Mea culpa - avagy őszintén az Őszinteségről

Egyik alap identitásom, hogy "BŰNÖS, rossz VAGYOK", hogy hibázok, vétkezek. Berögzült gyerekkori program ez, ami már többször többféleképpen felbukkant az önvizsgálataim során. A minap készítettem is egy listát arról, hogy milyen bűneim vannak, mik azok a dolgok, amik miatt rossznak, megvetendőnek érzem magam. A lista egyik tétele az volt, hogy BŰNTUDATOT okoz az is, ha hazudok, füllentek, nem mondok igazat, elhallgatok valamit. Ez azért is érdekes tétele a listámnak, mert az őszinteség révén, vagyis ha bevallom  a bűneimet, juthatok MEGBOCSÁTÁShoz, FELOLDOZÁShoz.
Eléggé alap elvárásnak tűnik magammal és másokkal szemben is az őszinteség. Sokaktól hallottam már, hogy ezzel ugyanígy vannak, hogy fontosnak tartják. Annyira alapnak tűnik, hogy akár azt is mondhatjuk róla, hogy megkérdőjelezhetetlen. Pedig hát nem. Izgalmas volt mögé néznem, hogy mi is jön fel akkor, mi látódik meg, ha megvizsgálom azt az állítást, hogy "ŐSZINTÉNEK KELL LENNEM X-szel".

- Könnyű volt meglátni, hogy ez a gondolat inkább feszültséget okoz bennem, mint békességet. Hogy amikor ez a gondolat velem van, akkor emiatt is bántom magam. Mintha nem lenne elég az a "bűn", amivel kapcsolatban úgy hiszem, hogy őszintén el kellene mondanom.
- Ha nem hinném el ezt a gondolatot, akkor úgy érezném, hogy sohasem nyernék megbocsátást, és bűnöm terhét az idők végezetéig magamban kell hurcolnom.
- Arra használom ezt a gondolatot, hogy ostorozzam magam. Illetve hogy rávegyem magam a megnyílásra. És ebben ott van valahol az a hiedelem, hogy "jobb, ha én mondom el, mintha mástól tudja meg vagy kiderül". És ez mire jó? Hát arra, hogy ha én tálalok ki, akkor felkészülhetek a másik érzelmi reakcióira, nem váratlan hirtelenséggel szembesülök vele.
- Ha elhiszem ezt a gondolatot, akkor azt is elhihetem, hogy ott van bennem az eredendő JÓság, hiszen én szeretnék őszinte lenni, csak nem engedődik meg (még).
- Arra is jó ez a gondolat, hogy arra inspiráljon, hogy mentsem, ami még menthető. Hiszen ha el is követtem azt, amit bűnnek gondolok, amivel a másikat - úgy hiszem - megbántom, akkor az őszinteségemmel talán még megmutathatom neki, hogy azért én őszinte vagyok, hogy bár rossz vagyok, de megbízhat bennem.
- Ha ott van velem ez a gondolat, ez el tudja vonni a figyelmet az alap probléma - a bűnösség - megvizsgálásától. Attól, hogy esetleg meglássam, hogy amit csináltam, azt ÉN HISZEM bűnnek, s hogy nem kívül keressem a megbocsátást, hanem magamat oldozzam fel.
MEGFORDÍTÁSOK:
1, Őszintének kell lennem magammal
Az őszinteség magammal egyenlő az efféle önvizsgálattal, vagyis hogy ránézek arra, hogy miről mit hiszek el. Hogy rájöhetek mire használom az őszinteséget, a bűnösséget, a bűntudatot. Például érdekes meglátni, hogy akár öntudatlanul megyek affelé, hogy újra meg újra bűnösnek érezhessem magam, mert ez inspirál arra, hogy őszinte legyek, ami viszont azzal jár, hogy valaki más által átélhessem a megbocsátás érzését, ami számomra (ez egy élő önvizsgálat során jött fel) egyenlő a szeretettel.
Ha nem tudom magam bűnösnek értelmezni, akkor nincs bűntudat, nincs mit feloldani. Ezzel együtt értelmét veszti, hogy MÁSTÓL megbocsátást, feloldozást várjak. Ha pedig ez nincs..... nos, ahogy most belegondoltam, ez egy részben szabad érzés, amiben van erő, függetlenség.... más felől azonban azt hozza magával, hogy nem függök másoktól, nem kapcsolódom ezáltal másokhoz, szóval van benne valami magányos érzés. Szóval, ha fontos számomra azt hinnem, hogy másoktól (jóindulatától) függjek, hogy mások által elfogadhatónak érezzem magam, akkor jól tud jönni némi bűntudat ;-)
És biztos lehetek benne, hogy az az őszinteség, ha azt mondom el, ami szerintem történt, amit szerintem elkövettem? Hogy az az őszinteség, ha kierőszakolok magamból egy vallomást a megbocsátásban reménykedve? Vagy inkább őszinte az, ha meglátom, hogy most épp nem tudok valamiről a másikkal beszélni? Ha elfogadom, hogy az van, ami van.

2, X-nek kellene őszintének lennie velem
Jó kis elvárás ez is. Voltaképp ez a gondolat attól ment meg, hogy valami váratlannal kelljen szembesülnöm. Ha a másik őszinte, akkor van időm felkészülni, van időm kigondolni, hogy mit tegyek, kitalálni a megoldást. Bár lehet, hogy a másik mondókája is váratlanul ér, de mintha mégis más lenne így. Például ha közli, akkor ott rögtön meg tudom vele beszélni. Ha máshonnan tudom meg, akkor rágatom magam a dolgon addig, amíg beszélni tudunk.
Arra is jó még ez a gondolat-változat, hogy ha a másik őszinte velem, akkor őhozzá képest erkölcsileg magasabban érzékelhetem magam. Én vagyok, aki dönthet az ő sorsáról, arról, hogy megbocsátok neki vagy elítélem. Az, aki épp bevallja, hogy bűnös, legtöbbször sebezhető, alárendelt állapotban érzi magát, így hozzá képest én lehetek erős, felsőbbrendű.

3, Nem kell őszintének lennem X-szel
Nem, ha épp nem vagyok az - ez a valóságpróba.
Nem vele kell őszintének lennem, hanem magammal. Meglátnom, hogy X-t csak arra használom, hogy megbocsátást nyerjek általa. Ráadásul ki is szolgáltatom neki magam, hiszen a sorsomat a kezébe helyezem azáltal, hogy ő döntheti el, hogy miként ítél meg. Hiszen a megbocsátás csak az egyik opció. Azáltal, hogy a megbocsátást, az elfogadást kívülre helyezem (egy másik személytől várom), alárendelem magamat neki. Behódolok. Azt tükrözöm, hogy ő a "nagy", én a "kicsi".

Most pedig jöjjön egy kis elmélkedés az Élő önvizsgálatok irányából:

Megfigyeltem azt is, hogy ez a gondolat, hogy "őszintének kell lennem", leginkább olyankor bukkan fel bennem, amikor épp nyomaszt a bűnöm terhe, ami valójában egy testi érzet - főleg a gyomor, mellkas környékén. Ez az  érzet az, ami azt mondatja velem, hogy "bűnös vagyok".
Ehhez az érzethez - a bűntudathoz - kapcsolódik szervesen az igény, hogy őszintén bevalljam, amit elkövettem. S ha ezt elhiszem, akkor addig, amíg a vallomás nem következik be, egy önmagát gerjesztő ördögi kör indul be. A cirkuláló gondolatok addig fokozzák a feszültséget a testben, amíg valóban szóra bírják a "bűnöst".
Így nem csoda, ha már a bűn meggyónása, kimondása is megkönnyebbülést hoz - nem feltétlen kell a megbocsátás - hiszen megszűnik az "őszintének kellene lennem" feszítő hatása: túl vagyok rajta, kimondtam, innen azt tesz (velem) a másik, amit akar, jöjjön, aminek jönnie kell, amit megérdemeltem....
Megtapasztaltam már olyan időszakokat, amikor nem éreztem magam bűnösnek, holott az, amit elkövettem - s amit más esetben súlyos véteknek éreztem -, nem lett bevallva, nem nyertem rá mástól feloldozást. Nem is volt igényem arra, hogy őszinte legyek, hogy megbocsássanak, mert NEM VOLT ott a TESTI ÉRZET, nem volt ott a BŰNTUDAT. Ilyenkor úgy tűnik, hogy elfogadó vagyok azzal, amit tettem, békében tudok lenni saját magammal, nem rágom magam.
Fura felismerni azt, hogy egy testi érzet ki-bekapcsolódása teljesen más képet tud festeni arról, hogy kinek érzékelem magam. Mi több! Hogy ugyanaz a testi érzet attól függően, hogy milyen sztori, milyen gondolatok indítják be, teljesen másként tud értelmeződni. Példának okáért ez a bűntudat-érzet máskor idegességnek, türelmetlenségnek, elégedetlenségnek, dühnek tud felcímkéződni.
Szóval izgalmas, újszerű dolog odafigyelni, hogy mi zajlik a testünkben, és hogy milyen gondolatok azok, amiket elhiszünk, amiknek bedőlünk. A Valóság teljesen új dimenziója tud kinyílni általa.

A tehetetlen düh - más szemmel

Volt szerencsém két olyan emberrel Munkázni mostanában, akiknek az ítélkezőlapján kibontakozó történet érintette a TEHETETLENSÉGet. Nem ezt az állapotot ítélték meg benne, hanem egy-egy családtagjuk volt a főszereplője a "drámájuknak", ám a tehetetlenség érzése része volt a kialakult ítéletnek.

A kettőjükkel lefolytatott Munka egyvelege az, amiről most pár szót ejtenék. 

Az erős düh érzet, vagy ahogy egyikük nevezte "tehetetlen düh" érzete szinte észrevétlenül jelent meg mindkettőjük testében, uralta el lényüket. S mikor már ott volt, kontrollálhatatlannak, irányíthatatlannak tűnt, és már mozdította is kezüket vagy nyitotta is a szájukat, hogy valakin csattanjon a tenyér vagy a szó.

És persze miután lenyugodtak, jött az önvád, hogy nem kellene már itt tartanom, meg hogy uralnom kellene a dühömet, hogy okosabbnak kellene lennem... és még sorolhatnánk.

Ezek szép és jó meglátások, és valóban érdemes a testi érzeteket MEGÉLni hagyni, és nem KIÉLni, de ehhez nagy tudatosság kell, hogy az adott helyzetben OTT legyek a pillanatban.

S ahogy ezekkel az emberekkel beszélgettem, mindkettőjüknél felállt egy olyasfajta meglátás ezekről a szituációkról, hogy felfénylett, hogy mi is lehet az oka a tehetetlen düh megjelenésének.

Mindkettőjüknél tapasztalható volt, hogy jelen volt a családtagjukra vonatkozó SEGÍTŐ SZÁNDÉK, hogy jót akarnak neki, hogy segíteni szeretnének rajta, azon a helyzeten, amiben épp van. Ám emellé a gondolat mellé egy másik is besorakozott észrevétlen. Valami olyasmi, hogy "nem tudom, hogyan", "nem tudom, hogy mit tehetnék". Mi más ez, mint maga a tehetetlenség, hiszen szeretnék valamit megoldani, de úgy érzem, hogy nincsen hozzá eszközöm, ötletem. Ez az egész talán nem is keltene erős testi érzetet, ha maga a segítő szándék, illetve az a hiedelem, ami azt motiválja, nem lenne erős. 

Egyikük esetében látszólag épp az apja készült megölni magát, a másikuknál pedig az egy gyereke merült önostorozásba. Mindkét esetben ott a FÉLTÉS, hogy féltem a szerettemet amiatt, hogy amit magával épp tesz, az nem hogy a hasznára nem válik, de árt vele magának, mitöbb akár az (általam ideálisnak elképzelt) életét veszélyezteti. 

Tehát adva van, hogy benne vagyok egy szituációban, ahol azt HISZEM, hogy akit szeretek épp veszélyezteti magát valamilyen módon. Aztán megjelenik a gondolat, amit szintén ELHISZEK, hogy meg kell őt mentenem, védenem. Talán már ez a két gondolat épp elég ahhoz, hogy az ember lefagyjon, lebénuljon és tehetetlennek érezze magát. De ha mégsem, akkor jöhet a harmadik gondolat, hogy "nem tudom hogyan" segítsek, mit tegyek, ami már tényleg sokkolhatja az embert. És közben dolgoznak a testi érzetek, pillanatok alatt kész a tehetetlen düh, ami, irányíthatatlanul, talán épp arra a szeretett személyre zúdul, akit meg akarnék menteni. Hiszen ő az "oka", ő az, aki miatt ez az egész érzés kialakult bennem. De valóban ő az oka? Vagy azok a gondolatok, amiket észre sem vettem, hogy felbukkannak bennem és amiket naivan elhittem?

Ha bármikor ilyen tehetetlen düh ránk tört, érdemes visszagondolni, hogy vajon mennyire lehet igaz ez a képlet. És lehet, hogy másféle gondolatokat találunk, s talán azok legalább annyira kiválhatták az érzést.

Mindenesetre nekem sokat adott ez a két Munka, mert gyerekkoromban sokszor kikaptam. S így ezekből az esetekből tekintve vissza a dühét esetleg pont rajtam kitomboló édesanyámra, kicsit másképp tudom látni őt és a helyzetet. És nem tudhatom, hogy tényleg mi játszódott le benne. De azt tudom, hogy mindig szeretett, hogy féltett, s hogy én nem mindig arra mentem, amerre ő az életemet biztonságosnak vélte. Így el tudom képzelni, hogy neki is csak az elhitt gondolatokra hallgatva járt el a keze.