túllépni a félelmén, ezért megkérdeztem, hogy „hogyan segíthetek?”, s közben megérintettem a karját. Ez volt az a pillanat, amikor az orr oldódást élt meg, megkönnyebbülés jelent meg nála sírás formájában. Ezzel együtt odahajolt hozzám és megöleltük egymást. Ezzel a képpel zártuk a drámát, mivel ez kielégítő volt a főszereplő számára.

A dráma utáni megbeszélésen, mert a főszereplő nem igazán tudta értelmezni a képet, elmondtuk, hogy számunkra milyen sztori bontakozott ki belőle. Amikor elmondtam a főszereplőnek, hogy számomra ezt egy olyan magzatnak az élménye volt, aki egy rövid időre megtapasztalta, hogy nem akarják, hogy nem kell, akkor a főszereplő megosztotta velünk azt a személyes történetét, hogy az anyukája valószínűleg megélt ilyet, amikor terhes lett és emiatt abba kellett hagynia az egyetemet.

* * * * *

Az Önismereti klubban folyamatosan tartunk összejöveteleket, amin különféle önvizsgálati módszerekkel, játékokkal igyekszünk megismerni magunkat, s levetni az álarcainkat.
https://www.facebook.com/groups/228726577338564/
email: enismereti.klub@gmail.com

Minden út a hagymába vezet

Minden út Rómába vezet.
Vagy inkább a gyerekkorunkba. Ha elindulunk az önmagunk megismerése felé vezető úton - ami az egyetlen módja, hogy az önszeretet megélhessük -, akkor előbb-utóbb rájövünk, hogy az életünkben rendszeresen visszatérő - sokszor problémás - helyzetekhez a kulcs a gyerekkori történeteinkben keresendő. S  hogy ezekben a történetekben elég jelentős szerepet kapnak a szüleink, ami sokszor fájó, ezért nem mindig könnyű ezekkel a dolgokkal szembesülni.
Lise Bourbeau - Az Öt sérülés c. könyv szerzője - szerint nem véletlen, hogy  éppen ők a szüleink, hogy őket választottuk. A kettejük vágyai, félelmei, traumái mind hatással vannak ránk. Ezek képezik valahol a mi "sorsunk" alapjait, hogy mivel is küszködünk az életünk során.

Hogy a szüleink révén mikor is kezdődik el a kikristályosodás, arról többen többféle véleménnyel vannak. Hogy mi az a kikristályosodás? Egyszerűen megfogalmazva egy olyan traumás helyzet, állapot, amikor az addig édeni állapotban leledző apró gyermek "kiűzetik" a Paradicsomból. Amikor először gondolja azt, hogy vele valami baj van, hogy veszélyben van, hogy nem szerethető, nem elfogadható, nem fontos, nincs biztonságban..... amikor valami összetörik.
S ilyenkor attól függően, hogy miként élte meg ezt a traumát, ezt a sérülést - elutasításként, elhagyásként, megalázásként, elárulásként vagy igazságtalanságként -, kialakít egy olyan stratégiát, aminek a lényege, hogy a továbbiakban megvédje őt attól a fajta sérüléstől, ami érte.
Mivel öt féle sérülés létezik, mindegyikhez tartozik egy-egy stratégia, amivel el lehet azt kerülni. S legyen bármilyen nagy is a világ, bármilyen sok is az ember rajta, az öt féle sérüléshez, öt féle védelmi stratégia alakul ki.
Aki elutasítást él meg, az a Menekülő maszkot építi fel védekezésül. Akit elhagynak az a Függő maszkját. A megalázott a Mazochistáét. Az elárult a Kontrollálóét. És aki igazsgátalanságot élt meg, az a Merev maszkot használja.  (Barbara Ann Brennan Gyógyító kezek c. könyvében ugyanúgy öt fajta katakterstruktúráról beszél, s taglalja az általa észlelt jellemző aura- és csakraformákat is.)
Persze többféle sérülést is megélünk az életünkben, így az alapstratégiánk kibővül. Mindezek a maszkok alkatilag is megmutatkoznak rajtunk. (Megjegyzem, hogy nagyon hasonló alkati felosztás van a testalkatok hormonális tipizálásánál)

Elképzelésem szerint maga a sérülésre való hajlam már a fogantatás után elkezdhet kialakulni. Tudományos munkákban lehet a születési mátrixról olvasni (pl. Komin Vlagyimir: Transzperszonális pszichológia és energialégzés), illetve arról, hogy a magzat pl. milyen módon reagál arra, hogy a szülei közül melyikük akar lányt, melyikük fiút, vagy hogy egyáltalán akarják-e, várják-e a jöttét....

Nem vezet könnyű út az alapsérülés megtalálásához. Hiszen maga az elme azért használja ezeket a védekezési módozatokat, mert nem érzi képesnek magát, hogy újra szembenézzen azzal a fájdalommal, ami ezekkel a traumákkal járt.

Több éves önismereti út van mögöttem, ami alatt fokozatosan közeledtem a "hagyma" belsejéhez. Úgy érzékelem, hogy a menetközben utamba került különféle módszerek abban segítettek, hogy a hagymahéjak, amik a mélyben lévő sérülést fedik, egymás után lekerüljenek. Annak a felismerésében, hogy mi lakozik a mélyben, sokat segített ez a könyv is és az említett írások. Szerencsére könnyen felismerhető körte alkatom magáért beszél. Ilyet alakít ki ugyanis az, aki Kontrolláló. Ami még valószínű, hogy mindez egy elhagyás sérülést is magában rejt még valahol....
Közeledni a hagyma közepe felé azzal a "kockázattal" jár, hogy az elme néha veszettül igyekszik kiutat találni, csakhogy ne kelljen szembenéznie azzal, amitől fél. Még a végén kiderül, hogy nincs ott semmi..... és az elme - az Én - nem is létezik....
A másik, ami megtámogatja az elme elképzelését arról, hogy menekülnie kell, hogy egyre nagyobb az esélye, hogy megtapasztalódnak azok a testi érzetek, amik kapcsolódnak az alaptraumához.
Az Élő önvizsgálat eszköztárával felszerelve van némi remény arra, hogy ezzel a "mumussal", a testi érzetekkel más módon is lehet "találkozni". Feltéve, hogy nem akarom az eddig valamilyen szinten bevált úton ismét eltűntetni, szőnyeg alá söpörni, hanem hagyom, hogy itt legyen, hogy magával ragadjon, elsöpörjön, megélődjön.
Így talán van esély arra is, hogy nem kell már félnem attól, ami a hagyma legmélyén rejtőzik, nem kell tőle - vagyis végső soron magamtól - menekülnöm, s lerakhatom a 40 éve viselt maszkomat......

 * * * * * *

Az Önismereti klubban folyamatosan tartunk összejöveteleket, amin különféle önvizsgálati módszerekkel, játékokkal igyekszünk megismerni magunkat, s levetni az álarcainkat.
https://www.facebook.com/groups/228726577338564/
email: enismereti.klub@gmail.com