A szeretet a legnagyobb illúzió

Egy barátosném az, aki a szeretettel kapcsolatosan tükröt állít elém. Nagyon szépen, szívhez szólóan tud írni. Történetei mindig tele vannak nagy érzésekkel, ami miatt számomra olykor ömlengős, csöpögős jelzőt kapták. Ha valami mesébe kezdett, gyakran a gyerekkorától indította a történetet, amikor még édeni állapotok között, felhőtlen szabadsággal tudta megélni a dolgokat.

Ezek a „karácsonyi” hangulatú történetek nálam sokszor feszültséget váltottak ki. Éreztem, hogy ha nem akarom, hogy az írásai miatt érzett feszültségem kettőnk közé álljon, akkor rá kell néznem, hogy miért is zavar ez engem. Különösen azért, mert amit ő tükröz a számomra, az ott van bennem. Az ő személyében voltaképp egy részemet - ami olyan, mint ő – tagadom meg, ezzel van problémám.

Mint a spiritualitás iránt érdeklődő ember, sok írás került a kezembe különféle mesternek, gurunak nevezhető emberektől. Ezek az írások többször taglalták, hogy amit az átlag földi halandó szeretetnek hív, az nem ugyanaz, amit a megvilágosodottnak mondható emberek Szeretetnek neveznek.

Az előbbi, kis betűvel íródott szó azt az érzést hivatott érzékeltetni, ami mint érzés, érzelem jelenik meg bennünk. Ez többnyire egy feltételhez kötött érzést takar, amihez annak, amire vagy akire vonatkozik valahogyan - „szerethetően” - viselkednie, megmutatkoznia stb.

A nagy betűvel írt szó inkább rokonítható azzal, ami sokak számára az Isten, Élet, Igazság, Univerzum, Valóság, Tér, Mindenség, Csend, Üresség, és még sorolhatnám, szavak jelentenek. Ez a Szeretet nem egy érzés, nem kezd hevesebben dobogni a szívünk tőle, nem érzékenyülünk el tőle. Ez a Szeretet ott van mindenben, és minden benne van, nem zár ki semmit. Nincsenek fogalmai, nem értelmezi a dolgokat. Nincs elképzelése arról, hogy mit jelent „szeretetteljesen” viselkedni, mert mindenféle jelenségben – így a viselkedésekben is – ott van, illetve minden jelenség ebben bukkan fel. Ez a Szeretet nem tesz különbséget. Nincs számára olyan, hogy rossz vagy jó. Pozitív vagy negatív. Szerethető vagy nem szerethető. Ez a Szeretet elfogadja azt is, ha örülsz, azt is, ha szenvedsz. Azt is, ha ordítasz, dühöngsz és azt is, ha kinyílsz, áramolsz. Azt is, ha lopsz, csalsz, ölsz, rombolsz és azt is, ha adsz, hű maradsz, alkotsz. Azt is elfogadja, ha élsz, és azt is, ha meghalsz.

Csak az elme világában, ahol megjelenik a dualitás, válik értelmezhetővé a kis betűs szeretet, ami egyszerre jelenik meg a nem-szeretéssel. Ott, valahol a gyerekkorunkban, hittük el, hogy nem vagyunk szerethetőek. S ezzel együtt megjelent maga a szeretet is, mint vágyott állapot, amit azóta is hajszolunk. Mert elhittük, hogy hiányunk van belőle. Mert elhittük, hogy akkor vagyunk szeretve, ha az elménk által jónak, kedvesnek, szépnek, meghittnek, áramlósnak, együttérzősnek tapasztalt történéseket élünk meg. Úgy érzem, hogy amíg ezt hisszük, addig tévedésben vagyunk. Vagyis inkább tagadásban. Tagadjuk, hogy az Élet egyéb megnyilvánulásaival – mint düh, harag, szomorúság, gonoszság, közömbösség, irigység, dac, féltékenység, törtetés, agresszió, depresszió, stb – baj van. S amíg ezeket tagadjuk, amíg ezekről ítéletünk van, amíg ezeket nem fogadjuk el, addig magunknak sem hagyjuk, hogy az efféle érzéseket, érzelmeket kinyilvánítsuk.

S azt hiszem, hogy az írásom elején említett barátosném megnyilvánulásai ezért zavarnak. Úgy érzem, hogy a szeretetet hangsúlyozó történetei csalókák. Bár első olvasatra mintha épp arról szólnának, hogy elfogadja saját magát, számomra azt tükrözik, hogy ez még nem történt meg teljesen. Úgy tűnik számomra, hogy a „sötétebbik” oldalát, a dühét, haragját stb. nem tudja még elfogadni. Hogy még elhiszi, hogy ha ilyesmiket csinálna, akkor nem volna szerethető.

És ahogy már az elején is írtam: amit őbenne látok, az bennem van itt. Saját nem-szerethető énrészem az, aki elérzékenyül, ha átölelik és szeretve érzi magát. És én vagyok az, aki elnyomom, eltakarom, elrejtem még azokat a részeimet, amiket bűnösnek, rossznak, szégyenteljesnek, nem-szerethetőnek tartok.

Bár mióta az önmunkát végzem, ez a helyzet sokat javult, feloldódtak bennem másokról, így önmagamról alkotott ítéletek, még tudom, hogy van dolgom. Kezdem másként látni magamat. Lassan kezdem meglátni, hogy a bennem lévő Ítélő bíró és a Bűnös egy és ugyanaz, s hogy nem léteznek bűnök, nem léteznek hibák, nincsenek rossz döntések, nincsenek rossz választások. Pontosabban csak addig vannak, amíg elhisszük a létezésüket. Amíg elhisszük, hogy baj van velük. És amíg elhisszük, addig elhisszük. És ezzel sincs semmi baj.

A történetemhez még hozzátartozik – hagy legyek kicsit ömlengős én is :) –, hogy mióta ránéztem a barátosnémmal kapcsolatos sztorimra, azóta nem érzem, hogy ott lenne a fal közöttünk. Mitöbb úgy érzem, hogy meg kellene az írásait osztani valami nagyobb plénummal. Még azt is felajánlottam, hogy hozzunk össze neki is egy blogot, amiben csokorba szedhetnénk az eddigi írásait. Ennyit az önmunka hatásairól.... :)