HIÁBAval(J)ÓSÁG avagy jó kislány, rossz kislány

 

Mióta önálló lettem (vagy legalábbis ezt hiszem magamról :P )  - s ez számomra egybe esik azzal az eseménnyel, hogy Pestre költöztem -, újra meg újra szembetaláltam magam a helyzettel: hol töltsem (hol tölthetem) a szabadidőmet?
A kérdést olykor nagy hezitálás vette körül, mely főként önmagammal folytatott vitában, önmagam marcangolásában jelent meg, és vitte az energiákat rendíthetetlenül.

A válaszok főként az alábbi két lehetőségben domborodtak ki:
 -"A" válasz: JÓ kislányként hazautazok anyumhoz, ahol a segítségére vagyok, istápolom, rendbe teszem a lelkét (ezáltal megnyugtatom  a sajátomat, hogy tettem érte valamit - vagyis bűntudat letudva)
- "B" válasz: ROSSZ kislányként (vagyis anyámmal nem törődve), ÉLEM AZ ÉLETEMET, csinálom azt, amihez kedvem van

Ahhoz, hogy ezt az utóbbit önmagam számára be merjem vállalni, kellett valami jó indok, valami olyan elfoglaltság, program, ami magyarázatként szolgálhat anyum számára, hogy most miért nem ő volt a fontosabb. Pl. ha kirándulni mentem, akkor igyekeztem színesen beszámolni neki arról, hogy milyen szép volt; ha valami csoportos programra mentem, arról is csak szépet és jót mondtam, hogy lássa mennyire hasznomra válik; vagy ugyanez, ha esetleg múzeumba vagy más kulturális programra mentem; volt, hogy felmerült egy vágyott párkapcsolat képe is, mert ha párom van (vagy netán már családom és gyerekeim), akkor jogosan mondhatom azt, hogy most ők a fontosak, nem pedig az, hogy hazamenjek.
A cél valahogy akként definiálódott, hogy eltépjem a láncaimat, hogy elszakadjak otthonról, hogy szabadon élhessem az életem.

Eltelt egy jó idő, mire végre megértettem, hogy ezek a magyarázatok nekem kellenek, hogy az anyum által támasztott elvárásokat én tettem magamévá, s alkalmazom magamra nézve, én várom el magamtól, s én kívánok ezeknek megfelelni - csak azért, hogy azt érezhessem, JÓ kislány vagyok. S ekként megszabadulhassak, megelőzhessem a kialakulását annak a bűntudatnak, ami akkor kezd kibontakozni, ha nem teszem meg, amit a kötelességemnek érzek.

* * * * * * * * *

Szóval van ez a két lehetőség (A és B), s érzem, hogy nagy ELLENÁLLÁS feszül közöttük, s mindkettőben ott rejlik valami hiányÉn, ami mozgatja.

Ma azt láttam meg, hogy két olyan elvárást vetítődik ki ebben a két lehetőségben, amik között nem lehet jól választani, tehát így is, úgy is pórul járok. Egyik sem hozhat teljes megnyugvást, így garantált a szenvedés.
Ha nem az A válasz mellett döntök, akkor simán jön a mardosó bűntudat, ha nem a B-nél kötök ki, akkor egyrészt haragudhatok magamra, hogy nem az életemet élem, hogy nem az utamat járom, hogy mások elvárásainak akarok megfelelni, másrészt sajnálhatom magam, mint áldozatot, aki nem élheti szabadon az életét.

Úgy érzem, ha megszűnik a motiváltság arra, hogy JÓ kislány legyek, ha nem tudom ezt az egészet értelmezni, akkor maga a ROSSZ kislányság is elveszti jelentőségét.
Vagyis ha már nem fogom tudni értelmezni azt, hogy mások mit vár(hat)nak el tőlem, s nem akarok ennek megfelelni, nem fogom ezek alapján KORLÁTOZNI MAGAM (csak azért, hogy például hogy a jóságomat érezhessem), akkor eltűnik a fontossága annak, hogy SZABADON élhessem az életem, hogy azt tegyem, ami nekem jó.

Olyan, mintha maga a JÓ kislányságnak való ELLENÁLLÁS teremtené meg a ROSSZ kislányságot, ez pedig a bűntudat által vezérelve gerjeszti a vágyat, hogy JÓ kislány legyek, így hozva létre egy ördögi kört, mely zakatol körbe, mint egy perpetuum mobile.
Másrészt a mardosó bűntudat ELFOJTÁSÁhoz szükség van arra, hogy a ROSSZ kislánykodás közben minél jobban érezzem magam, ezért eleve olyan helyzetek felé "menekülök", amiktől a FELOLDÓDÁSt várok, amik örömmel töltenek el, amiktől megnyugvást kapok, illetve ahonnan mégis jön valami visszajelzés, hogy JÓ vagyok.

Felmerül bennem a kérdés, hogy valójában mit akarok az élettől? Hiszen az életem egy részét az elvárásoknak való megfelelés, míg a másikat az azoknak való ellenállás vezérli. Hol vagyok én ezek között? Mit akarok... és ki vagyok én valójában????...

És még egy kérdés: vajon miért alakult ki az ellenállás a Jókislánysággal szemben??
Van egy olyan értelmezésem, hogy simán lehetne egy olyan út is járható, amikor meg vagyok barátkozva a magam jókislánykodásával. Nem hiszem, hogy törvényszerű az, hogy valaki nem akar jó kislány lenni. Ha valaki nem akar mindig jó lenni, annak oka van....
Szerintem van olyan állapot, amikor a jókislányság elhozza a maga kielégültség érzését, megelégedettséget teremt, s így fel sem merül, hogy épp valami valós vagy vélt elvárásnak felelek meg, s így nem is keletkezik igény arra, hogy ezt tenni ne akarjam, hogy gondnak érezzem, hogy "már megint jó kislány vagyok" = inkább felelek meg anyám elvárásának, ha nincs is ínyemre, minthogy úgy csináljam, ahogy nekem tetszik.

Szóval gondolom, hogy azért alakul ki ez az ellenállás, mert ha HIÁBA igyekszem JÓ lenni, ha HIÁBA követek el mindent, amit jónak vélek, ha nem lehetek annyira JÓ, hogy megkapjam a célszemélytől (anya, apa) a kielégülést, a dícséretet, a figyelmet, a szeretetet, az elfogadást, elismerést...stb.... ami visszaigazolná, hogy (elég) JÓ vagyok (neki), AKKOR ellenállásba megyek át: ROSSZ leszek - részben azért, hogy visszavágjak a célszemélynek, részben hogy megadjam magamnak, amire szükségem van: hogy magamat máshol, másban, másnál JÓnak érezhessem. Ezért aztán SZABAD életre vágyom, amit magam alakíthatok a vélhető boldogság felé irányozva. ("Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem" :D)

Konklúzió? Az egyelőre nincs. :)  Hisz hogy mi a JÓ és ROSSZ, az is csak értelmezés.

MiAnyánk - avagy egy önmunkás imája

Mi Katienk, ki vagy a Nem-Tudás terében, 

szenteltessék meg a Te Munkád,

Jöjjön el a Te négy kérdésed, 

legyen meg a Te megfordításod, 

mint az Alaptanfolyamon, úgy a Zártosztályon is.

A mi mindennapi megértéseinket add meg nekünk ma.

És kérdőjeleztesd meg a mi vétkeinket, miképp mi is megkérdőjelezzük másokét, kik ellenünk vétkeztek.

És ne vígy minket a pozitív gondolatokba, de szabadíts meg az ártalmasoktól.

Mert miénk a Munkánk, a Kérdéseink és Megfordításaink mind örökké.

Ámen.

Vigyázat!! Robbanásveszély!

 

A Dagályban úszkálásom (http://moonastory.blogspot.hu/2013/04/felbukkant-melybol.html) másnapján a kedvesemmel beszélgetésbe bonyolódtunk. A téma valahogy affelé terelődött, hogy milyennek látjuk a világot, azon belül pedig azokat az embereket, akik nem folytatnak önismereti munkát. Hogy élik ők az életüket? HiányÉnjeik nekik is vannak, az hétszentség! De vajon mit kezdenek velük? Milyen módokon sikerül rajtuk úrrá lenniük? Vagy lehet, hogy nem is veszik tudomásul, ha valamilyen módon felbukkan? Esetleg beseprik a szőnyeg alá? Hogy élik ezeket a dolgokat meg azok az emberek, akiknek – látszólag – normálisan (de valójában ez mit jelent??) élik az életüket?

Szó szót követett, értelmezés értelmezést. Egyre inkább az világlott ki, hogy az elképzeléseink eltérőek ezen a területen. Már kezdett vitává fajulni a dolog, amikor megállj intettem. Felismerődött, hogy az értelmezéseink, amiket egymásnak ütköztetünk – RÓLUNK szólnak, minket TÜKRÖZNEK. Így mindjárt izgalmasabb volt ránézni, hogy mik is kerültek a felszínre.

Számomra egyértelműen az bukott ki, hogy a világ VESZÉLYes. (Talán nem is meglepő, hiszen már az előző blogbejegyzésem is erről szólt valahol...) Az önmunkával nem foglalkozó emberek szinte úgy jelentek meg, mint ketyegő bombák, amik bármelyik pillanatban robbanhatnak. (Te jó ég?! Akkor magamat is ilyennek látom?? Még akkor is, ha én már „profi” önmunkás vagyok?!)

Hát az van: a VILÁG VESZÉLYES! És ha ez ott motoz a mélyben, akkor már értem, hogy miért kell nekem annyira ÉRTENI, értelmezni a világot, az embereket, miért kell annyira FIGYELnem, hisz BIZTONSÁGban akarom magamat tudni. Ehhez pedig rengeteg energia kell. Mégis mintha lenne...Sőt, néha sok is, ezért zsizsegek állandóan... Önmagát gerjesztő folyamat lehet ez is, mely a saját energiáját létrehozza: a félelem adrenalint generál, ami hajtóanyagul szolgál a fenti cselekvésekhez.

Továbbgondolva a bennem munkáló parát, simán befigyel, hogy amikor attól félek, hogy elveszítek embereket, akikhez kötődöm, hogy amikor attól félek, hogy ELHAGYnak, akkor is a BIZTONSÁG elvesztésétől való félelem az alap. Mennyi mindent megtehetek azért, hogy SZERETVE érezzem magam, mert ha szeretnek, akkor nem fognak elhagyni. Magyarán a korábban felszínre úszó Nem-Szerethetőségem mögött is ez lapulhat meg.

Még ha csak sandán, félszemmel is nézek rá erre a veszélyes világra, akkor azt is látom, hogy simán van egy olyan Énem, aki fél az ÉLETTŐL. Hiszen épp élni veszélyes ebben a világban. Jó, jó! - mondhatják – Ha ettől félsz, akkor az valójában HALÁLFÉLELEM. Némileg igazuk is van, ám minden halálfélelem az élettől, az élet bizonyos aspektusaitól, titkos, leselkedő veszélyeitől való félelem   – hogy Ranscburg Jenőt idézzem kissé szabatosan.

Hmm... Ahogy elmolyolok új „felfedezésemen”, kénytelen vagyok azt is észrevenni, hogy a képlet nem ilyen egyszerű. Mert mért van az, ha ennyire félek az élettől, a világtól, akkor újra meg újra olyan helyzetekbe kerülök, avagy sodorom magam, ahol úgymond meggyőződhetek arról, milyen fasza, bátor csaj vagyok. No meg vagány! … „Ki nyer ma? Játék és muzsika...” - Ja, nem az más :) „Aki mer, az nyer”...

Függök az adrenalintól? Vagy az függ tőlem? Lehet, hogy a végén még tényleg kiderül, hogy én vagyok az a két lábon járó, kiszámíthatatlan és veszélyes elem, akitől parázok??!

Felbukkant a mélyből

 

Úszni voltam a Dagályban. Nem is gondoltam volna, hogy ez újabb megértéssel szolgál. Mióta ez a mélyítő kurzus van, történnek a dolgok!! :)

A sztori az volt, hogy a szomszéd sávban úszkált egy nő, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy a másik mellettem lévő sávban kezdte folytatni az úszkálást. Észrevettem magamban, hogy ez zavar, s a nyomába eredtem, hogy ennek mi lehet az oka. 

Éreztem, hogy egyfajta bizonytalanság jelenik meg bennem. Hogy zavar, hogy a nő kiszámíthatatlan, mert így állandó készenlétben kell lennem, hogy megint változtat. S hogy ebben mi a zavaró? Hát az, hogy mindenáron szeretném elkerülni, hogy összeütközünk, s hogy ebből konfliktus alakulhasson ki. S ha nincs kiismerhető szabálya, hogy mikor merre úszik, akkor nekem állandóan figyelnem kell, hogy időben tudjak lépni.

Ebből aztán az állt össze, hogy ki kell ismernem, hogy mások milyen SZABÁLYok alapján működnek, hogy mit várnak el. Ezeket a szabályokat, szabályszerűségeket sokszor ÉRTÉSsel igyekszem felderíteni, kilogikázni, kiismerni. Tudnom kell, hogy hol vannak a „határok”, hogy hol van SZABAD mozgásom. S mindent megteszek azért, hogy elkerüljem a konfliktusokat, hogy ne legyek senki útjában, hogy ne okozzak senkinek gondot, ne legyek senki terhére, s lehetőleg észrevételen maradjak. Ezért megelőző munkálatokat végzek. Ezt nagyon jól kell csinálnom, mindenre alaposan oda kell FIGYELnem, mindenre emlékezni, lehetőleg nem elfelejteni semmit - ez sok energiát emészt fel.

Hiszen ha összetűzésbe keverednék, akkor meg kellene védenem magam, amit igyekszek ugyan valóra váltani, de nem teljes meggyőződéssel, mintha már az is az én hibám lenne, hogy létezem, s nem lenne jogom élni sem.

Ha konfrontáció alakul ki, akkor VESZÉLYben vagyok, akkor a másik támad. Aki támad, az nem szeret. Vagyis ha valaki szeret, akkor nem támad, ezért a legjobb, ha már eleve úgy viselkedem, hogy megnyerjem magamnak: kedvesnek, udvariasnak, tisztelettudónak, alázatosnak kell lenni. Ha szeret, nem támad. Következtetés: ha szeretve vagyok, nem vagyok veszélyben...?...?!

UI: Rá pár napra, hétre, hogy ezt az észrevételt tettem, került a kezembe Ranschburg Jenő: Félelem, harag, agresszió című igen érdekes könyve, amiben most először értesültem arról, hogy a SZOKATLANTÓL való FÉLELEM életünk második fél évétől végigkíséri az egész életünket. Külön ki van emelve, hogy ez a nem az ismeretlentől való félelem, ami gondolom, sokkal közismertebb.
"Ez a félelem akkor jelentkezik, ha az ismert és megszokott ingerkonstelláció - legyen az vizuális, akusztikus, taktilis vagy komplex - nem az anticipált módon következik be. ... Lényegében azt a megingathatatlan törvényt tükrözi, hogy az életünket többé-kevésbé szigorú rend veszi körül. Tapasztalatainkat és cselekedeteinket természeti és társadalmi törvények, szabályok határozzák meg, melyeket életünk folyamatában megismertünk, jelenlétüket viselkedésünkben akceptáljuk, és jövőbeni megjelenésüket természetes biztonsággal elvárjuk."

Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret....

Ha egyszer egy hiányÉn aktívvá válik, akkor addig keresgéli a helyzetekben önmagát, amíg meg nem találja. S hiába ismerem fel a működését, ugyanúgy képes még magába szippantani. Azt könyvelhetem el csak „sikerként”, hogy észreveszem amikor ott ülök benne, a kellős közepében, s meg tudom vizsgálni belülről, hogy mi zajlik. (Na, ilyenkor kell a STOP IT :D - lásd: http://onmunka.blogspot.hu/2013/04/ketszavas-csoda-terapia-humoros-video.html)

Az, hogy mennyire NEM VAGYOK FONTOS, NEM SZÁMÍTOK, egy újabb sztorival aktivizálódott. A kedvesem nem tette meg, amit megígért nekem: nem porszívozott fel. Így EZ a dolog IS rám maradt. Érdekes volt megfigyelni, ahogy magam elé vetítem a jövőbe a képet, hogy ha hazaértek MÉG fel is kell porszívoznom, hogy ez mennyire FÁRADSÁGOS lesz számomra, attól már ott, az elképzelés időpontjában elfáradok, szinte érzem, ahogy a vállaimra nehezedik egy teher. Próbáltam pedig lazítani a gondolaton azzal a kérdéssel, hogy „Mi lennék anélkül, ha nem hinném el ezt a gondolatot?”, de a nem-szerethető Énem nem akarta elengedni a sztorit, mert ebben akart tocsogni, olyannyira sértve érezte magát. 

Sokat morfondíroztam rajta – az egész nap adva volt hozzá, hogy magamban azon fortyogjak, hogy mit tettek velem!? –, hogy vajon mi volt a sztorim kiváltó oka. Azon már munkáztam, hogy a kedvesemnek a házi munkában segíteni-e kellene, s úgy tűnt, hogy fel is lazult ez az elvárás – így joggal gondolhattam, hogy most nem ezen van a hangsúly.

Vizsgálódásom oda vezetett, hogy az ígéret be nem tartása volt a fájó pont, a trigger, ami benyomódott. Az ígéret – ami számomra tetszetős volt - kapcsán egyrészt szeretve éreztem magam, hogy megtesznek nekem, értem valamit, ami jól esik; másrészt kivetü a jövő egy kecsegtető kép, amiből sajnálatos módon elvárás lesz, így elmaradás esetén garantált a csalódás.

Ahogy ezt felismertem, eszembe jutottak hasonló sztorik az életemből, amikor barátok, barátnők ígéretei hagytak bennem hasonló módon tüskét, hogy ígéreteik be nem tartása ugyanúgy a nem-vagyok-fontos Ént hívta életre.

Az egész napos haragvásom a párkapcsolatom területén talált még további megerősítéseket is ahhoz, hogy jól megalapozottnak érezhessem, hogy hol érzem még azt, hogy nem vagyok fontos, hogy nem számítok, hogy nem érdekes, hogy én mit akarok, hogy csak a másik számít, hogy a másik mit akar, hogy figyelmen kívül vagyok hagyva, nem figyelnek rám... hogy csak „pár” dolgot említsek. :)

Beletemetkezve a szeret-nem szeret témakörébe, újra megfigyeltem, hogy félek elengedni azokat a dolgokat, amiket a szeretet kimutatáshoz szükségesnek tartok, amiket arra használok, hogy kimutassam mások számára, hogy szeretem őket. De hiszen erről szól a Szeretet-nyelvek kategorizálása is! Hogy meg lehet tanulni azt, hogy a másik mit értelmez szeretetként, s ha ezeket nyújtjuk a számára, akkor szeretve érzi magát, s így kölcsönösen figyelve erre mindenki boldog lehet. Vagy legalábbis lehetősége van rá. :)

Vannak olyan kapcsolatok, amikor úgy érzem, hogy a másikat (barátot, szeretőt, apát, anyát, gyereket, állatot) szeretnem kell, mert ezt kívánja a kapcsolat milyensége. Ilyenkor úgy kell cselekednem, ahogy a szeretet diktálja, vagyis szeretetteljesen, kedvesen, megértően, segítőkészen: a szeretetet kell kifejeznem, illetve ezt várom el magamtól és a másiktól is.

Azt is megfigyeltem, hogy ha nem művelem a szeretetet, és ez szánt szándékkal történik, akkor az bűntudattal jár. Ha meg csak úgy felismerődik, hogy épp semmi olyat nem csinálok, akkor furán érzem magam, s felmerül benneA szeretet csinálása többféle összetevőből áll. A talán már nem is szeretem a másikat, hogy talán kiszerettem belőle.  m a gyanú, hogy talán már nem is szeretem a másikat, hogy talán kiszerettem belőle. 

Félelmetes, hogy nem kell ezeket a dolgokat csinálni ahhoz, hogy szeretve érezzem magam, hiszen a szeretve-érzet belülről fakad. S ennek az ellentettje: ha valaki a csillagokat hozza is le nekem az égről, ha épp nem-szeretve érzem magam, akkor a lábam elé terített égbolt sem fog megvígasztalni. Szóval kívülről várni a szeretve érzést abszolút reménytelen. Ha nem-szerethetőnek érzem magam, akkor megtalálom az okot, akármilyen kicsinyke legyen is, ami ezt igazolja. És ezzel együtt azt is látom, hogy ez az egész cucc az, ami miatt az elme, aki épp ekkor nem-szerethetőként érzékeli a világot: szeret-nem szeretetként definiálja azt: vagyis egy olyan szűrőn át, ami ebből a szempontból értékeli a különféle dolgokat, helyzeteket, eseményeket. Tetteimet értelmezhetem úgy, hogy éppen csinálom a szeretetet vagy nem, illetve mások tetteit, felém irányuló megnyilvánulásait is értékelhetem ezen irányelvek alapján. Vagy egyszerűen csak leveszem a szűrőt, s hagyom, hogy jöjjön, ami megengedődik.... :)

Elefántok a lakásban avagy mi a fene a Szeretet

Az egyik előző blogbejegyzés (http://moonastory.blogspot.hu/2013/03/hianyenek-forgatagaban.html ) után továbbgyűrűztek bennem a dolgok. Már aznap este éreztem, hogy valami munkál bennem, s reggel, amikor UI (Unfindable Inquiry – Megtalálhatatlan önvizsgálat) módszerével kicsit belenéztem abba, mi zajlik bennem, akkor felismertem, hogy a SzerethetetlenÉnem mozgolódik éppen. Azt is kiéreztem, hogy a SikertelenÉnem, a teljesítménykényszerem mögött is ez húzódhat meg: produkálni igyekszek, jónak lenni, hogy ne vonják meg tőlem a szeretetet. Mert azért TENNI kell, IRÁNYÍTANI magam és a dolgokat - ahogy az elme azt gondolja...

Szóval az dolgozik bennem? Nem vagyok szerethető? Jó kis felismerés volt. S hogy kapjon még egy löketet, egy utolsó cseppet a pohárba, ott reggel az UI-m után a kedvesemmel beszélgetve, lecsaptam az egyik mondatára, aminek az egyértelmű jelentése számomra akkor az volt: NEM vagyok FONTOS! Ahogy a mondatának értelmezése átfutott az agyamon, szinte mintegy varázsütésre: lefagytam. Az addig még őt simogató kezem lemerevedett vagyis inkább bénultan lehullt. Ott voltam a sztorim kellős közepén. Mozdulni nem tudtam. Láttam, hallottam, hogy ő még folytatja mondandóját, de az már nem érdekelt. Csak néztem, hogy mozog a szája, de a saját számat már nem tudtam mozdítani. Egy kis idő után észlelte a bennem zajló folyamatot, s kérdezte, mi a baj. Valahogy nem akaródzott kinyögnöm – és ebben nem az gátolt meg, hogy vajon mit szól hozzá, hanem inkább egy abszurdnak tűnő érzés, hogy egyrészt ki se tudom nyitni a számat, másrészt ha kinyitom s beszélni kezdek, akkor a gondolat elveszti mágikus hatását. Vagy ez nem is annyira abszurd? Hisz amíg magamban őrlödöm, addig a saját képeim, gondolataim szokásos végeérhetetlen kavalkádja logikus egységnek tűnik, ám kimondva, amikor már magyarázni kell, mint egy szövevényes álmot, kibújik a szög a zsákból: hogy a bolhából csináltam (már megint) elefántot. Nem is tudom, hogy fér el ennyi elefánt ebben a kis lakásban?! :D

Ahogy némán befelé figyeltem, megláttam, hogy egész életemben mennyit igyekeztem azért tenni, hogy szeretet kapjak, s hogy mennyire nyilvánvaló lett egy idő után, hogy hiába nyalom ki mások fenekét – akár a szó szoros értelmében is –, azért még nem következik be automatikusan az, hogy a másik szeretni fog. És most már az is világos, hogy amit én műveltem, az sem szeretet volt...

De egyáltalán: mi az a szeretet? Mert mintha csak az működne, hogy SZÜKSÉGÜNK VAN A MÁSIKRA, vagy még durvábban, HASZNÁLJUK a másikat, hogy adjon meg a számunkra olyan dolgokat, olyan érzéseket, amire szükségünk van. Példának okáért, hogy szerethető vagyok.

És akkor bevillan még ehhez az is, hogy NEM is ENGEM szeretnek, hanem a rólam szóló történeteiket!! (Ahogy Byron Katie is mondja: Nincs két olyan ember, aki valóban találkozott volna). És hogy ez milyen illúzióromboló, mert akkor tényleg mi a fene a szeretet, amit egész életemben hajszoltam, hajszolok???!!!???

Ha két ember sohase találkozik, akkor így remény sincs arra, hogy az a szeretet, amit keresek, amit eddig annak hittem, az létezik, s hogy lehet tenni bármit is érte. Csak egyet lehet tenni: letenni az összes „fegyvert”, az összes eszközt, amit eddig használtam, s megadni magam. A kérdés csak az, hogy mi ellen harcoltam eddig?????!??????....

Tenni vagy Tevődni, ez itt a kérdés....

Nem túl rég, amikor épp duzzogásba kerültem eszméltem rá, hogy mennyire szánalmas, amit épp csinálok: irányítani akarom, hogy a másik hogyan, miként szeressen, mert határozott elképzeléseim vannak arról, hogy miként kell engem szeretni. És mindezt teszem úgy, hogy nem „csinálom a szeretetet”, vagyis duzzogok, mert ez úgy értelmeződik számomra, hogy ilyenkor nincs szeretve a másik általam. Ez a felismerés egy pár pillanatig kiverte a biztosítékot...

Már írtam egy korábbi blogbejegyzésemben (http://moonastory.blogspot.hu/2013/03/a-duzzogas-jatszmam-leleplezodik.html) arról, amikor a duzzogás-játszmám mögé láttam: megvonom a szeretetem, mert az vélem érzékelni, hogy a másik nem szeret, s a duzzogás maga a büntetés ezért.

S hogy miért szánalmas ez az egész? Mert az elme azt hiszi, hogy ha így meg így csinálok, az a szeretet, ha úgy meg úgy, akkor az a nem-szeretet. Határozottan definiálja, hogy milyen (nem)tevés-cselekvés-viselkedés tartozik az egyik „kategóriához”, s milyen a másikhoz, s csak ezeket tudja akként értelmezni. Szánalmas, ahogy azt gondolom, hogy egyáltalán TENNI kell érte bármit is, s hogy az IRÁNYÍTÁSOM alá tudom vonni.

Egy másik történet is itt kívánkozik elmesélésre. Az egyik mélyítő kurzuson az egyik társunk félelme, szorongása került UI-val (Unfindable Inquiry) megvizsgálásra. Az UI nem az a fajta önmunka, aminek a folyamatát a bal agyfélteke értelmezni tudná, hiszen mindenkinél egyéni, hogy egy-egy mentális képhez milyen testi érzet, szó, gondolat tapad hozzá. Ezért általában én csak belemerülök a nem-tudás terébe, s nem keresgélek közben a saját összetapadt dolgaim között.

Ezen a mélyítőn másképp alakult. Észrevettem, hogy a társam, aki épp végezte az önmunkát, olyan mondatokat, szavakat „dob fel”, ami nálam is bezenget dolgokat, előhoz testi érzeteket. Így mindjárt jobb „játéknak” tűnt az UI, hagytam magamat vezetni. S ahogy belenéztem az erősödő testi érzetembe, egy félelem bontakozott ki a színfalak mögött. Félelem attól, hogy NEM kell TENNI semmit. Azt is éreztem, hogy mennyire görcsös a ragaszkodásom a TEVÉShez, hogy szinte úgy csimpaszkodok ebbe az egészbe, mint annó nagymamám nyakába, amikor ott akart hagyni az óvodában.

És hát miért is annyira félelmetes elengedni a TEVÉS, a CSINÁLÁS illúzióját? Mert hát akkor hogyan fogom megkapni, megszerezni azt, amire szükségem van?!? Adott esetben a szeretetet.

Illetve ha én se tudom másnak tenni, csinálni a szeretetet, akkor hogyan fogom elérni, hogy szükség legyen rám, hogy kelljek?!????!!!

Ide kapcsolódó friss élmény, hogy elkezdtem nézni hetekkel ezelőtt az Isteni sugallat című filmsorozat darabjait. Már pár rész megnézése után éreztem, hogy valami eléggé zavar abban, amit látok, ami a film történeteiből átjön számomra. Kiderült, hogy az frusztrál, hogy azt sugallja a film - talán épp ezért ez a magyar címe :) -, hogy JÓL CSELEKEDNI a mi választásunk, a mi döntésünk. Holott ez valahogy nagyon nem így van. 

Az egyik alapkérdésem az lenne, hogy mi is az a JÓ, JÓSÁG?

Van egy tanult JÓSÁG ideál, amit az életem során magamban kialakítottam, s aminek igyekszek megfelelni (én is), de sokszor az, hogy eszerint cselekedjem, nem jön össze.
Aztán ahogy mondja a mondás is: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Vagyis hiába gondolod azt, hogy te jót cselekszel, ez lehet, hogy épp a legrosszabb, amit a másikkal teszel.

És hát hiába gondolom, hogy egy adott helyzetben hogy kellene jól cselekednem, ha egyszerűen a programozásom, az önzésem vagy a ki tudja mim miatt az még nem engedődik meg (de ahogy mondtam, ez is csak az én fejemben lévő JÓSÁG ideál szerinti cselekvés lenne), s mivel nem azt teszem, amit a JÓSÁG ideálom diktál, ezért basztathatom magam, hogy én milyen geci, szemét, bunkó, undok dög, stb. vagyok.
Szóval a filmsorozat azzal szembesített, hogy NEM VAGYOK ELÉG JÓ. Mert én nem tudom úgy művelni a szeretetet, a jóságot, ahogy ezen a filmen is bemutatják, s ahogy talán a megkérdőjelezetlen! ideáljaim is diktálják. 

És épp azért, mert épp a JÓságomat vizsgáló szemüveg van rajtam, nem tudom a helyzeteket, az eseményeket, a viselkedésem, a cselekvéseimet stb. máshogy nézni, csak úgy, hogy JÓként vagy ROSSZként értelmezem. Ha leveszem ezt a szemüveget, illetve az összeset, ami értelmezések szerint vizsgálja a világot, s csak nézek ki a fejemből, akkor nem tudom semmiként értelmezni, definiálni, hogy amit csinálok az milyen, ha egyáltalán van ilyenkor csinálás és valaki, aki azt végzi. :)