Watsu - egy álom valóra válik

Először egy ismerősömtől hallottam a watsuról. Egy olyan beszélgetés során bukkant fel ez az elnevezés, ami a magzatként megélt traumák feldolgozásáról szólt. Az ismerősöm arról mesélt, hogy amikor Amerikában tartózkodott, akkor próbálta ki a watsut. A terápia során olyan módosult tudatállapotba került, amiben a magzatként átélt "emlékeivel" szembesült, pontosabban, amit az anyukája élhetett át, amikor ő a pocijában volt.  A terápia után rá is kérdezett az anyukájától, hogy mit élt meg akkoriban, s ő visszaigazolta a transzállapotban átélt érzeteket.

A története után rákerestem a neten, hogy mi újság a hazai vizeken, vajon ez az Amerikában kifejlesztett, a shiatsuból eredeztethető vizi terápia már hozzánk is eljutott-e. Nagy örömmel tapasztaltam, hogy többen is végeznek Magyarországon is efféle kezeléseket.
A végső lökést ahhoz, hogy bejelentkezzek egy ilyen terápiára, az adta meg, hogy másik két ismerősöm is mesélte, hogy már kipróbálták, és jó véleménnyel voltak róla.

Az első watsu-élményem megélésére a gödi termálfürdőben került sor, ahol a zöldellő lombú fákkal övezett meleg termálvízben tökéletes ellazulásra van egyébként is lehetőség. Zsolt, aki végigvitt ezen a folyamaton, elmondta a főbb tudnivalókat. Leellenőrizte, hogy lebegek a vízen, majd felcsatolt a lábszáramra két pántot, ami segítette, hogy a lábaim ne süllyedjenek le.
Miután felvettem egy nyugodt légzési ütemet, ő rám hangolódott, lassan felemelt a víz tetejére, és megkezdődött a felejthetetlen "utazás", ami az órát nézve kb. 60 perces lehetett, de élményszinten maga volt az időtlen örökkévalóság.
Azzal, hogy becsuktam a szemem, hogy átadtam magam a lebegésnek, s hogy a hallásom tompává vált a beszüremlő víztől, a külvilág mindenféle aspektusát elvesztette. A medence, a strandolók, Göd és az egész általam ismert világ megszűnt létezni.
Amennyire csak tőlem tellett, arra helyeztem a figyelmemet, hogy mit érzek a testemben, anélkül, hogy értelmezném vagy gondolkodnék róluk. Teljesen persze nem tudtam elkerülni azt, hogy ne érzékeljem, ahogy Zsolt különféle lágy húzó, nyújtó és egyéb mozdulatokkal hatást gyakorol a testemre. A testemre, amit egyre inkább úgy érzékeltem, mint egy alaktalan masszát, egy csontozat nélkül rugalmasan, szabadon áramló akarattalan tömeget.
Fantasztikus volt, ahogy teljesen átadhattam a testem feletti irányítást. Ráadásul egy férfinak, akikben sohasem tudtam teljesen megbízni. (Ezt szoktam mondani, de mintha sántítana ennek a gondolatnak az igazsága. :) ) A tény, hogy valahol ebben a suhanó vizi táncban felbukkant az a gondolat, hogy "Milyen jó is megélnem azt, hogy teljesen rábízhatom magam egy férfira", illetve, hogy "Ilyen élményben engem még egy férfi sem részesített". Ez utóbbi gondolatot később úgy módosítottam, hogy "Hogy embertől még ilyen élményt nem kaptam".
Olyan volt ez számomra, mint megélni a tökéletes szerelmet, a nagy betűs Szerelmet. És azt hiszem, hogy nem áll nagyon távol az igazságtól, ha ezt a történést a szerelemhez hasonlítom, ami csak akkor tud igazán kialakulni, ha teljes Bizalommal fordulunk a másik felé. Ha mindenestől rá tudom magam bízni a másikra, ha totálisan átadom, megadom neki magam, akkor van, hogy mindenféle kontrollnak nyoma vész, s létrejön a tökéletes eggyé olvadás.
Valahol a folyamat során felbukkant egy gondolat, hogy "Jajj, ugye még nincs vége?!". Annyira jellemző ez a visszatérő gondolat, mely sokszor "remekül" meg tudja akadályozni azt, hogy jól érezzem magam, még akkor is, ha van rá mód és idő. Érzésem szerint ez is valami, a születési mátrixban rögzült érzéscsomag, amikor ugyanis nem hagytak a saját tempómban a világra jönnöm.
Szerencsére a gondolat csak átsuhant, nem rántott be a sztorimba, így továbbra is belemélyedhettem a folyamatba, ami hál'istennek, valóban nem ért még akkor véget. Folytatódott a csodás, időtlen szárnyalás, suhanás a végtelen téren át. Néha elcsodálkoztam, hogy hova tűnik a lélegzés... olyan mértékben lelassult, hogy már-már úgy tűnt, nincs is rá szükség.
Amikor aztán a végén csak beköszöntött a Vég, úgy tűnt, nincs is ennél természetesebb dolog. Érzékeltem, hogy Zsolt lecsatolja a pántokat a lábamról, majd a karjaiban tartva a medence széléhez vitt és ott talpra állított. Ez volt az előre megbeszélt jele annak, hogy a kezelés véget ért. Óvatosan nekitámasztott a medence falának, térdeimre nyomást gyakorolva, hogy biztosan álljanak. Majd gyengéden a fejemet is a medence szélének támasztotta. Miután karjaimat a mellkasomon összefűzte lassú mozdulatokkal hátrébb lépett. Tudtam, hogy ott van a közelemben, hogy türelmesen kivárja, amíg "magamhoz" térek, ami megnyugvást és biztonságot jelentett.
Ahogy ott álltam, érzékelni kezdtem a talpam, a lábujjaimat. Teljesen újszerű volt, mintha először tapasztalnám meg ezeket az érzéseket. Fura volt ráeszmélni arra, hogy az, amit ott érzek, azok a lábujjaim, a lábaim. Ahogy lassan rájuk nehezedtem, majd kinyújtottam a térdeimet, éreztem, hogy egyre biztonságosabban állok.
Ezután eszembe jutottak a kezeim. Hogy vajon milyen érzés az, amikor a két kezemet egymáshoz érintem. Így elkezdtem a víz közegében egymás felé közelíteni a két tenyerem. Ahogy összeértek, egy teljesen új megtapasztalás volt. Mintha az egész testemet most érzékeltem volna először. Az arcomhoz érintve a kezeim, egy újabb szokatlan érzetet fedeztem fel. Majd jött a gondolat, hogy ki kellene nyitnom a szemeim. A hangok, amik közben beszűrődtek a fülembe, nem kapcsolódtak össze bennem semmilyen mentális képpel, így ami a szemem elé tárult, szinte meghökkentően ismeretlen volt. Már csak a hangszálaim kipróbálása volt hátra, amik felett az irányítást átvenni nem volt egyértelmű. Főleg, hogy azt sem tudtam, hogy mik lehetnének azok a szavak, amik kellően ki tudnák fejezni azt az élménycsomagot, amit ezzel a felejthetetlen "utazással" tapasztaltam.


Ha az elbeszélésem felkeltette az érdeklődésed, akkor szívből ajánlom, hogy próbáld ki ezt a fantasztikus módszert.
Erdélyi Zsolt, akivel szerencsém volt a kezelést megtapasztalni, elérhetőségét ezen a honlapon találod meg: http://www.aquarelaxacio.hu/

Egy orrdugulás "története"

Az egyik Önismerti klubos összejövetelen "drámáztunk". A főszereplő az orrdugulására szeretett volna ránézni, hogy mi lehet mögötte, hogy mi az, ami okozhatja, milyen lelki tényezők állnak a háttérben.

Először is kiválasztott valakit a játék levezetésére, majd egy valakit az Orr képviseletére. Jómagam az Orrdugulás szerepébe kerültem. Hogy miket éltem meg, arról mesélek most itt - a főszereplő engedélyével.

 * * * * *

Ahogy ráhangolódtunk négyen egymásra, már ott volt egy érzet, ami a szoba egyik sarka felé vitt. Letérdelve, a térdemre hajolva magam előtt összefontam a karjaimat. Így azt nem is érzékeltem, hogy az orr milyen poziciót vett fel, csak azt tudom, hogy mögöttem volt.

Ahogy ott voltam, éreztem, hogy mindenféle fizikai ingerre érzékenyen reagálok. Figyeltem azt, hogy ki közelít, s megnyugodtam, amikor a gyanúm alaptalannak bizonyult.

Közben az orr elkezdte mondani a magáét. Hogy én duzzogok, meg vagyok sértődve. Pedig ő már mennyit segített. És hogy elege van, többet már nem fog segíteni. Hogy nekem minden bajom van, és hogy már unja.

Utána a főszereplő hozzám is odajött, és kérdezte, hogy mi bajom van, s vele együtt kicsit megbökdösött. Nem éreztem valódinak a kiváncsiságát. Nem volt rám hatással, hogy odajött. Továbbra is hallgattam, s csak azért szólaltam meg, hogy a dráma többi résztvevője tudja, hogy mi zajlik bennem, s így tudjon alakulni a kép. Elmondtam, hogy ez egy védekező pozíció, amiben vagyok, hogy így érzem magam biztonságban, hogy semmi ingert nem érzek arra, hogy megszólaljak, s hogy amit az orr mondott, az hogyan hatott rám. Az orr nagyra tartja magát azért, hogy azt hiszi, hogy segített, ezért „fentről”, lekezelően beszél. Közben azt érzem, hogy nem is érdeklem, nem akar engem, hogy zavaróan hatok rá. S hogy ha így érez, akkor miért nem hagy engem a sorsomra. Ekkor megint az orr kapta meg a szót, de nem emlékszem, hogy mit mondott, mert közben jött egy érzés, hogy változtassak helyet. Eddig a sarok felé fordulva kuporodtam össze a térdemre hajolva, most viszont a sarok védelmébe (hogy a sarok mögöttem legyen) húzódtam be, oldalfekvésben, magzatpózban. S úgy is éreztem magam, mint egy magzat, akit nem akarnak. Mint aki nem tud mit tenni. Ekkorra az orr számomra, mint az anya képviselője volt jelen. A helyzet, az érzet, amiben voltam, hogy az anyám nem akar, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni, hogy a legszivesebben eltűnnék, de nem tudok változtatni azon, hogy létezek. Pedig, hogy az lenne a legjobb, ha nem léteznék, mert így a létezés maga az elutasítás.

Ahogy ott magzatpózban összekuporodtam, egyszer csak érzékeltem, hogy az orr-anya odajött mellém. S ettől egyszerűen csak megjelent a mozdulat, hogy hozzábújjak. A kép úgy állt fel, hogy az orr-anya magzatpózban feküdt az oldalán, én pedig mögötte úgy mozdultam, hogy a háta mögé simultam, szintén magzatpózban. És ez a helyzet mindkettőnk számára jó volt.

Ekkor a rendező javaslatára a főszereplő helyet cserélt az orr-anyával (ezt a szerepet választotta, mert az orrdugulás-magzat szerepére még nem volt kész). Ahogy befeküdt, egy darabig még úgy maradt, majd késztetést érzett, hogy kimozduljon a pozícióból. Ott maradt előttem, de szembefordulva feküdt az oldalán. Ez az elszakadás vegyes érzéseket keltett bennem. Elbizonytalanodtam. Féltem, hogy megint nem akar. Láttam a szemében azt, ahogy méreget, hogy fenntartásai vannak, mintha megint elutasítana.

Ezután került sor arra, hogy a főszereplő belebújjon az orrdugulás-magzat szerepébe, s az orr-anya szereplője visszakerült a képbe, míg én kívül kerültem. Ahogy ők egymás mellé kerültek, felállt az a megnyugvást hozó kép, ami korábban. Az orr-anya oldalfekvésben, magzatpózban feküdt, a főszereplő pedig az orrdugulás-magzat szerepében mögötte szintén magzatpózban. Ebben újra jól érezték magukat. Viszont az orr-anya szereplője többször jelezte, hogy ezt a poziciót nem fogja sokáig bírni, s jelezte, hogy örülne neki, ha majd később, az orrdugulás-magzat hajlandó lenne vele együtt mozdulni. Egy kicsivel később erre sor került. Felállt mind a két szereplő. De ahogy ez megtörtént, mindketten úgy érezték, hogy ez még nem az, ahol jól tudnák érezni magukat. Az orr-anya javasolta, hogy üljenek le, így helyet foglaltak a szőnyegen egymással szembe helyezkedve törökülésben. Ezután volt, hogy a főszereplő kívülről szeretett volna ránézni a képre, így visszültem az orrdugulás szerepébe. Ahogy odaültem, először azt éreztem, hogy nem tudok megbízni az orrban, s hogy az elfogadására lenne szükségem. Úgy éreztem, hogy van egy fal kettőnk között, amit az orr húzott fel. Ahogy egymás szemébe néztünk, éreztem, hogy elkezd bennem valami oldódni, mintha kezdenék megbízni. Ekkor volt, hogy kértem az orr szereplőjét, hogy vegye le a szemüvegét. Egy korábbi szomatodrámám kapcsán derült ki az számomra, hogy nekem a szemüveg egyfajta falat képvisel, ami mögé el tudok bújni úgy, hogy a fal megvéd, de mások mégis látnak engem – hisz az üveg átlátszó. Ahogy az orr levette a szemüvegét, a folyamat, az oldódás bennem felgyorult. S pár pillanattal később tudtunk egymáshoz kapcsolódni, megöleltük egymást, ami mindkettőnk számára megnyugtató volt. Ezt a képet, ami itt bonyolódott úgy éltem meg, mintha a korábbi magzat megszületve, szemtől szembe találkozott volna az anyjával, s egy kis szemlélődés után újra elfogadták volna egymást, egymásra találtak volna.

Ezt a képet látva kívülről, a főszereplő értetlenkedni kezdett. Valahogy az az érzése volt, hogy ezt így nem tudja elfogadni, hogy mi így összeölelkezünk és jól vagyunk. A rendező ismét szerepcserét javasolt. A főszereplő az orr helyét foglalta el velem szemben. Én ekkor már teljesen nyitottam figyeltem az orrot, de az orr szemében félelmet, bizalmatlanságot érzékeltem, ami valamelyest megrémített. Érzékeltem, hogy hiába vagyok nyitott, ő távolságot akar tartani. Ez a helyzet már olyan volt számomra, mintha a főszereplő két személyiség-része került volna egymással szembe: egy kis kitagadott én, akit nem fogad el, s a másik, aki nem fogadja el, miközben a kettő egy.

Éreztem, hogy az orr nem tud magától kikerülni abból, amiben van, hogy nem tud túllépni a félelmén, ezért megkérdeztem, hogy „hogyan segíthetek?”, s közben megérintettem a karját. Ez volt az a pillanat, amikor az orr oldódást élt meg, megkönnyebbülés jelent meg nála sírás formájában. Ezzel együtt odahajolt hozzám és megöleltük egymást. Ezzel a képpel zártuk a drámát, mivel ez kielégítő volt a főszereplő számára.

A dráma utáni megbeszélésen, mert a főszereplő nem igazán tudta értelmezni a képet, elmondtuk, hogy számunkra milyen sztori bontakozott ki belőle. Amikor elmondtam a főszereplőnek, hogy számomra ezt egy olyan magzatnak az élménye volt, aki egy rövid időre megtapasztalta, hogy nem akarják, hogy nem kell, akkor a főszereplő megosztotta velünk azt a személyes történetét, hogy az anyukája valószínűleg megélt ilyet, amikor terhes lett és emiatt abba kellett hagynia az egyetemet.

* * * * *

Az Önismereti klubban folyamatosan tartunk összejöveteleket, amin különféle önvizsgálati módszerekkel, játékokkal igyekszünk megismerni magunkat, s levetni az álarcainkat.
https://www.facebook.com/groups/228726577338564/
email: enismereti.klub@gmail.com

Minden út a hagymába vezet

Minden út Rómába vezet.
Vagy inkább a gyerekkorunkba. Ha elindulunk az önmagunk megismerése felé vezető úton - ami az egyetlen módja, hogy az önszeretet megélhessük -, akkor előbb-utóbb rájövünk, hogy az életünkben rendszeresen visszatérő - sokszor problémás - helyzetekhez a kulcs a gyerekkori történeteinkben keresendő. S  hogy ezekben a történetekben elég jelentős szerepet kapnak a szüleink, ami sokszor fájó, ezért nem mindig könnyű ezekkel a dolgokkal szembesülni.
Lise Bourbeau - Az Öt sérülés c. könyv szerzője - szerint nem véletlen, hogy  éppen ők a szüleink, hogy őket választottuk. A kettejük vágyai, félelmei, traumái mind hatással vannak ránk. Ezek képezik valahol a mi "sorsunk" alapjait, hogy mivel is küszködünk az életünk során.

Hogy a szüleink révén mikor is kezdődik el a kikristályosodás, arról többen többféle véleménnyel vannak. Hogy mi az a kikristályosodás? Egyszerűen megfogalmazva egy olyan traumás helyzet, állapot, amikor az addig édeni állapotban leledző apró gyermek "kiűzetik" a Paradicsomból. Amikor először gondolja azt, hogy vele valami baj van, hogy veszélyben van, hogy nem szerethető, nem elfogadható, nem fontos, nincs biztonságban..... amikor valami összetörik.
S ilyenkor attól függően, hogy miként élte meg ezt a traumát, ezt a sérülést - elutasításként, elhagyásként, megalázásként, elárulásként vagy igazságtalanságként -, kialakít egy olyan stratégiát, aminek a lényege, hogy a továbbiakban megvédje őt attól a fajta sérüléstől, ami érte.
Mivel öt féle sérülés létezik, mindegyikhez tartozik egy-egy stratégia, amivel el lehet azt kerülni. S legyen bármilyen nagy is a világ, bármilyen sok is az ember rajta, az öt féle sérüléshez, öt féle védelmi stratégia alakul ki.
Aki elutasítást él meg, az a Menekülő maszkot építi fel védekezésül. Akit elhagynak az a Függő maszkját. A megalázott a Mazochistáét. Az elárult a Kontrollálóét. És aki igazsgátalanságot élt meg, az a Merev maszkot használja.  (Barbara Ann Brennan Gyógyító kezek c. könyvében ugyanúgy öt fajta katakterstruktúráról beszél, s taglalja az általa észlelt jellemző aura- és csakraformákat is.)
Persze többféle sérülést is megélünk az életünkben, így az alapstratégiánk kibővül. Mindezek a maszkok alkatilag is megmutatkoznak rajtunk. (Megjegyzem, hogy nagyon hasonló alkati felosztás van a testalkatok hormonális tipizálásánál)

Elképzelésem szerint maga a sérülésre való hajlam már a fogantatás után elkezdhet kialakulni. Tudományos munkákban lehet a születési mátrixról olvasni (pl. Komin Vlagyimir: Transzperszonális pszichológia és energialégzés), illetve arról, hogy a magzat pl. milyen módon reagál arra, hogy a szülei közül melyikük akar lányt, melyikük fiút, vagy hogy egyáltalán akarják-e, várják-e a jöttét....

Nem vezet könnyű út az alapsérülés megtalálásához. Hiszen maga az elme azért használja ezeket a védekezési módozatokat, mert nem érzi képesnek magát, hogy újra szembenézzen azzal a fájdalommal, ami ezekkel a traumákkal járt.

Több éves önismereti út van mögöttem, ami alatt fokozatosan közeledtem a "hagyma" belsejéhez. Úgy érzékelem, hogy a menetközben utamba került különféle módszerek abban segítettek, hogy a hagymahéjak, amik a mélyben lévő sérülést fedik, egymás után lekerüljenek. Annak a felismerésében, hogy mi lakozik a mélyben, sokat segített ez a könyv is és az említett írások. Szerencsére könnyen felismerhető körte alkatom magáért beszél. Ilyet alakít ki ugyanis az, aki Kontrolláló. Ami még valószínű, hogy mindez egy elhagyás sérülést is magában rejt még valahol....
Közeledni a hagyma közepe felé azzal a "kockázattal" jár, hogy az elme néha veszettül igyekszik kiutat találni, csakhogy ne kelljen szembenéznie azzal, amitől fél. Még a végén kiderül, hogy nincs ott semmi..... és az elme - az Én - nem is létezik....
A másik, ami megtámogatja az elme elképzelését arról, hogy menekülnie kell, hogy egyre nagyobb az esélye, hogy megtapasztalódnak azok a testi érzetek, amik kapcsolódnak az alaptraumához.
Az Élő önvizsgálat eszköztárával felszerelve van némi remény arra, hogy ezzel a "mumussal", a testi érzetekkel más módon is lehet "találkozni". Feltéve, hogy nem akarom az eddig valamilyen szinten bevált úton ismét eltűntetni, szőnyeg alá söpörni, hanem hagyom, hogy itt legyen, hogy magával ragadjon, elsöpörjön, megélődjön.
Így talán van esély arra is, hogy nem kell már félnem attól, ami a hagyma legmélyén rejtőzik, nem kell tőle - vagyis végső soron magamtól - menekülnöm, s lerakhatom a 40 éve viselt maszkomat......

 * * * * * *

Az Önismereti klubban folyamatosan tartunk összejöveteleket, amin különféle önvizsgálati módszerekkel, játékokkal igyekszünk megismerni magunkat, s levetni az álarcainkat.
https://www.facebook.com/groups/228726577338564/
email: enismereti.klub@gmail.com

Szomatodrámás élményem - tyúkszem volt, nincs.

Amikor a szomatodrámás képzésre jelentkeztem januárban, akkor még nemigazán volt rálátásom arra, hogy mit is fogok ettől a képzéstől kapni. Csak sejtésem volt, hogy magának a drámázásnak a rutinja lesz az egyik, illetve a drámázás apró kis fortélyait szívhatom magamba tudásként. Ezenkívül a testemmel, a testem jelzéseivel való közelebbi megismerkedés volt az, amit már az elején látni véltem.
Immár lassan fél éve, hogy a képzés tart, s azóta folyamatos csodákat élek, élünk meg. A "módszer" hatásossága egyre nyilvánvalóbb, s ámulatba ejt, ahogy a gyakorlatok által észlelhetővé válik a javulás, megmutatkozik a "gyógyulás".

A képzés második alkalmával került arra sor, hogy mint főszereplő - akinek a problémájára ránézünk a játék során - előálljak egy testi problémával. A játék során lehetőség van arra is, hogy úgy állítsuk be a szereplőket, a helyzetet megjelenítő testrészeket, hogy akár meg sem nevezzük azokat. Éltem ezzel a lehetőséggel. Annyit azonban hozzátettem a játékhoz, hogy a két szereplőmet beállítottam egy olyan egymáshoz viszonyított helyzetbe, ami számomra megjelenítette a problémát.
A kép valahogy úgy nézett ki, hogy az egyik képviselő állt, míg a másik mellette térdelve a fejét szorosan az álló szereplőhöz nyomta.
A kép beállítása után izgatottan vártam, hogy vajon mire fog itt fény derülni. Nem kellett sokat várni. Ahogy a kép és a szereplők szabad utat kaptak, s elkezdtek az érzéseikről beszélni, meg ahogy mozgolódni kezdtek a "színpadon", egyre ismerősebb lett az, amit láttam. S annak már, úgy szólván, köze sem volt a két testrészemhez: a jobb gyűrűs- és kis lábujjamhoz, illetve ahhoz a tyúkszemhez, ami a kettejük "kapcsolatából" fakadt.
Az álló szereplő megnyilvánulásai egyre inkább apámat tükrözték számomra, míg a térdelő szereplő azt a kicsi énemet, akinek még mindig fáj, hogy gyerekkorában nem kapott elég apai törődést, odafigyelést és szeretetet.
Ahogy a kép alakult és a szereplők kifejezték egymás felé az érzelmeiket, sor került arra, hogy helyet cserélve velük, én is megélhessem azt, amit ők közvetítettek. A párbeszédek által lassan feloldódtak a feszültséget keltő energiák. A kép változott. Ahogy az érzések is. Megértés született, s valamiféle belenyugvással átszőtt elfogadás, szeretet jött létre.
Röpke 20-30 perc lehetett "csak", amíg a dolgok zajlottak, mert általában ennyi időt kapunk egy-egy játék lebonyolítására. Mégis átütő felismerések, mélyről feltörő érzések tudnak megjelenni.
A slusszpoén az, hogy pár hét múlva már biztosan állítottam, hogy a tyúkszem, ami előtte napi problémát okozott, megszűnt fájdalmas jelzéseket produkálni. A helye még kitapintható, de erősebb nyomásra is érzéketlen. Volt, nincs. És nem ez volt az egyetlen ilyen megtapasztalásom az utóbbi hónapokban.



Bővebb információkat találhatsz az Önismereti klub facebook oldalán:
https://www.facebook.com/groups/228726577338564/
vagy érdeklődhetsz emailben: enismereti.klub@gmail.com

A mami ordít és kiabál velem

A düh, a harag érzelmének megélése az, ami talán a legelfogadhatatlanabb számunkra. Főleg egy szülő érezheti ezt, amikor a dühe a gyerekén robban.
Előbb a düh az, ami elragadja, majd a dühének kifejeződése felett érzett bűntudata miatt nem tud valódi figyelmet szentelni annak, hogy a gyermek hogyan éli meg, mi is játszódik le benne.
Nem tudjuk még igazán jól kezelni a dühünket, mert azt tanultuk meg, hogy az baj, az veszélyes, hogy nem vagyunk elfogadhatók, ha indulatosak vagyunk. Szinte mint tabut kezeljük ezt az érzést. A szexuálitással kapcsolatos ellenérzéseinken hamarabb túl tudjuk olykor tenni magunkat, mint a düh és harag megélésére vonatkozókon.
Pedig ha mi, felnőttek gátlásokat élünk meg ezzel kapcsolatban, akkor óhatatlanul ezt adjuk át a gyerekeinknek. Szinte szavak nélkül azt tanulják meg, hogy ettől félni kell, hogy ezt el kell nyomni, hogy viselkedni kell, hogy nem lehet, mert akkor..... Ahhoz, hogy a gyerekek másként tudjanak hozzáállni az érzéseikhez, sokat tudunk segíteni nekik azzal, hogy mi magunk tisztába kerülünk ezekkel az érzésekkel. Ennek egyik módja lehet, hogy megvizsgáljuk az érzéseinket, a dühünkhöz kapcsolódó gondolatainkat, hiedelmeinket. És az is segít, ha a dühünk kifejezése után nem a bűntudatunkba szállunk alá, hanem ránézünk arra, hogy miért is ez volt a legjobb, ami történt. Hogyan is tisztelem magamat azáltal, hogy megengedem magamnak a dühömet? És ha a gyereken csattant az ostor, akkor szánjunk rá időt, hogy megbeszéljük vele is a történteket. Valódi odafigyeléssel. Úgy, ahogy ez a két részes Munka is utal rá.

Apró függőségeink

Egy csodás májusi délelőtt épp a Függőségi önvizsgálat vizsgámra készültem, amikor jött egy erőteljes érzés egy gondolattal párosulva. A gondolat az volt, hogy hívjam fel a páromat, s az érzést leginkább, mint késztetést definiáltam.

A Függőségi ÖV egyik lényeges eleme az, hogy olyan parancsot, vágyat, kényszert, késztetést - vagy aminek épp neveződik - keresünk a folyamatban, ami a szerünk használatára, a kényszeres cselekvésünkre ösztönöz bennünket. Mivel ezt a felbukkanó érzetet késztetésnek neveztem el, rámutatott arra, hogy maga az a cselekvés - hogy telefonáljak, kapcsolódjak - valamiféle függőségi sztorit rejthet.
Ahogy egy kicsit befelé figyeltem, úgy érzékeltem, hogy a késztetésem a telefonáláson túl arra vonatkozik, tisztázzam a helyzetet. A történethez ugyanis szervesen hozzátartozik, hogy aznap reggel valamin összekaptunk, s ő úgy ment el otthonról, hogy még csak nem is köszöntünk egymásnak.

A Függőségi ÖV egy másik lényeges eleme a szellemkép megjelenése. Ezek olyan mentális képek, amik alig érzékelhetően, villanásszerűen felbukkannak az elmében, s szerves részét képezik annak, hogy beindul a kényszeres történet. Ilyen lehet pl. egy pohár bor képe, ami arra késztet bennünket, hogy kinyissunk egy üveg bort.

Mivel késztetést éreztem a fenti történetben, ezért kiváncsian néztem vissza az emlékeimben, hogy miként is zajlott az egész, hogy vajon megjelent-e bármilyen szellemkép, ami részt kapott a eseményben. És igen! Ahogy visszagondoltam, ott volt egy pillanatra az a kép, amikor a párom reggel kilépett köszönés nélkül az ajtón.
Ahogy így összeállt az egész, már csak egy dolgom volt: hogy a testi érzetekkel legyek, amik a szellemkép felfedezésével együtt újra aktivizálódtak.
S ahogy ott üldögéltem az érzettel, megláttam azt is, hogy a késztetés a magam tisztázására, a konfliktus elkerülésére, a bűntudatom csökkentésére, és valahol arra vonatkozott, hogy az az állapot, ami a reggeli szituáció kapcsán fellépett, megszűnjön.
Aztán, ahogy csendesen figyelgetve együtt voltam ezzel a testi érzettel, közvetlenül - gondolkodás, értelmezés nélkül ránézve - éreztem, ahogy kikönnyül, ahogy lassan elpárolog belőlem a késztetés.  A szabadság volt csak jelen, ami lehetőséget ad arra, hogy ha úgy gondolom, felhívom, ha úgy gondolom, akkor nem. Hogy egyik választás se jobb vagy rosszabb a másiknál.

Az akarom, hogy az anyám boldog legyen - vagy mégsem?

Hát, igen. Ez mintha egyértelmű volna. Hisz mi mást akarhatok? Jó lelkű, megértő embernek hiszem magamat. Bár van, amikor a mások által okozott fájdalom - már tudom, hogy  semmi köze másokhoz - dühöt, agressziót és bosszúvágyat csiholt ki belőlem. S volt ilyen helyzet anyummal is. Nem is egyszer. Ilyenkor nem feltétlenül azzal voltam elfoglalva, hogy miként is tudnám boldoggá tenni őt. Mégis, mi gyerekek úgy vagyunk valahogy bedrótozva, hogy azt szeretnénk, ha az anyánk boldog lenne.

Ezért is volt nagyon tanulságos megismerni ezt a Munkát, amit Byron Katie vezet le egy fiatalemberrel. Sok helyen magamra ismertem. Igaz, hogy manapság már nem akarok olyan dolgokat anyumra erőszakolni, ami szerintem boldogságot okoz neki. Inkább igyekszem arra odafigyelni, hogy mi az, ami számára fontos, ami neki szükséges.

De ez a Munka nem csak az anyákkal való kapcsolódásban segíthet. Nagy tanulságok vannak benne akkor is, ha másoknak igyekszünk segíteni, jobbá tenni az életét.

 

Mea culpa - avagy őszintén az Őszinteségről

Egyik alap identitásom, hogy "BŰNÖS, rossz VAGYOK", hogy hibázok, vétkezek. Berögzült gyerekkori program ez, ami már többször többféleképpen felbukkant az önvizsgálataim során. A minap készítettem is egy listát arról, hogy milyen bűneim vannak, mik azok a dolgok, amik miatt rossznak, megvetendőnek érzem magam. A lista egyik tétele az volt, hogy BŰNTUDATOT okoz az is, ha hazudok, füllentek, nem mondok igazat, elhallgatok valamit. Ez azért is érdekes tétele a listámnak, mert az őszinteség révén, vagyis ha bevallom  a bűneimet, juthatok MEGBOCSÁTÁShoz, FELOLDOZÁShoz.
Eléggé alap elvárásnak tűnik magammal és másokkal szemben is az őszinteség. Sokaktól hallottam már, hogy ezzel ugyanígy vannak, hogy fontosnak tartják. Annyira alapnak tűnik, hogy akár azt is mondhatjuk róla, hogy megkérdőjelezhetetlen. Pedig hát nem. Izgalmas volt mögé néznem, hogy mi is jön fel akkor, mi látódik meg, ha megvizsgálom azt az állítást, hogy "ŐSZINTÉNEK KELL LENNEM X-szel".

- Könnyű volt meglátni, hogy ez a gondolat inkább feszültséget okoz bennem, mint békességet. Hogy amikor ez a gondolat velem van, akkor emiatt is bántom magam. Mintha nem lenne elég az a "bűn", amivel kapcsolatban úgy hiszem, hogy őszintén el kellene mondanom.
- Ha nem hinném el ezt a gondolatot, akkor úgy érezném, hogy sohasem nyernék megbocsátást, és bűnöm terhét az idők végezetéig magamban kell hurcolnom.
- Arra használom ezt a gondolatot, hogy ostorozzam magam. Illetve hogy rávegyem magam a megnyílásra. És ebben ott van valahol az a hiedelem, hogy "jobb, ha én mondom el, mintha mástól tudja meg vagy kiderül". És ez mire jó? Hát arra, hogy ha én tálalok ki, akkor felkészülhetek a másik érzelmi reakcióira, nem váratlan hirtelenséggel szembesülök vele.
- Ha elhiszem ezt a gondolatot, akkor azt is elhihetem, hogy ott van bennem az eredendő JÓság, hiszen én szeretnék őszinte lenni, csak nem engedődik meg (még).
- Arra is jó ez a gondolat, hogy arra inspiráljon, hogy mentsem, ami még menthető. Hiszen ha el is követtem azt, amit bűnnek gondolok, amivel a másikat - úgy hiszem - megbántom, akkor az őszinteségemmel talán még megmutathatom neki, hogy azért én őszinte vagyok, hogy bár rossz vagyok, de megbízhat bennem.
- Ha ott van velem ez a gondolat, ez el tudja vonni a figyelmet az alap probléma - a bűnösség - megvizsgálásától. Attól, hogy esetleg meglássam, hogy amit csináltam, azt ÉN HISZEM bűnnek, s hogy nem kívül keressem a megbocsátást, hanem magamat oldozzam fel.
MEGFORDÍTÁSOK:
1, Őszintének kell lennem magammal
Az őszinteség magammal egyenlő az efféle önvizsgálattal, vagyis hogy ránézek arra, hogy miről mit hiszek el. Hogy rájöhetek mire használom az őszinteséget, a bűnösséget, a bűntudatot. Például érdekes meglátni, hogy akár öntudatlanul megyek affelé, hogy újra meg újra bűnösnek érezhessem magam, mert ez inspirál arra, hogy őszinte legyek, ami viszont azzal jár, hogy valaki más által átélhessem a megbocsátás érzését, ami számomra (ez egy élő önvizsgálat során jött fel) egyenlő a szeretettel.
Ha nem tudom magam bűnösnek értelmezni, akkor nincs bűntudat, nincs mit feloldani. Ezzel együtt értelmét veszti, hogy MÁSTÓL megbocsátást, feloldozást várjak. Ha pedig ez nincs..... nos, ahogy most belegondoltam, ez egy részben szabad érzés, amiben van erő, függetlenség.... más felől azonban azt hozza magával, hogy nem függök másoktól, nem kapcsolódom ezáltal másokhoz, szóval van benne valami magányos érzés. Szóval, ha fontos számomra azt hinnem, hogy másoktól (jóindulatától) függjek, hogy mások által elfogadhatónak érezzem magam, akkor jól tud jönni némi bűntudat ;-)
És biztos lehetek benne, hogy az az őszinteség, ha azt mondom el, ami szerintem történt, amit szerintem elkövettem? Hogy az az őszinteség, ha kierőszakolok magamból egy vallomást a megbocsátásban reménykedve? Vagy inkább őszinte az, ha meglátom, hogy most épp nem tudok valamiről a másikkal beszélni? Ha elfogadom, hogy az van, ami van.

2, X-nek kellene őszintének lennie velem
Jó kis elvárás ez is. Voltaképp ez a gondolat attól ment meg, hogy valami váratlannal kelljen szembesülnöm. Ha a másik őszinte, akkor van időm felkészülni, van időm kigondolni, hogy mit tegyek, kitalálni a megoldást. Bár lehet, hogy a másik mondókája is váratlanul ér, de mintha mégis más lenne így. Például ha közli, akkor ott rögtön meg tudom vele beszélni. Ha máshonnan tudom meg, akkor rágatom magam a dolgon addig, amíg beszélni tudunk.
Arra is jó még ez a gondolat-változat, hogy ha a másik őszinte velem, akkor őhozzá képest erkölcsileg magasabban érzékelhetem magam. Én vagyok, aki dönthet az ő sorsáról, arról, hogy megbocsátok neki vagy elítélem. Az, aki épp bevallja, hogy bűnös, legtöbbször sebezhető, alárendelt állapotban érzi magát, így hozzá képest én lehetek erős, felsőbbrendű.

3, Nem kell őszintének lennem X-szel
Nem, ha épp nem vagyok az - ez a valóságpróba.
Nem vele kell őszintének lennem, hanem magammal. Meglátnom, hogy X-t csak arra használom, hogy megbocsátást nyerjek általa. Ráadásul ki is szolgáltatom neki magam, hiszen a sorsomat a kezébe helyezem azáltal, hogy ő döntheti el, hogy miként ítél meg. Hiszen a megbocsátás csak az egyik opció. Azáltal, hogy a megbocsátást, az elfogadást kívülre helyezem (egy másik személytől várom), alárendelem magamat neki. Behódolok. Azt tükrözöm, hogy ő a "nagy", én a "kicsi".

Most pedig jöjjön egy kis elmélkedés az Élő önvizsgálatok irányából:

Megfigyeltem azt is, hogy ez a gondolat, hogy "őszintének kell lennem", leginkább olyankor bukkan fel bennem, amikor épp nyomaszt a bűnöm terhe, ami valójában egy testi érzet - főleg a gyomor, mellkas környékén. Ez az  érzet az, ami azt mondatja velem, hogy "bűnös vagyok".
Ehhez az érzethez - a bűntudathoz - kapcsolódik szervesen az igény, hogy őszintén bevalljam, amit elkövettem. S ha ezt elhiszem, akkor addig, amíg a vallomás nem következik be, egy önmagát gerjesztő ördögi kör indul be. A cirkuláló gondolatok addig fokozzák a feszültséget a testben, amíg valóban szóra bírják a "bűnöst".
Így nem csoda, ha már a bűn meggyónása, kimondása is megkönnyebbülést hoz - nem feltétlen kell a megbocsátás - hiszen megszűnik az "őszintének kellene lennem" feszítő hatása: túl vagyok rajta, kimondtam, innen azt tesz (velem) a másik, amit akar, jöjjön, aminek jönnie kell, amit megérdemeltem....
Megtapasztaltam már olyan időszakokat, amikor nem éreztem magam bűnösnek, holott az, amit elkövettem - s amit más esetben súlyos véteknek éreztem -, nem lett bevallva, nem nyertem rá mástól feloldozást. Nem is volt igényem arra, hogy őszinte legyek, hogy megbocsássanak, mert NEM VOLT ott a TESTI ÉRZET, nem volt ott a BŰNTUDAT. Ilyenkor úgy tűnik, hogy elfogadó vagyok azzal, amit tettem, békében tudok lenni saját magammal, nem rágom magam.
Fura felismerni azt, hogy egy testi érzet ki-bekapcsolódása teljesen más képet tud festeni arról, hogy kinek érzékelem magam. Mi több! Hogy ugyanaz a testi érzet attól függően, hogy milyen sztori, milyen gondolatok indítják be, teljesen másként tud értelmeződni. Példának okáért ez a bűntudat-érzet máskor idegességnek, türelmetlenségnek, elégedetlenségnek, dühnek tud felcímkéződni.
Szóval izgalmas, újszerű dolog odafigyelni, hogy mi zajlik a testünkben, és hogy milyen gondolatok azok, amiket elhiszünk, amiknek bedőlünk. A Valóság teljesen új dimenziója tud kinyílni általa.

A tehetetlen düh - más szemmel

Volt szerencsém két olyan emberrel Munkázni mostanában, akiknek az ítélkezőlapján kibontakozó történet érintette a TEHETETLENSÉGet. Nem ezt az állapotot ítélték meg benne, hanem egy-egy családtagjuk volt a főszereplője a "drámájuknak", ám a tehetetlenség érzése része volt a kialakult ítéletnek.

A kettőjükkel lefolytatott Munka egyvelege az, amiről most pár szót ejtenék. 

Az erős düh érzet, vagy ahogy egyikük nevezte "tehetetlen düh" érzete szinte észrevétlenül jelent meg mindkettőjük testében, uralta el lényüket. S mikor már ott volt, kontrollálhatatlannak, irányíthatatlannak tűnt, és már mozdította is kezüket vagy nyitotta is a szájukat, hogy valakin csattanjon a tenyér vagy a szó.

És persze miután lenyugodtak, jött az önvád, hogy nem kellene már itt tartanom, meg hogy uralnom kellene a dühömet, hogy okosabbnak kellene lennem... és még sorolhatnánk.

Ezek szép és jó meglátások, és valóban érdemes a testi érzeteket MEGÉLni hagyni, és nem KIÉLni, de ehhez nagy tudatosság kell, hogy az adott helyzetben OTT legyek a pillanatban.

S ahogy ezekkel az emberekkel beszélgettem, mindkettőjüknél felállt egy olyasfajta meglátás ezekről a szituációkról, hogy felfénylett, hogy mi is lehet az oka a tehetetlen düh megjelenésének.

Mindkettőjüknél tapasztalható volt, hogy jelen volt a családtagjukra vonatkozó SEGÍTŐ SZÁNDÉK, hogy jót akarnak neki, hogy segíteni szeretnének rajta, azon a helyzeten, amiben épp van. Ám emellé a gondolat mellé egy másik is besorakozott észrevétlen. Valami olyasmi, hogy "nem tudom, hogyan", "nem tudom, hogy mit tehetnék". Mi más ez, mint maga a tehetetlenség, hiszen szeretnék valamit megoldani, de úgy érzem, hogy nincsen hozzá eszközöm, ötletem. Ez az egész talán nem is keltene erős testi érzetet, ha maga a segítő szándék, illetve az a hiedelem, ami azt motiválja, nem lenne erős. 

Egyikük esetében látszólag épp az apja készült megölni magát, a másikuknál pedig az egy gyereke merült önostorozásba. Mindkét esetben ott a FÉLTÉS, hogy féltem a szerettemet amiatt, hogy amit magával épp tesz, az nem hogy a hasznára nem válik, de árt vele magának, mitöbb akár az (általam ideálisnak elképzelt) életét veszélyezteti. 

Tehát adva van, hogy benne vagyok egy szituációban, ahol azt HISZEM, hogy akit szeretek épp veszélyezteti magát valamilyen módon. Aztán megjelenik a gondolat, amit szintén ELHISZEK, hogy meg kell őt mentenem, védenem. Talán már ez a két gondolat épp elég ahhoz, hogy az ember lefagyjon, lebénuljon és tehetetlennek érezze magát. De ha mégsem, akkor jöhet a harmadik gondolat, hogy "nem tudom hogyan" segítsek, mit tegyek, ami már tényleg sokkolhatja az embert. És közben dolgoznak a testi érzetek, pillanatok alatt kész a tehetetlen düh, ami, irányíthatatlanul, talán épp arra a szeretett személyre zúdul, akit meg akarnék menteni. Hiszen ő az "oka", ő az, aki miatt ez az egész érzés kialakult bennem. De valóban ő az oka? Vagy azok a gondolatok, amiket észre sem vettem, hogy felbukkannak bennem és amiket naivan elhittem?

Ha bármikor ilyen tehetetlen düh ránk tört, érdemes visszagondolni, hogy vajon mennyire lehet igaz ez a képlet. És lehet, hogy másféle gondolatokat találunk, s talán azok legalább annyira kiválhatták az érzést.

Mindenesetre nekem sokat adott ez a két Munka, mert gyerekkoromban sokszor kikaptam. S így ezekből az esetekből tekintve vissza a dühét esetleg pont rajtam kitomboló édesanyámra, kicsit másképp tudom látni őt és a helyzetet. És nem tudhatom, hogy tényleg mi játszódott le benne. De azt tudom, hogy mindig szeretett, hogy féltett, s hogy én nem mindig arra mentem, amerre ő az életemet biztonságosnak vélte. Így el tudom képzelni, hogy neki is csak az elhitt gondolatokra hallgatva járt el a keze.

Bechterew-kór avagy a Kis Hajcsár

Tinédzser-koromtól kezdve fel-feltűnik az életemben a gerincfájdalom valamilyen formában. Akkoriban az isiász és a lumbágó merültek fel, mint a fájdalmakat okozó betegségek nevei. Az utóbbi hetekben, hónapokban, években (?) szinte mindennapossá vált, hogy úgy ébredek, hogy a derekam környékén húzódást tapasztalok, ami magával hoz némi mozgáskorlátozottságot. Van, hogy már hajnali 2-3 órakor arra ébredek, hogy tompa fájdalmaim vannak. Ilyenkor már hiába forgolódok jobbról balra, hasról hátra, igazán csak akkor tudok esetleg újra elaludni, ha előtte kinyújtóztatom a gerincemet.
Rendszeres szokásommá vált, hogy ébredés után, kávéiszogatás közben az ágyon vagy a kanapén úgy helyezkedek el, hogy a térdeimet felhúzva nyújtsam a hátam. Ez – bár némileg kellemetlennek is mondható – segít. Akárcsak a reggeli tornák, amiket változó rendszerességgel sikerült az életembe beépíteni.

Bár megszokottá vált, hogy reggelente meg kell ezzel a dologgal küzdenem, időt kell neki hagynom, mégsem tudok teljesen belenyugodni, hogy itt van velem. Hiszek abban, hogy a betegségeknek, úgy egy efféle tünetegyüttesnek is, lelki okai vannak. Amennyire tudtam, igyekeztem intuitíven viszonyulni ehhez a fájdalomhoz, s így kutatni az okát annak, hogy mi is ez az egész.

Úgy tűnik, hogy az isteni sugallat és a kegyelem valahogy valóban arra felé lökdös, hogy ezt felismerhessem. Nem tudtam ugyanis figyelmen kívül hagyni azt, ahogy különféle internetes oldalakon felbukkant ugyanaz a hirdetés, amiben egy gyógyászattal foglalkozó cég a Bechterew-kór diagnosztizálására vonatkozó szolgáltatásait reklámozta. A képen, ami a hirdetésben szerepelt, egyértelmű volt, hogy ez a kór a gerinccel kapcsolatos problémát takar. 

Egy ideig ugyan igyekeztem ezt az egészet a látómezőmön kívül hagyni, nem foglalkozni vele, de a vége csak az lett, hogy beütöttem a Google keresőjébe a kór nevét, hogy szakértő forrásokból értesülhessek a mibenlétéről. A számtalan találatból párat elolvasva az körvonalazódott a számomra, hogy jó esélyem van, hogy ebben a nyavalyában szenvedek. Igaz, hogy még talán valahol a kezdeti szakaszban járhatok, mert a gerincem még hajlik, de az tény, hogy a reggeli órákban jelentkező húzódásokkal viszont rég óta küszködök.

Na jó, ha ez a bajom, akkor most hogyan tovább? Azt már felfedeztem magamban, hogy a betegség lelki okaiban való hiedelmem nagyban szolgálja azt is, hogy távol tarthatom magamat a nyugati orvoslás fehér köpenyes rémeitől, így azt már tudom, hogy egyelőre nem ezen az úton fogok elindulni. Inkább hajlok arra, hogy most már célirányosabban tudom kutatni a lelki okokat, hiszen tudom már mit kell keresni: Bechterew-kór.

Azt a választ, aminek a mondanivalóját olvasva rezonálni kezdtem, Pósa Ferenc: A betegség, mint pótcselekvés c. könyvében véltem megtalálni:

„Terhek cipelése, emberi tartás, bajok hordozása mellett az embernek

nem marad ideje az elvégzett munkáját élvezni!

Tipikus viszonyulás: majd örülök, ha elértem ezt, vagy ha ...

Személyes tapasztalatom: a gerincproblémával küszködő betegek igen

jelentős része a tusolást választja az ellazító, nyugtató fürdés helyett.

Ennek oka lelki hozzáállásban található: a tusolást előtérbe helyező ember nehezen vagy egyáltalán nem képes a lazításra! Rájuk inkább az

„ájulás" jellemző. Akkor ülnek le, akkor fekszenek le, akkor hagyják

abba a munkát, amikor már nem bírják tovább! S ahogyan gyermekkoromban tanultam: pihenésképpen valami mást kell csinálni!

Amikor nem tesz semmit, akkor is dolgozik! Dolgozik, hiszen azon jár

az esze, mit nem végzett még el, mit kell még elvégeznie - ami természetesen nem várhat egy percet sem.

A gerinc elváltozásainak oka (röviden) a következőkben található: a

pihenés, a lazítás helyett az ember a folyamatos munkálkodást választja!

Ez a munka sok esetben teljesen értelmetlen, hiszen olyan dolgokat is

meg kíván oldani, aminek még nincs itt az ideje. Ez a folytonos, szakadatlan „munkakedv" abból merít erőt, hogy mindig kevésnek érzékeli az

elvégzett munka minőségét és mennyiségét. (Hogyan is érezhetné elegendőnek, amikor nem áll meg pihenni és értékelni sikereit!)

A gerincprobléma ennek következménye, mert azt nézi, azt figyeli,

mit gondolnak, mit mondanak róla az emberek. Jól tudjuk, nem született még meg az az ember, aki képes mindenki kedvére tenni!

Az elmaradt sikerélmények jelentős hatással lesznek tudatára, lelki állapotára, és ez ki fog terjedni a fizikai testre is. Görcsös területek alakulnak

ki, és még akkor is meg akar felelni, amikor már önmaga számára is

nyilvánvalóvá válik a megfelelés vágyának kényszere! Ezek a belső

konfliktusok előbb-utóbb Iázadozásokat (gyulladás), fájdalmakat (kríziseket) hoznak létre.

A gyógyulás útja:

Mindenképpen meg kell említenem a fürdés jelentőségét! A fürdést itt

a tisztálkodás olyan szempontjából emelem ki, ami túlmutat a testi megtisztuláson! Amikor fürdünk, egy olyan ellazult állapotba kerülünk, amikor eltávolodnak a hétköznapok meghatározó erői. Lehetőségünk van az

ellazulásra, az elengedésre! Elengedjük a sikertelenségek érzetét, kilépünk a hajtásból, és dolgainkat képesek vagyunk úgy látni, értelmezni,

ahogyan azok valójában vannak!

”

Tanulságos volt, amit kiolvastam ezekből a sorokból. Főleg azért, mert nagyon magamra ismertem. S mivel épp volt egy kis időm, alászálltam egy kicsit az önvizsgálatok tartományába: elmerültem a NemTudás Terében keresve a pihenést, mint olyat. Nem kellett messzire mennem, hamar felbukkantak mindenféle testi érzetek, de a legerősebb a fejemben megjelenő energia volt. Az a fajta nyughatatlannak mondható energia, ami részben egyfajta feszültségnek, készenléti állapotnak címkézhető. S ahogy ott üldögéltem benne, már jöttek is egymás után a képek! Képek azokról a dolgokról, amiket a nap folyamán tervezek megtenni: láttam magamat takarítás, főzés közben. Mi több! Még olyan takarítási képek is megjelentek, amikről nem is tudtam, hogy meg tervezem csinálni. Az én „drága” kis irányító, kontrolláló elmém! El is neveztem rögtön Kis Hajcsárnak :)

És ennél a pontnál eszembe jutott az egy hónappal ezelőtti szomatodrámás élményem. Nem az, amelyiket már megosztottam itt, hanem egy másik. Ennél a gyakorlatnál egy testrészünket állítottuk fel, aminél én a fájó deréktájékomat szerettem volna megjeleníteni. Mióta olvastam Buda Laci könyvét, azóta foglalkoztatott, hogy milyen pozícióban is tudnám elképzelni ezt a testrészemet, de nem jött semmi használhatónak tűnő ötlet.
A sors kegyelméből mégis megengedődött a belelazulás a témába, így egy terpeszállásban álló, összefont karját a mellkasa előtt tartó, szigorú tekintetű akarnok  pozíciója bontakozott ki.
Akkor abban a csöppnyi állításban váltottam a Derekammal néhány szót, aki rögtön jelezte, hogy szívesen ülne, pihenne, mert nagyon fárasztó így állni. A közeledésem fogadta, de a tempómat gyorsnak tartotta, így türelemre intett és időt kért.

Hát itt tartunk most.
Ez a Kis Hajcsár ott él bennem. Nála van ugyan az ostor, de nála van a kulcs is, amivel valahogy kinyílhat valami új. Egyet mondhatok, a héten bevásároltam fürdőkristályokból, és azóta mindennap használtam. :)

Pihenni veszélyes

 Mióta az önvizsgálatokat végzem, kijött egy pár furaság. Meghökkentő volt kissé, amikor arról, aki sikertelennek érezte magát kiderült, hogy fél a sikertől, s hogy érdemes azokra a testi érzetekre ránézni, ami a siker kapcsán jönnek elő. Aztán hasonló volt, amikor annak, aki nem szerethetőnek érzékelte magát, a szeretve levésen volt parája.
Bár logikusnak tűnik, de ennek ellenére mégis elámultam, amikor ma arra jöttem rá, hogy nekem - akinek az egyik hiányÉnje az, aki nincs biztonságban (Enneagram 6s, ha ez valakinek mond valamit) - mekkora félelmem van a BIZTONSÁGBAN levésben, hiszen az bármelyik pillanatban, váratlanul végetérhet.

A ma reggeli szokásos sétám alatt tapasztaltam először azt, hogy amikor egy kicsit megállva, egy fának dőlve elmerülni igyekezvén abban, ami van - a madarak csivitelését, a Duna hullámzását figyelve -, valami feszültség keletkezik, növekszim a gyomromban, odavonva a figyelmemet magára. Amennyire lazán csak lehetett, próbáltam a figyelmem visszairányítani a hangok értelmezés nélküli megélésére, mikor a fejemben is megjelent egy érzet, ami olyanvolt, mintha őrszemet akarna az elmém készenlétbe állítani.

A dolog izgalmasnak tűnt a mára beütemezett facilitálási gyakorláshoz. Ennek feltárásakor bomlott ki a félelmem a biztonságtól, attól, hogy csak simán beledőljek a pihenésbe. Amikor a facilitátorom arra buzdított, hogy mi lenne, ha most csak úgy megpihennék és hátradőlnék, akkor a képzeletemben "csinálva" ezt a hátradőlést, valami oldódott, szétáradt a testemben, de kis pillanat múlva máris úgy éreztem, hogy jött egy változás, mintha valami átvette volna az irányítást a fejemben. Ez rosszul esett, s jött az a mondat, hogy "szeretnék már végre megpihenni". Ezen a "megpihenni" szón is volt egy érzet, afféle ellazulós, kinyílós. Meg egy kép jött vele, és ahhoz is egyfajta érzés... mintha valakinek az ölébe hajtva a fejem, belefeküdve ott lenne a biztonság-érzet, hisz valaki vigyáz rám, megvéd...
A téma már magától adta, hogy itt egyfajta szorongásról is szó van, így az önvizsgálat ilyen elemeket is tartalmazott: kerestük többek közt a veszélyt is. Ehhez a szóhoz különféle testi érzetek indultak be, amikről meg képek és a hozzátartozó szavak tűntek fel, olyasfélék hogy "valakit meglepnek az álmában", a "haramiák", "elvágják a torkát". Ahogy a képeket nézegettem, beugrott az Ali baba, amit gyerekkoromban sokszor láttam diafilmen... Aztán egy másfajta kép jött, és azon is azt látom, hogy valakinek hátulról elvágják a torkát... Ezen a képen a vér látványa volt nagyon erős érzeteket keltő, így egyértelműen veszélynek értelmeződött...  Ahogy a képen ezt a "véres" részletet kinagyítottam, rámjött a sírhatnék, mintha valakit siratnék, akinek elfolyni látom a vérét... Ez tartott talán egy fél percig-percig, utána oldódott az érzet... De a vér szóra még mindig volt valami, jött a hasamba egy érzés, amit aztán nézegetve, nem helyezve hangsúlyt és figyelmet a felbukkanó képekre, szavakra, hanem visszatérve újra az érzethez, beleengedődve értelmezés nélkül... az érzés feloszlott, szétáradt a testemben, s olyan energiákat éreztem, ami inkább tűnt izgatottságnak, kalandvágynak, erőnek, bátorságnak....
Nem mindennapi megtapasztalás volt :)

 

A szeretet a legnagyobb illúzió

Egy barátosném az, aki a szeretettel kapcsolatosan tükröt állít elém. Nagyon szépen, szívhez szólóan tud írni. Történetei mindig tele vannak nagy érzésekkel, ami miatt számomra olykor ömlengős, csöpögős jelzőt kapták. Ha valami mesébe kezdett, gyakran a gyerekkorától indította a történetet, amikor még édeni állapotok között, felhőtlen szabadsággal tudta megélni a dolgokat.

Ezek a „karácsonyi” hangulatú történetek nálam sokszor feszültséget váltottak ki. Éreztem, hogy ha nem akarom, hogy az írásai miatt érzett feszültségem kettőnk közé álljon, akkor rá kell néznem, hogy miért is zavar ez engem. Különösen azért, mert amit ő tükröz a számomra, az ott van bennem. Az ő személyében voltaképp egy részemet - ami olyan, mint ő – tagadom meg, ezzel van problémám.

Mint a spiritualitás iránt érdeklődő ember, sok írás került a kezembe különféle mesternek, gurunak nevezhető emberektől. Ezek az írások többször taglalták, hogy amit az átlag földi halandó szeretetnek hív, az nem ugyanaz, amit a megvilágosodottnak mondható emberek Szeretetnek neveznek.

Az előbbi, kis betűvel íródott szó azt az érzést hivatott érzékeltetni, ami mint érzés, érzelem jelenik meg bennünk. Ez többnyire egy feltételhez kötött érzést takar, amihez annak, amire vagy akire vonatkozik valahogyan - „szerethetően” - viselkednie, megmutatkoznia stb.

A nagy betűvel írt szó inkább rokonítható azzal, ami sokak számára az Isten, Élet, Igazság, Univerzum, Valóság, Tér, Mindenség, Csend, Üresség, és még sorolhatnám, szavak jelentenek. Ez a Szeretet nem egy érzés, nem kezd hevesebben dobogni a szívünk tőle, nem érzékenyülünk el tőle. Ez a Szeretet ott van mindenben, és minden benne van, nem zár ki semmit. Nincsenek fogalmai, nem értelmezi a dolgokat. Nincs elképzelése arról, hogy mit jelent „szeretetteljesen” viselkedni, mert mindenféle jelenségben – így a viselkedésekben is – ott van, illetve minden jelenség ebben bukkan fel. Ez a Szeretet nem tesz különbséget. Nincs számára olyan, hogy rossz vagy jó. Pozitív vagy negatív. Szerethető vagy nem szerethető. Ez a Szeretet elfogadja azt is, ha örülsz, azt is, ha szenvedsz. Azt is, ha ordítasz, dühöngsz és azt is, ha kinyílsz, áramolsz. Azt is, ha lopsz, csalsz, ölsz, rombolsz és azt is, ha adsz, hű maradsz, alkotsz. Azt is elfogadja, ha élsz, és azt is, ha meghalsz.

Csak az elme világában, ahol megjelenik a dualitás, válik értelmezhetővé a kis betűs szeretet, ami egyszerre jelenik meg a nem-szeretéssel. Ott, valahol a gyerekkorunkban, hittük el, hogy nem vagyunk szerethetőek. S ezzel együtt megjelent maga a szeretet is, mint vágyott állapot, amit azóta is hajszolunk. Mert elhittük, hogy hiányunk van belőle. Mert elhittük, hogy akkor vagyunk szeretve, ha az elménk által jónak, kedvesnek, szépnek, meghittnek, áramlósnak, együttérzősnek tapasztalt történéseket élünk meg. Úgy érzem, hogy amíg ezt hisszük, addig tévedésben vagyunk. Vagyis inkább tagadásban. Tagadjuk, hogy az Élet egyéb megnyilvánulásaival – mint düh, harag, szomorúság, gonoszság, közömbösség, irigység, dac, féltékenység, törtetés, agresszió, depresszió, stb – baj van. S amíg ezeket tagadjuk, amíg ezekről ítéletünk van, amíg ezeket nem fogadjuk el, addig magunknak sem hagyjuk, hogy az efféle érzéseket, érzelmeket kinyilvánítsuk.

S azt hiszem, hogy az írásom elején említett barátosném megnyilvánulásai ezért zavarnak. Úgy érzem, hogy a szeretetet hangsúlyozó történetei csalókák. Bár első olvasatra mintha épp arról szólnának, hogy elfogadja saját magát, számomra azt tükrözik, hogy ez még nem történt meg teljesen. Úgy tűnik számomra, hogy a „sötétebbik” oldalát, a dühét, haragját stb. nem tudja még elfogadni. Hogy még elhiszi, hogy ha ilyesmiket csinálna, akkor nem volna szerethető.

És ahogy már az elején is írtam: amit őbenne látok, az bennem van itt. Saját nem-szerethető énrészem az, aki elérzékenyül, ha átölelik és szeretve érzi magát. És én vagyok az, aki elnyomom, eltakarom, elrejtem még azokat a részeimet, amiket bűnösnek, rossznak, szégyenteljesnek, nem-szerethetőnek tartok.

Bár mióta az önmunkát végzem, ez a helyzet sokat javult, feloldódtak bennem másokról, így önmagamról alkotott ítéletek, még tudom, hogy van dolgom. Kezdem másként látni magamat. Lassan kezdem meglátni, hogy a bennem lévő Ítélő bíró és a Bűnös egy és ugyanaz, s hogy nem léteznek bűnök, nem léteznek hibák, nincsenek rossz döntések, nincsenek rossz választások. Pontosabban csak addig vannak, amíg elhisszük a létezésüket. Amíg elhisszük, hogy baj van velük. És amíg elhisszük, addig elhisszük. És ezzel sincs semmi baj.

A történetemhez még hozzátartozik – hagy legyek kicsit ömlengős én is :) –, hogy mióta ránéztem a barátosnémmal kapcsolatos sztorimra, azóta nem érzem, hogy ott lenne a fal közöttünk. Mitöbb úgy érzem, hogy meg kellene az írásait osztani valami nagyobb plénummal. Még azt is felajánlottam, hogy hozzunk össze neki is egy blogot, amiben csokorba szedhetnénk az eddigi írásait. Ennyit az önmunka hatásairól.... :)

Menekülés a feszültségbe - avagy az Élet Képlete

Az Önvizsgálati módszerekkel immár másfél éve ismerkedtem meg. Már akkor beléjük szerelmesedtem. Magukkal ragadtak és változatos élményekkel gazdagítottak. Egymás után jöttek az önmagammal kapcsolatos felismerések, megértések. Ám a folyamat akkor mélyült el igazán, amikor belevágtam a facilitátorképzésbe. Ez azt jelentette, hogy a többi képzőssel együtt, akár heti vagy napi több önvizsgálatot végzünk egymáson. Így aztán ha felbukkant egy-egy sztori testi érzettel körítve, jó esélye volt rá, hogy megnézzük, mi is van a hátterében.

Az már az önvizsgálatokkal való ismerkedés elején világossá vált, hogy vannak testi érzetek, amiktől menekülünk. Sőt talán annyira, hogy fel sem ismerjük, hogy vannak. Hogy annyira mindennapossá válnak, hogy megszokott köreiket futják bennünk, miközben különféle sztorikba rángatnak bele bennünket.

Már hónapok óta vagyok ezekben az önmegismerős folyamatokban, amik során mindenféle szorongással, félelemmel, értelmezéssel, kényszerrel sikerült szembesülnöm, mégis új volt számomra az, ami az elmúlt héten jött szembe az egyik élő önvizsgálat során. Hogy maga az IDEGESSÉG az (vagy legalábbis egy a sok érzet közül), amitől menekülök. Meglepődtem, nem tagadom.
Egyrészt lenyűgözött a szépsége annak, ahogy egymás után felbukkanak a testi érzetek különféle rétegei. Persze, ez a rétegződés (is) csak egy bennem kialakult értelmezése annak, ahogy bizonyos dolgok felszínre kerülnek, mert fogalmam sincs, hogy valójában hogy van ez. Az ÚTon levés, az hogy A-ból következik B, és a Múlt-Jelen-Jövő koncepciói azt feltételeztetik, hogy van egyfajta fejlődésnek nevezhető folyamat. Vagyis az, amin eddig átmentem, - hogy hagytam megélődni már jó pár testi érzetet, hogy hagyom a feltörni az eddig negatívnak címkézett érzéseket (szomorúság, levertség, szorongás, félelem, depresszió, düh) -, juttatott el oda, hogy most ezt megélhettem.
Másrészt - még "ekkora" önmunkás múlttal magam mögött is - meglepődtem azon, hogy az idegesség ilyen önmagától menekülésre késztető érzetekkel jár. Hogy mennyire hajszolom a NYUGALMAT, azokat a helyzeteket, amikor végre feloldhatom a bennem lévő FESZÜLTSÉGET.
Ez az egész, amit sikerült meglátnom az önvizsgálat folytán, elgondolkodtatott. Szinte önmagától teremtődött meg a Munkából ismert "Alig várom már, hogy megtapasztaljam" mondata, mely most az idegesség állapotára vonatkozott. Kíváncsi lettem, hogy áll ez össze bennem. Vajon milyen testi érzetek lehetnek (még) ott, amik ennyire félelmetesek, elkerülendők, hogy mindenféle programozott tevékenységbe hajszolnak? Vajon milyen események előzik meg? Vajon milyen hiedelmek, gondolatok bukkannak fel, amikor ezek jelentkeznek?
A kérdések, egyelőre, költői kérdések. Bár részleges válaszokat már kaptam, mégis úgy tűnik számomra, hogy a folyamat még korántsem ért véget, mindenféle nyalánkságot tartogat.
Az egyik ilyen édes pillanat az volt, amikor egyfajta működési séma felállt bennem, s amit a pillanat hevében az Élet képletének neveztem el. Nevét onnan kapta, hogy olyan, mintha ez a fel-és lefutó feszültség ott vibrálna az élet különböző területein.

Már egy ideje figyelgetem, hogy vannak olyan helyzetek, amikor mintha arra törekednénk - gondolom leginkább tudattalanul -, hogy a feszültséget fokozzuk, csak azért, hogy amikor az eljut a türéshatár magaslatáig, ott kioldódva egy viszonylagos nyugalmi állapotot idézzen elő. Vagyis a feszültség olyan, amire szükségünk van. Avagy úgyis mondhatnám, hogy szeretünk szenvedni. :)

Egyik jellegzetes példája ennek számomra az orgazmus. - Mármint példa a feszültségre. Bár tény, hogy olykor szenvedés is lehet. - Leegyszerűsítve ez számomra arról szól, hogy a test és az agy ingerlésével olyan felfokozott állapotba jutunk, ahol már nem bírjuk tovább, szinte át-, fel- vagy megadjuk magunkat annak, ami van. Utána - kinél meddig - jön egy oldott állapot.
De mintha nem csak az orgazmus lenne az egyetlen olyan helyzet, amiben ez az öntudatlan feszültség-fokozásos történet zajlik. A minap néztem egy filmet (Flight - Kényszerleszállás), amiben egy alkoholizáló, drogozó pilóta kerül olyan szituációba, ahol az egyre növekvő nyomás alatt eljut egy olyan pontra, ahol már nem bírja tovább a feszültséget, nem tud már tovább hazudni saját magának és a környezetének: beismeri, hogy iszik, hogy alkoholista. Ekkor jut el az élete egy olyan nyugvó pontra, ahonnan van mód másféle élet felépítésére.

Sokunk számára valamilyen szinten ismerősnek mondható a NYUGALMI FÁZIS. Talán onnan, hogy megtanultuk valahogy a relaxált állapotok elérését. Elsajátítottuk az agykontrollt, valamilyen meditációt. Valahogy le tudjuk csendesíteni az elménket. A gondolat-mentes állapot mintha magával hozná a nyugalmat, így jön a következtetés, hogy a gondolatok feszültséget okoznak. Ez volt eddig a hiedelmem. Most már, hogy ismerem az önvizsgálatokat, látom, hogy a feszültség valójában akkor keletkezik, ha elhiszem a gondolatokat, ha azonosulok velük; s ha ezek az elhitt gondolatok ütköznek, ellentétesek más, elhitt gondolatokkal avagy a Valósággal, azzal, ami van. Gondolatok lehetnek az utasítások, parancsok, törvények, szabályok, elvárások,  ami szerint élem az életem; a vágyaim, a késztetéseim, a vélekedéseim, .... minden, ami szavak formájában leképződött bennem, a fejemben.
Szóval azok, akik hasonlóan hozzám, megtapasztalták, hogy el tudják érni a nyugalmi állapotot, akár egyfajta függőségbe is kerülhetnek tőle. Törekedni kezdhetnek arra, hogy a lehető legtöbbször ebben az állapotban leledzenek. Még jobb, ha meg is világosodnak, hiszen ez azt jelenti, hogy ez az állapot örökké fog tartani.
Először úgy tűnik, hogy ez teljesen normális, hogy mi sem természetesebb annál, hogy ez motiválhasson valakit. Pláne, ha ehhez olyan "szereket" használ, mint a séta a természetben, sport, tánc, meditáció. Mert hát mi lehet ezekben rosszalni való? Nos, gondolom, hogy semmi.  Ám, ha egy olyan testi állapotból menekülök, ami számomra kellemetlen, akkor aligha engedem meg, hogy azok az érzetek, amik jelentkeznek, megélődhessenek. Pedig hát valahol most ez lenne a cél..... hisz mi a baj az idegességgel? Hogy valami para van rajta az abból is látszik, hogy ellene megyünk, ellenállunk neki.
És persze nem mindig úgy teszünk ellene, hogy ha a feszültséget érzékeljük, rögtön meditációs pózba vágjuk magunkat vagy kiugrunk sétálni egy fél órát. Vannak egyszerűbben elérhető, gyorsabban hatónak látszó pótlékok, amikkel sikeresen el tudjuk terelni a figyelmünket a zavaró érzetekről - pl. filmnézés, játékok, evés, ivás, cigizés, szex....  Bár ez az utóbbi épp a fenti hatásának a következtében képes mindenféle feszültséggel teli helyzetre megoldásnak tűnő eredménnyel szolgálni. Már ha nincs az ember épp olyan állapotban, hogy annyira a fejében zakatoló gondolatokkal van, hogy hosszas ingerhatások következtében sem képes a csúcsra jutni, hogy kioldódhasson, s így max azt éri el, hogy még feszültebb lesz. 

Aztán van az embereknek egy olyan csoportja is, akiket kiver a hideg attól, ha azt mondják nekik, hogy "Nyugodj meg", "Lazíts", "Engedd el magad". Jobban mondva azt hiszem, hogy ilyen helyzetek mindenkinél előfordulhatnak. De van, aki azt hiszi magáról, hogy egyszerűen képtelen megélni azt az ellazult állapotot, amiben semmi nem érinti meg, amiben semmilyen gondolattal nem azonosul. Mintha valami nagy félelem lenne abban, hogy elengedje magát, hogy elengedje a kontrollt, akár egy pillanatra is. És hát igen, a kulcsszó a KONTROLL. Mert uralnunk kell a helyzetet, irányítanunk a jelent, s ezzel a jövőt, hogy a jövő biztonságos legyen és kiszámítható.
Arról a fenevadról nem is beszélve, aki azáltal szabadulhat ki a börtönéből, hogy a kontroll elengedjük egy pillanatra. Mert félünk attól, akit ezer lakat alatt őrzünk. Félünk a Sötét oldaltól, mely mindannyiunkban ott lapul. Félünk, hogy olyat követ el, amivel szégyent hoz ránk. Hogy olyasmit csinál, amivel nyomorba dönt. Hogy olyasmit csinál, amivel kivívja mások ellenszenvét, utálatát, s így nem fogják szeretni, el fogják hagyni, így aztán egyedül, magányosan, kitaszítottan kell élnie az életét.
Szóval sokkal jobb egy feszültségtől terhes, kontrollal átszőtt élet, mint a végtelen nyugalom. És lehet más oka is, hogy miért is jobb így élni, stresszben.
Úgy vélem, ha elhisszük, hogy gond van a Sötét oldalunkkal, ha elhisszük, hogy bűnösek, rosszak, megvetni valók vagyunk, akkor nem lesz kiút a szenvedésből. A fenti "képletből" is látszik, hogy azt kell megvizsgálni, hogy milyen gondolatokat hiszünk el. Ide pedig sokszor a testi érzetek, érzések megtapasztalása, megélése, a velük való ismerkedés vezet el, melyek útmutatóul szolgálnak ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy valami olyasmit hiszünk el, ami nem része a Valóságnak.

Első Találkozásom a testemmel

Egy pár hónapja hallottam először a Szomatodrámáról. Akkor - bár aki mesélt róla, elég érdekfeszítően adta elő a mondandóját - nem hatott meg nagyon. És akkor mi van? Egy újabb módszer a meglévő több tucat mellé. Ráadásul az elmondottak alapján nem úgy tűnt, hogy egy valóban új módszerről lenne szó, hiszen amit meséltek róla, az kísértetiesen hasonlított az általam már valamilyen szinten megismert családállításhoz.   (info a szomatodrámáról:itt)

Hogy miért nem hagyott mégis nyugodni a dolog? Hogy akkor hogyan kerültem mégis egy februárban indult Szomatodráma kurzus résztvevői közé?
Először is ott volt Dr Buda László, a módszer megalkotójának, könyve, a ''Mit üzen a tested?",amit volt szerencsém ajándékba kapni. Ha egy diplomás orvos, pszichiáter, egy alternatív megoldásban találja meg arra a lehetőséget, amire feltette az életét, hogy az emberi lelket és testet gyógyítsa, az mégiscsak elgondolkoztató, nem szokványos és meggyőző.
Aztán az is ebbe az irányba vitt, hogy egyre több olyan "üzenet" jött, ami azt mutatta, hogy az efféle "szerepjátékok" nem feltétlen igényelnek szakértő irányítást. Hogy egy játékos ránézést valami problémára akár pár baráttal is simán lebonyolíthatunk - már ha valóban hiszünk abban, hogy megtörténhet. Nekem ez az utóbbi elég gyenge lábakon állt, ezért azt gondoltam, hogy egy ilyen kurzuson való részvétel azt is segíteni fogja, hogy átlépjem azokat a tévhiedelmeimet, amik ezt megakadályoznák.
És nem utolsó sorban ott volt az az érv is, hogy ezzel az egésszel elkezdődhet vagy folytatódhat egy folyamat, ami a saját magam megismerése felé visz, mindezt most a testemmel való kapcsolat felvétel felől közelítve.

Szó, mi szó - jelentkeztem a kurzusra. S már az első alkalommal megmutatkozott, hogy érdemes volt belevágnom, hiszen egyáltalán nem tétlenkedtünk a nap folyamán: sok rövidebb gyakorlat volt felfűzve egymás után, amik között ott volt az Első kapcsolatfelvétel a testemmel című is, amit most én neveztem el ekként.

Már amikor a könyvet olvastam, felsejlett, hogy a testemmel vagy egy-egy testrészemmel való beszélgetés nem lesz egyszerű menet. Az érdeklődésemet, kíváncsiságomat nagyon felkeltette, amit olvastam, hiszen egy remek lehetőséget láttam meg benne, ami segíthet a fájó részeimet meggyógyítani.
Ám olvasás közben azt is megfigyeltem, hogy berzenkedek attól, hogy mások bevonásával kerüljön sor arra, hogy elbeszélgetek a testrészeimmel. Mivel a testrészek óhatatlan életünk fontos szereplőinek felelhetnek meg, ezáltal egy-egy ilyen jelenet simán átalakulhat olyan helyzetekké, amik ott lappanganak bennünk megoldatlanul. Mi van, ha a felszín alatt bújkál bennem egy olyan harag, aminek ha teret adok - azzal, hogy párbeszédet kezdeményezek pl. az évek óta fájdogáló aranyeremmel -, akkor elszabadul a pokol, és egyszerre csak azt veszem észre, hogy egy közeli hozzátartozómmal ordítozom épp ráokádva az évek óta észrevétlenül felhalmozott dühömet? Nem, nem, neeem! Erre nem kerülhet sor! - mondta valami érzet bennem. Inkább maradok annál a formánál - amire a könyv is kitér -, hogy majd kettesben magammal oldom meg a testrészeimmel való beszélgetést, pl úgy, hogy kirakok egy párnát magam elé, s neki adom elő a sérelmeimet. Így azért mégis csak más lenne. Ha egyáltalán sort fogok keríteni rá. Mert ha őszintén néztem magamban, akkor ez a magammal való párbeszéd is olyannak tűnt, mint a forró kása, amit jó messzire el kell kerülni.

Szóval valahol önmagamnak állítottam csapdát azzal, hogy a kurzusra jelentkeztem: ne legyen hova menekülnöm önmagam elől. Ne találjak újabb kibúvókat, hogy szembenézhessek magammal. .... És egyszerre csak ott volt előttem a testem, egy másik résztvevő személyében. És éreztem, hogy itt most valami olyan történik, ami elindíthat egy valódi Találkozást.
Valami kinyílt bennem. Ott álltam csordultig az érzéseimmel, s egyáltalán nem az jött, hogy kiabálhatnékom támadt volna. Inkább volt ez egyfajta megrendülés: ott állt előttem az, aki valamiért kitaszítottam, elutasítottam, kizártam az életemből ; akit csak használtam; lökdöstem jobbra-balra, utasítgattam, kritizáltam, bántottam. Ott állt előttem, s éreztem, hogy új szelek kezdhetnek fújni, hogy valami változás indulhat el. Valahogy az értődött meg, hogy a testem az, ami képviseli azt, amit rossznak tartok magamban. Ahogy ott álltunk egymással szemben, észrevettem, hogy az a párbeszéd, ami eddig a fejemben zajlott, ami a Felsőbb/Jó Én és a Rossz/Kicsi énem között ment, most kihelyeződik a testem és én, vagyis elmém közé. Íme, hát itt áll előttem a bűnös énem, akiről nem akarok tudomást venni, akit megvetek, szégyellek. Viszont aki nélkül egész sohasem lehetek. És ahogy ránéztem, tudtam, hogy szeretem, hogy fáj,  hogy így bántam vele. A karjaim ösztönösen nyúltak ölelésre. Ölelésre, amiben elkezdődött a visszatalálás saját magamhoz.

Fortélyos félelem igazgat... IGAZ ez?

Mostanában némileg több szabadidővel rendelkezem, így igényem támadt, hogy valami olyannal üssem el az időt, ami hasznos, ami valahol azt szolgálja, ami érdekel is, amiben hiszek, ami valahogy engem is tükröz. Így jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy keresek olyan Byron Katie-s videókat a youtube-n, amikhez van angol felirat, s így nagy eséllyel sikerül lefordítanom azokat magyarra.

Byron Katie Munkássága - milyen remekül illik rá ez a szó! :) - nagyon magával ragadott másfél évvel ezelőtt, amikor az utamba került. Mivel az angol szövegértés hallás alapján nem ment eddig nagyon fényesen, ezért kiéhezetten vetettem rá magamat azokra a videókra, amiket eddig pár jótét lélek már lefordított. 

Amikor nekiálltam fordítani, még nem is nagyon tudtam, hogy mibe nyúlok bele. Ez csak menetközben vált egyre világosabbá. Katie a Munkát egy izraeli lánnyal folytatja,, aki elszenvedője volt egy terror-támadásnak. 

Számomra az az igazán meghökkentő ebben a Munkában az eddigiekhez képest, hogy megmutatja azt, hogy még az olyan evidensnek tartott gondolat is, mint hogy "Lélegeznem kell", egy olyan hiedelem, amivel kapcsolatosan bátran feltehetjük a már jól ismert kérdést: Igaz ez? Teljesen biztos lehetsz benne, hogy igaz az a gondolat, hogy "Lélegeznem kell"?

Erről meg az jutott eszembe, hogy hány olyan ember van, aki ehhez a lányhoz hasonlóan bepánikol egy-egy olyan helyzetben, amiben az életét valamiért veszélyeztetve látja. Szépen rámutat ez a Munka, hogy ezek a pánik-rohamok is csak azért tudnak kialakulni, mert ott van valami gondolat - ami néha nagyon gyorsan, szinte fel sem ismerhető módon - beránt bennünket a szorongás, a pánik már jól ismert, megszokott testi érzetébe.

Katie arra bíztatja ezt a lányt - s én is bárkit, aki hasonló érzésekkel küzd -, hogy vizsgálja meg azokat a gondolatait, amiknek közük van a félelmeihez, a szorongásához, a pánikrohamaihoz. Illetve, hogy mi ezzel az érzéssel, testi érzettel a probléma? Hogy ne meneküljünk tőle, hanem egyszerűen csak legyünk vele, figyeljük meg, éljük meg. Hogy lehet épp a lehető legjobb, hogy ez történik velünk?

Az érzés sokszor azt mutatja meg, hogy hol megyünk ellene a valóságnak, annak, ami van.

Csak üldögélni csendesen, értelmezések és gondolatok nélkül, a testi érzettel, ami éppen felbukkan.... Csak hagyni, hogy itt legyen.... Belepihenni... Engedni, hogy létezzen, hogy megélődhessen....  Talán ez nehéznek tűnik, amikor épp ránk tör a szorongás, amikor magával ragadnak az érzetek... de ez egy lehetőség arra, hogy végre megálljunk és kiváncsian megnézzük, mi az, amitől évek, évtizedek óta menekülünk. És ha megállunk és ránézünk, akkor felismerhetjük, hogy nincs mitől félni, nincs ott semmi, amitől menekülni kellene.

 Félelem a terror-támadástól - Munka Byron Katievel 1

Félelem a terror-támadástól - Munka Byron Katievel 2