Egy pár hónapja hallottam először a Szomatodrámáról. Akkor - bár aki mesélt róla, elég érdekfeszítően adta elő a mondandóját - nem hatott meg nagyon. És akkor mi van? Egy újabb módszer a meglévő több tucat mellé. Ráadásul az elmondottak alapján nem úgy tűnt, hogy egy valóban új módszerről lenne szó, hiszen amit meséltek róla, az kísértetiesen hasonlított az általam már valamilyen szinten megismert családállításhoz. (info a szomatodrámáról:itt)
Hogy miért nem hagyott mégis nyugodni a dolog? Hogy akkor hogyan kerültem mégis egy februárban indult Szomatodráma kurzus résztvevői közé?
Először is ott volt Dr Buda László, a módszer megalkotójának, könyve, a ''Mit üzen a tested?",amit volt szerencsém ajándékba kapni. Ha egy diplomás orvos, pszichiáter, egy alternatív megoldásban találja meg arra a lehetőséget, amire feltette az életét, hogy az emberi lelket és testet gyógyítsa, az mégiscsak elgondolkoztató, nem szokványos és meggyőző.
Aztán az is ebbe az irányba vitt, hogy egyre több olyan "üzenet" jött, ami azt mutatta, hogy az efféle "szerepjátékok" nem feltétlen igényelnek szakértő irányítást. Hogy egy játékos ránézést valami problémára akár pár baráttal is simán lebonyolíthatunk - már ha valóban hiszünk abban, hogy megtörténhet. Nekem ez az utóbbi elég gyenge lábakon állt, ezért azt gondoltam, hogy egy ilyen kurzuson való részvétel azt is segíteni fogja, hogy átlépjem azokat a tévhiedelmeimet, amik ezt megakadályoznák.
És nem utolsó sorban ott volt az az érv is, hogy ezzel az egésszel elkezdődhet vagy folytatódhat egy folyamat, ami a saját magam megismerése felé visz, mindezt most a testemmel való kapcsolat felvétel felől közelítve.
Szó, mi szó - jelentkeztem a kurzusra. S már az első alkalommal megmutatkozott, hogy érdemes volt belevágnom, hiszen egyáltalán nem tétlenkedtünk a nap folyamán: sok rövidebb gyakorlat volt felfűzve egymás után, amik között ott volt az Első kapcsolatfelvétel a testemmel című is, amit most én neveztem el ekként.
Már amikor a könyvet olvastam, felsejlett, hogy a testemmel vagy egy-egy testrészemmel való beszélgetés nem lesz egyszerű menet. Az érdeklődésemet, kíváncsiságomat nagyon felkeltette, amit olvastam, hiszen egy remek lehetőséget láttam meg benne, ami segíthet a fájó részeimet meggyógyítani.
Ám olvasás közben azt is megfigyeltem, hogy berzenkedek attól, hogy mások bevonásával kerüljön sor arra, hogy elbeszélgetek a testrészeimmel. Mivel a testrészek óhatatlan életünk fontos szereplőinek felelhetnek meg, ezáltal egy-egy ilyen jelenet simán átalakulhat olyan helyzetekké, amik ott lappanganak bennünk megoldatlanul. Mi van, ha a felszín alatt bújkál bennem egy olyan harag, aminek ha teret adok - azzal, hogy párbeszédet kezdeményezek pl. az évek óta fájdogáló aranyeremmel -, akkor elszabadul a pokol, és egyszerre csak azt veszem észre, hogy egy közeli hozzátartozómmal ordítozom épp ráokádva az évek óta észrevétlenül felhalmozott dühömet? Nem, nem, neeem! Erre nem kerülhet sor! - mondta valami érzet bennem. Inkább maradok annál a formánál - amire a könyv is kitér -, hogy majd kettesben magammal oldom meg a testrészeimmel való beszélgetést, pl úgy, hogy kirakok egy párnát magam elé, s neki adom elő a sérelmeimet. Így azért mégis csak más lenne. Ha egyáltalán sort fogok keríteni rá. Mert ha őszintén néztem magamban, akkor ez a magammal való párbeszéd is olyannak tűnt, mint a forró kása, amit jó messzire el kell kerülni.
Szóval valahol önmagamnak állítottam csapdát azzal, hogy a kurzusra jelentkeztem: ne legyen hova menekülnöm önmagam elől. Ne találjak újabb kibúvókat, hogy szembenézhessek magammal. .... És egyszerre csak ott volt előttem a testem, egy másik résztvevő személyében. És éreztem, hogy itt most valami olyan történik, ami elindíthat egy valódi Találkozást.
Valami kinyílt bennem. Ott álltam csordultig az érzéseimmel, s egyáltalán nem az jött, hogy kiabálhatnékom támadt volna. Inkább volt ez egyfajta megrendülés: ott állt előttem az, aki valamiért kitaszítottam, elutasítottam, kizártam az életemből ; akit csak használtam; lökdöstem jobbra-balra, utasítgattam, kritizáltam, bántottam. Ott állt előttem, s éreztem, hogy új szelek kezdhetnek fújni, hogy valami változás indulhat el. Valahogy az értődött meg, hogy a testem az, ami képviseli azt, amit rossznak tartok magamban. Ahogy ott álltunk egymással szemben, észrevettem, hogy az a párbeszéd, ami eddig a fejemben zajlott, ami a Felsőbb/Jó Én és a Rossz/Kicsi énem között ment, most kihelyeződik a testem és én, vagyis elmém közé. Íme, hát itt áll előttem a bűnös énem, akiről nem akarok tudomást venni, akit megvetek, szégyellek. Viszont aki nélkül egész sohasem lehetek. És ahogy ránéztem, tudtam, hogy szeretem, hogy fáj, hogy így bántam vele. A karjaim ösztönösen nyúltak ölelésre. Ölelésre, amiben elkezdődött a visszatalálás saját magamhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.