Szexuális vágy vagy önbizalomhiány?

Az utóbbi években két esetben találkoztam olyan helyzetekkel,amikor is egy párkapcsolatban élő nő a szexualitás  hiányáról panaszkodott, de valahogy számomra hamisnak tűnt, így kérdésekkel igyekeztem kibontani a témát. Mindkét esetben a pár női tagjáról van szó, de szerintem ez nem csak a női nemnél működhet így, hanem a férfiaknál is.
Szóval mindkét nő már évek óta van a párkapcsolatában, s egyre sűrűbben panaszkodik a szexuális együttlét ritka voltára. Mindkét esetben a párjukat hibáztatják, hogy nem közeledik, illetve hogy nem történik semmi. Kiderül a beszélgetésből, hogy ezt a hiányt a párjuk felé is közlik, de nem érik el vele a hatást. Amikor mélyebben belemegyünk, kiderül, hogy felvetik ugyan a prolémát, de szexuális vágy nem fűti őket. Csak keveslik a strigulát az ágy fölött.
Olyannak látom ezeket a helyzeteket, mintha a nő már nem hinne a saját csábító erejében, nem hiszi már, hogy a férfi akarhatja. Nem hisz magában, mert nem tetszik saját magának, nem szereti magát. Lehet, hogy olyan módon változott a teste, amit nem fogad el. A szexualitás megtörténte viszont megadná neki azt az illúziót, hogy ő elfogadható, hogy kívánatos a másik számára, így kívülről megkaphatná az önbizalom-hiányára a gyógyírt. Mivel saját magát nem kívánja, ezért kívülről szeretné megkapni. Mivel magát nem tartja kívánatosnak, így a szexuális gerjedése is elmarad. S ha valaki nem gerjed, s nem hiszi el magáról, hogy kívánatos, akkor az nem igen tud valaki mást elcsábítani. Nincs ott az izzás, ami átragadhatna a másikra. Igy voltaképp odalyukad ki a dolog, hogy a nő talán nem is a szexet kívánja, hanem az elfogadást, hogy kell a másiknak.Hiszen az adott esetekben nem arról van szó, hogy a nő szexuálisan begerjedve talál elutasításra, hanem csak az együttléteket hiányolja. Az együttléteket, amik igazolnák a saját számára azt, hogy a másik vonzódik hozzájuk.
Tehát könnyen meglehet, hogy talán nem is a szexre vágyik., hanem arra, hogy vonzó nőnek lássák. Persze, ha már vonzó nőnek látnák, és annak is érezné magát, akkor az a tudat felgerjesztheti a vágyat a szex iránt is. Igy aztán eljuthatok addig a következtetésig, hogy valahol csak igaz, amikor azt mondja, hogy a szexuális együttlét hiányzik neki.

Hogy még mire másra használhatjuk a szexet? Hogy még mi minden pótlására szolgálhat? Például, hogy magamhoz kössek valakit, akitől remélem, hogy megadja nekem azt, aminek talán nem is vagyok a tudatában. Szerintem az egyik leggyakoribb motiváció a biztonság megszerzése lehet. Bár ez talán leginkább  a nők esetében képzelem el. Férfi aggyal nem igen tudok gondolkodni. Bár szerintem a férfiaknál is az önbecsülésük egyik mérvadója a szexuális teljesítményük, vagyis, hogy mennyire jó pasik ők.

Gondolom, hogy ha egy párkapcsolaton belül már nem kapja meg az egyik vagy mindkét fél a gyógyírt az önbecsülésére a szexuálitás terén, akkor ez méginkább motiválja arra, hogy kívülről szerezze meg. Bizonyos esetekben van, hogy ha magunkat már nem is látjuk vonzónak, valakinek a szemében mégis meglátjuk a villanást, ami úgy kell már, mint szikkadt földnek a friss eső. Ilyenkor aztán könnyen el lehet csábulni, hogy a párkapcsolaton kívülről zsebeljük be a gyógyulást hozó igézetet.

Hogy mi lehet a megoldás? Szerintem a legdöntőbb, hogy szeressük magunkat, legyünk tiszában az értékeinkkel, de a hibáinkkal is. Ha nem akarom látni a hibáimat (amikkel egyébként valahol tisztában vagyok, de esetleg még magam előtt se szívesen ismerem be), akkor nem tudok rajtuk változtatni. Ha nem látom, hogy valójában mi motivál, akkor nem tudok a megfelelő irányban hatni. Tehát ezért nem árt a tudatosság, hogy tisztában legyünk vele, mi zajlik bennünk. Aztán még kell az önismeret, önbecsülés. Nem árt az őszinteség sem, hogy meg tudjuk beszélni a partnerünkkel, ami van. Nyitottság, hogy felvállaljuk a sötétebbik oldalunkat is.
És lehet, hogy nem árt valaki olyan tanácsa, aki ért ahhoz, hogy miként tegyük jobbá a szexuális életünket.

Nyisd ki a szíved

Nyisd ki a szíved

Mindenki menekül újra és újra,

Saját árnyéka elől iszonyodva futva.

Nem látja, hogy nincs mögötte senki.

Nem látja, hogy nincs mi elől szaladni.

Félelmében a szívét száz lakatra zárja,

hogy a képzelt ártalmaktól magát elvágja.

Nem látja, hogy félelmeit maga generálja.

Nem látja, hogy a gyilkos kéz a sajátja.

Ezer lakat mögött a kőfal rejtekén,

bizakodva él egy tündér kicsi lény.

Ő látja, mit művelünk magunkkal.

Így megtölti szívünket irgalommal.

Néha, mikor kinyílik a szíved,

Vele a többi embert jobban eléred.

Ha mások szívét nyitva találod,

benne saját magadat meglátod.

Ha azonban a félelem megint felüti fejét,

Minden ember újra bezárja a szívét.

Valódi lényét százszor megtagadja,

inkább, minthogy védekezését feladja.

Persze, amit elzár, az lenne a lényeg,

Az adja a magvát az egész létezésnek.

Mindent, mire vágyik abban lelhetné meg,

az üresség, a hiány nem érintené meg.

A kulcs nálad van, mivel az ajtót nyithatod.

Csak a félelmeidről kell lemondanod.

Az egónak e lépést megtenni oly nehéz,

mert mindig a sötét múltba vagy jövőbe néz.

A Fény, a Valódi én örökké ott él benned,

felé még csak egy lépést sem kell tenned.

Légy hajlandó és merész: add meg magadat!

És éld át, hogy mit hoz a JELEN pillanat.

Budapest, 2018. február 28.

Tavasztól tavaszig

Tavasz, nyár, ősz, tél … tavasz

Behunyt szemmel újra látom,

kicsi szíved megtalálom,

remélem, hogy nem csak álom.

Egyszer már megvolt régen,

Rózsakehely közepében,

rám mosolygott szépen.

Játszottunk és örömködtünk,

sírtunk-rítunk, szeretkeztünk,

Olykor-olykor összevesztünk.

A nyár véget ért, ősz lépett helyébe,

A levelek avarként hullottak a földre,

a köd és a dér szívedet belepte.

Az ősz elmúlt, a tél átvette helyét,

körülötted egyre hidegebb lett a rét,

szíved körül lassan megfagyott a lét.

Elvesztettelek. Jégkirálynő lettél.

Elfelejtetted, hogy egykor szerettél.

Mikor ér már véget ez az átkozott tél?

Ha jön a tavasz, talán felolvad a szíved.

Eszedbe jut, mennyire szerettelek téged.

És szeretni is foglak, ha szíved újraéled.

Budapest, 2018. február 19.

A megbocsátás megerősítése

Ezt most találtam egy fantasztikusan jó könyvben, amit szívből ajánlok mindenkinek. Don Richard Riso - Russ Hudson: Az enneagram bölcsessége.

"Szeretném, ha hajlandó lennék megbocsátani magamnak a hibáimért.

Hajlandó vagyok megbocsátani magamnak a hibáimért.

Megbocsátok magamnak a hibáimért.

Hibáimat lehetőségeknek látom arr, hogy türelmet és ítélőképességet tanuljak.

Köszönöm az életnek, hogy lehetőséget adott bölcsebbé és elfogadóbbá válnom.

Szeretném, ha hajlandó lennék megbocsátani a szüleimnek.

Hajlandó vagyok megbocsátani a szüleimnek.

Megbocsátok a szüleimnek.

Szüleimet tanítóimnak és útmutatóimnak látom.

Köszönöm az életnek, hogy ilyen jó tanítókat adott a fejlődésemhez.

Szeretném, ha hajlandó lennék megbocsátani azoknak, akik bántottak.

Hajlandó vagyok megbocsátani azoknak, akik bántottak.

Megbocsátok azoknak, akik bántottak.

Az elszenvedett bántalmakat lehetőségnek látom arra, hogy együttérzést tanuljak.

Köszönöm az életnek, hogy olyan szellemet adott, amely megbocsátó és együtt érző.

Szeretnék hajlandóságot érezni arra, hogy eleresszem fájdalmaimat és szenvedéseimet.

Hajlandó vagyok elereszteni fájdalmaimat és szenvedéseimet.

Eleresztem fájdalmaimat és szenvedéseimet.

Fájdalmaimat és szenvedéseimet olyan helyeknek látom, ahol a szívem nyitott és eleven.

Köszönöm az életnek, hogy érzékeny, nyitott szívvel ajándékozott meg.

Szeretnék hajlandóságot érezni arra, hogy eleresszem múlbeli korlátaimat.

Hajlandó vagyok elereszteni múlbeli korlátaimat.

Eleresztem múltbeli korlátaimat.

Múltamat úgy látom, mint aminek meg kellett történnie velem, hogy önmagammá válhassak.

Köszönöm az életnek, hogy engedett önmagam lenni a múltam által."

Kapcsolódás – avagy a régmúlt érzetei

Most vagyok csak igazán hálás annak a sok tudásnak, amit az utóbbi évek folyamán magamba szívtam. Főleg azokra a dolgokra gondolok most itt, amik a testi érzetekkel, azok elfogadásával, megélésével, megfigyelésével kapcsolatosak.

A legjelentősebb ilyen tanulmány az Élő önvizsgálatok névre hallgatott. Ennek lényege az elcsendesedés, az érzés megfigyelése, az érzéshez tapadó képek, szavak lebontása az érzetről, ami azt segíti, hogy újra és újra térjünk vissza az érzethez. Engedjük meg az érzetnek, hogy legyen. Öleljük át, ne meneküljünk előle, belőle. Adjunk teret neki, hogy elmondhassa, hogy miért is jelent meg. Szóval valami ilyesmi.

Mióta a szakítás a poklom legmélyére vetett, változatos mértékű testi érzeteket élek meg. A harag, a bánat, a kétségbeesés, a pánik, az elveszettség, a magány, a kilátástalanság, a tehetetlenség már mind vendég volt nálam, hogy csak néhányat említsek. A fent emlegetett tudásomat igyekeztem hasznosítani, s amennyire lehetséges volt megengedni ezeknek az érzéseknek, hogy jelen legyenek, letaglózzanak, magukkal rántsanak, indulatossá tegyenek.

Valemennyire tisztában vagyok azzal, hogy a történésekhez képest extrém módon reagálok. Ez a túlzott reakció nem a jelen eseményeinek szól, hanem a múltból, a testem emlékezetéből hívódott elő, mivel a jelen helyzet hasonlít egy (vagy több) régi trauma emléklenyomatához.

Az Élő önvizsgálatok több részre tagozódott. Ilyen részt képezett a Szorongás önvizsgálat és a Függőség önvizsgálat. Ezek nem feltétlenül kezelendők külön, hiszen sok függőség mögött valami szorongás húzódik meg, az váltja ki a kényszeres cselekvést, a szerhasználatot.

Most ezeknek az önvizsgálatoknak is hasznát láttam, mert éreztem, hogy a feltörő érzelmek sodrását csak a rájuk való figyelemmel fogom tudni elcsendesíteni, nem azzal, ha hagyom magam arra felé sodorni, ahova az érzések vinnének.

Hogy csak egy példát mondjak….

Mióta a párommal ritkult a kapcsolat-felvétel, fokozottabban élem meg az a szorongató érzést, ami már a kapcsolatunk alatt is jelentkezett, ha hosszabb ideig (néhány napig) távolabb kerültünk egymástól. Ez a távolságot még a facebook-s csetelés vagy a fél órás telefonálások sem feltétlen tudták csökkenteni. Korábban azonban nem voltam annyira inspirálva arra, hogy a feltörő érzésekkel kezdjek valamit. Most viszont, hogy több figyelmet tudok szentelni magamra, erre is sort kerítettem.

Figyelem az érzést, ami felbukkan a testemben. A leginkább a gyomrom környékén érzem, de ott van a vállaimban, a végtagjaimban is. Egyértelműen szorongásnak nevezném. Ez is egy érzés a múltból, amit a jelen hív elő, hisz a figyelmet hiányolom, hogy nem törődnek velem, nem foglalkoznak velem. Ezek egy kisgyermek sirámai, nem egy egészséges felnőtté. Felnőttként csak azért hisszük azt, hogy ez a bajunk, mert nem járunk utána a dolognak. Ha nem lett volna csecsemő- és/vagy kisgyermekkorunkban hiányunk a felnőttek figyelméből, elfogadásából, akkor felnőttként nem szenvednénk tőle.

Szóval ülök az érzésben, ami rám tör. Magamhoz ölelem, és figyelem mit mesél. Szeretné, ha valaki vele lenne, kinyúlna érte, átölelné, elringatná, megnyugtatná, mert így egyedül félelmetes. Így hát magamhoz ölelem egykori önmagam, kinek szorongását testemben hordozom. Élek a lehetőséggel, hgoy mint felnőtt, tisztán látom, hogy nincs mitől félni. A jelen biztonságával felvértezve kész vagyok megadni egykori önmagamnak is, amire szüksége van. Vele vagyok, elringatom. S érzem, hogy már oszlik is testemben a szorongás. Saját ringatásomba lazulok. Nincs mitől félni.

Egykoron a kapcsolódás hiánya szorongást idézett elő, melyet a kapcsolódással meg lehetett volna szüntetni, így azonban csak nőttön nőtt. A szakítás, a kapcsolódás hiánya előhívja a test emlékeit. A jelen rendbenlevősége rávilágít arra, hogy én, mint felnőtt biztonságban vagyok, s hogy a szorongás a múltból érkezett, mert a helyzet hasonlósága felidézte a testi emlékeket. Megoldást a jelen ad, s a bennem lévő szeretet és elfogadás egykori önmagam felé. Megadni számára azt, ami azóta is hiányzik neki. Önmagam vagyok a kulcs önmagamnak. Így lassan ringatózom és simogatom önmagam… Tente, baba, tente… Érthető, hogy félsz, hogy szorongás járja át a tested. Hisz olyan félelmetes egyedül, mikor anya nincs veled. Hosszú ideig együtt voltatok, együtt lélegeztetek, együtt éreztetek, körülölelt a testével. Egyek voltatok. Most itt vagy magadra hagyva egy üvegkalickában. Elveszve, reménytelenül. Folyton szúrkálják a fejedet. Nincs nyugodalmad. Magadra vagy hagyva ebben a sivár világban, ami annyira más ahhoz képest, ahol eddig voltál. Hiányzik az érintés, ami eddig oly természetesen adva volt minden percben. Hiányzik a kapcsolat, ami egyértelműen jelen volt eddig. Olyan, mintha nem is léteznél. Ó, mily félelmetes ez, mi felnőttek már nem is emlékszünk erre. Az összeolvadás egységéből a különválás poklába kerülni minden átmenet nélkül. Hát persze, hogy félsz és rettegsz… Most azonban itt vagyok neked. Ugye érzed? Én te vagyok, mert túlélted. Nem haltál bele, mert olyan erős vagy. Tudom, hogy nehéz volt, tudom, hogy sokat szenvedtél, de most itt vagyunk, mi ketten, egy testben. Érzed, ahogy karom átölel, ahogy a tenyerem símogat? … Érzed, ahogy a levegő beáramlik a tüdődbe? … Hallod, ahogy a madarak énekelnek odakinn? … És a kutyaugatást? … az autók zaját? …. Érzed a virágok illatát? … Ahogy a szél meglebbenti a fák levelét?…. Látod az ég ezernyi kékjét? … azt, hogy milyen színes a világ?… Jó, hogy itt vagy ebben a világban! Jó, hogy itt vagy nekem! Te vagy a lényegem….

A kapcsolat és a mögötte meghúzódó erők

A párommal ugyan szakítottunk (ez az én verzióm, szerinte csak elköltözött), de utána még egyfajta kapcsolatban maradtunk. Az, amennyit most látok az életéből, töredéke annak, amit korábban. Viszont ha megfigyelem, hogy milyen érzéseket, gondolatokat hoz fel bennem az, amit látok, érzékelek, akkor azok meglehetősen hasonlítanak az együttélésünk alatt átéltekre. Bizonyos dolgok, amiket csinál, amiket érzékelek, még mindig felpaprikáznak, berántanak, feldühítenek.
Vajon mi az, amiért ennyire érzékenyen reagálok? Tényleg csak az, hogy a mindennapos kapcsolódás megszakadt? Ha figyelem az érzéseim mögött felbukkanó gondolatokat, akkor ugyanazok a dolgok verik ki nálam a biztosítékot, amik a szakításunk előtt is, vagyis ezek nem a szakítással vannak szoros kapcsolatban, hanem valami mással.
Ezek olyan fajta gondolatok, hogy
- nem megy mélyebbre az érzései vizsgálatában, ami segíthetne neki
- hogy nem őszinte saját magához,
- hogy elmenekül olyan helyzetek elől, amik a fejlődését szolgálnák,
- hogy a függőségei, illetve az amögött húzódó vágyak (vagy inkább kényszerek) irányítják,
- hogy nem képes lemondani a függőségeiről, a kényszereiről, s megélni azt, ami mögöttük van,
- hogy hosszú évek óta pszichológushoz jár, de azt is képes megvezetni, s nem azzal foglalkoznak, ami a problémái valódi gyökere,
- hogy becsapja saját magát,
- hogy a kényelmes utat választja,
- hogy önellentmondásokba kavarodik,
- hogy mást tesz és mást mond….

Hogy mennyire van igazam ezekben a dolgokban, nem tudhatom. Ahogy azt sem, hogy vajon, ha Byron Katie módjára magamra fordítanám ezeket a mondatokat, nem lennének-e igazabbak. De most nem is ebbe az irányba akarok vizsgálódni.

A mondatok alapján most arra láttam rá, hogy az egész kapcsolódási problematika mögött meghúzódik egy MEGMENTÉSI KÉNYSZER. Ez voltaképp ugyanaz az érzéscsoport, amiről pár bloggal korábban, a rendelkezésre állás kapcsán beszéltem. Vagyis, hogy „nem hagyhatom cserben”, hogy felelősnek érzem magam érte. S mintha ez az érzés fájdalmasabb lenne, mint a szakítás maga. Ezt onnan is gondolom, hogy amikor a párom olyan megjegyzést tett, amiből azt sejtettem, hogy talán tényleg a gyógyulásához vezető úton van (amit én is annak tartok), akkor megnyugodtam. Illetve akkor is nyugalmat érzékeltem, amikor a párom problémájára felhívtam a húga figyelmét, ezzel egyfajta módon átadva neki a felelősséget.

Ha úgy tekintek a páromra, mint egy beteg, sérült emberre (valójában lelkileg - még - nem tartom se magam, se őt egészségesnek), akkor a helyzetet úgy fordítanám le, hogy nagyon fáj az, amit látok, hogy csinál magával. Azt látom, hogy van egy mély sebe, de ő csak a felületét kezelgeti, nem tisztítja ki a sebet. Persze ő is érzékeli, hogy ez így nincs rendben, de ezt az érzékelését elnyomja, mert tudja ő, hogy mélyebben kéne kitisztítania a sebet, de el akarja azt a fájdalmat kerülni, ami azzal jár. Igy erről az érzékelésről, tudásról nem akar tudomást venni. Azzal csapja be magát, hogy folyamatosan kábítja magát különféle dolgokkal, s így nem érzékeli annyira a fájdalmat. S ha csökken a fájdalom, akkor nincs is más teendője.
Ráadásul tudom (tőle), hogy meg akar gyógyulni. Tudom, hogy nem jó így neki. Tudom, hogy szenved attól, amit ez a seb neki okoz. És szeretnék segíteni. De olyan szintű benne a tagadás a sebet illetően, illetve annyira lezárja magát a fájdalom megélésével kapcsolatosan, hogy semminemű erre vonatkozó rávilágítás, önellentmondással kapcsolatos megjegyzés, burkolt és burkolatlan szembesítés nem jár eredménnyel. Ráadásul a helyzetet bonyolítja, hogy közben olyan jelzéseket küld a környezetébe, hogy „mentsetek meg!”, „segítsetek!”. Teszi ezt talán épp azért, mert saját maga nem tud a problémája, a fájdalmas sebe közelébe férkőzni. Viszont működik benne egy erőteljes lázadás, elutasítás is a segítséget illetően, ami érthető, ha arra gondolunk, hogy akárki csinálja a seb tisztítását, a fájdalom akkor is ott van, mint félelmetes tényező.
Röviden összefoglalva: szüksége van a gyógyulásra, de saját maga nem képes felnyitni a sebet, mástól kéri ugyan, de nem tudja elfogadni… mert annyira fél a fájdalomtól….így inkább saját magát kábítja különféle módszerekkel.

Nekem meg nagyon nehéz elfogadnom, hogy tehetetlen vagyok, hogy nem tudom őt megmenteni. Tudnám ugyan,  hogy merre érdemes menni, de sehogy se tudok hozzáférni, mert nem engedi. Mivel tehetetlen vagyok, s ez fáj, ezért én is inkább továbblépnék ebből a kapcsolatból. Csak úgy érzem, ha nem állok rendelkezésére, hogy bármikor kinyúlhasson utánam, akkor cserben hagyom. Ha megyek az utamon, a saját életembe, akkor nem teszek meg mindent érte.

Van a Volt egyszer egy vadnyugat című filmben egy jelenet, ami nagyon rápasszol erre az egész helyzetre: a szájharmónikás főhős fiatal gyerekként a vállain tartja a bátyját, akinek a nyakába a banditák hurkot vetettek, s neki tartania kell magát és a bátyját, ha azt akarja, hogy életben maradjon…. De eljön a fizikai ereje vége, összecsuklik, s a bátyja nyakára rászorul a hurok.
Én sem mehetek odébb, hisz ha elmegyek, ha itt hagyom, … belehal? Vagy én halok bele?

Ha visszanézek az életemre, látok olyan epizódokat, amik hűen tükrözik azt, hogy
-mennyire nehéz elfogadnom a veszteséget;
-hogy nem tehetek semmit;
-hogy nem vagyok elég;
-hogy képtelen vagyok;
-hogy tehetetlen vagyok;
-hogy mindent megpróbálok, mégse sikerül;
-hogy nem adom fel, hogy kitartok,
-hogy mennyire nehéz elengedni, nehéz belenyugodni, nehéz hagyni, hogy megtörténjen….
-hogy nehéz elmenni, ott hagyni, továbblépni

Nehéz elfogadni, hogy semmit sem tehetek, csak elfogadhatom, ami van.
Felmerül bennem az a kérdés, hogy vajon nem ez a megmentő-felelős-identitás-kényszer vagy mi az, ami miatt fáj a kapcsolat vége, a szakítás… szembesít azzal, hogy nem tudtam megmenteni, és már nem is tehetem. Azzal, hogy az utunk kettéválik, nem maradhatok mellette, nem segíthetek, nem istápolhatom. Ha menni akarok a saját életembe, meg kell küzdenem azzal az érzéssel, hogy cserbenhagyom, hogy nem sikerült megmentenem. Tudom, hogy a tényleges szavak mögött nincs igazság. Csak a helyzet által kiváltott érzéseket próbálom szavakba ölteni. Hiszen igaz az, hogy meg kell őt mentenem? Hogy életveszélyben van? Hogy cserbenhagyom? Nem. Viszont az érzések, amik bennem támadnak, valami effélét suttognak…. Nem adhatom fel.

Vajon hogy alakul ki a megmentő identitás? Hogy azt éltem meg, hogy elveszítek valakit (azt hiszem, hogy meghalt vagy tényleg meghalt), s ez a veszteség maga a kapcsolódás hiánya, amitől félek, ezt akarom újra elkerülni. Ezért olyan kapcsolatot keresek, ahol kevés rá az esély, hogy a másik kilép. Ha szükség van rám (mint megmentőre), akkor a kapcsolat be van biztosítva. Ezért lehet, hogy olyan típusokra ugrom, akiknek megmentőre van szükségük. Én tálalom, ami nekik kell: megmentem őket. Ők meg tálalják, ami nekem kell: egy biztonságos kapcsolat... ?

Kapcsolódás - Darth Vader, mint kulcsfigura

Mióta – most már több, mint egy hónapja – lezajlott a „szakítás” köztem és a párom közt, rettenetesen sok tapasztalást, érzést dolgozok fel, amik által sikerül jobban megértenem magam, a működésem, a vágyaimat. Voltaképp nagyon sokat köszönhetek ennek a „szakításnak”, mert valahol még közelebb visz magamhoz. Egyelőre látom ezt, de még nem tudom megélni teljes szívvel a hálát, mert még a fájdalmas időszakot élem.

Egy pár szót említenék arról, hogy miért is idézőjeles a szakítás.

Szerintem a legtöbb ember azt, ha a párja öt év együttélés után elköltözik, szakításnak titulálná. Számomra eddig az volt a normális, ha valami véget ért, akkor elvágok minden szálat, minden kommunikációt, valóban elszakítok mindent, ami addig összekötött. Teszem, tettem ezt

eddig mindazért, mert azt gondoltam, hogy így tud a legjobban begyógyulni.

Most több tényező hatására hajlamossá váltam, hogy elfogadjam a „párom” változatát a „szakításunkat” illetően. Ő ugyanis ezt nem szakításnak éli meg. Elköltözött, de továbbra is kapcsolatban akar velem maradni, egyfajta „szerelmi viszonyban”, azt mondja. Ha őszinte akarok lenni, akkor ez nekem olyan hozzáállás, hogy „a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon”, ami mögött a veszteség megélésének félelmét érzékelem.

Engem leginkább az vitt rá, hogy kapcsolatban maradjunk, akár szeretői viszonylatban, mert eddig ezt a megoldást sohase próbáltam. Kicsit úgy tekintek a korábbi működésemre, hogy az menekülés, elzárkózás volt, ezt meg egyfajta nyitottságnak érzem. Megengedem magamnak, hogy továbbra is kapcsolódjak valakihez, aki fájdalmat okozott. Hogy kinyitom a rendszeremet arra a verzióra, amit eddig tagadtam: hogy attól még, hogy elmegy, elhagy valaki, nem feltétlen jelenti azt, hogy nem szeret.

Az, hogy ennyire ragaszkodom a páromhoz, illetve hogy a lényem egyik része szeretné vele újrakezdeni, nem jelenti azt, hogy ezt a kapcsolatot felhőtlenül éltem meg. Sok olyan epizód volt, amikor nyeltem, ami fájdalmas volt számomra, ami rosszul esett. De ott volt a ragasztó anyag, ami hozzá fűzött: azt éreztem, hogy kellek. Már a kapcsolatunk elején kiviláglott számomra, hogy ahogy más kapcsolatoknál, a kettőnkénél is ez volt a számomra jelentős kötőerő: azt éreztem, hogy kellek. Ez azért tudott ennyire elementárisan működni, mert a mélyben van egy erőteljes „nem kellek”-sztori.

A fura az, hogy a kapcsolatunkat azért nem éreztem felhőtlennek, mert újra és újra felbukkant benne egy-egy olyan helyzet, amibe ott volt becsomagolva az, hogy „nem kellek”. Ezek a helyzetek szorongást váltottak ki, aggodalomra adtak okot, de aztán valahogy megoldódtak. Valahogy sikerült túllendülni rajtuk, s aztán jött egy nyugalmasabb időszak, amíg a következő helyzet fel nem állt. Tehát, ha úgy nézem, az ambivalens kötődést és a hozzákapcsolódó érzésvilágot tartottam fenn ezzel a kapcsolattal. Ha teljesen elutasítottak volna, valószínű, kilépek belőle, mert nem kapom meg a „kellek” adagomat. Ha teljesen elfogadtak volna, akkor ott nem jelent volna meg a „nem kellek” része a történetnek. Lehet egyébként, hogy ezt is hiánynak élném meg, s ugyanúgy menekülök egy elfogadó kapcsolatból, mint egy elutasítóból, mert számomra csak az az ismerős terep, amikor a kettőt egyszerre élem.

Az érdekes az, hogy a „szakítás” után, úgy szólván, minden hasonlóan folytatódik a számomra. A „párom” ugyan elköltözött, de még ki-kinyúl utánam, találkozgatunk, együtt vagyunk. Azt mondja, hogy szeret. Azt mondja, hogy ez szerelmi kapcsolat. Azt mondja, hogy jó velem. Még mindig „kicsimnek” szólít, és még egy új becenevet is kaptam. Összességében ez azt jelenti, hogy mégiscsak „kellek”, ha nem is úgy, mint előtte.

A másik oldala a dolgoknak, hogy azok a helyzetek, amik által korábban, a kapcsolatunk alatt, is azt érezhettem, hogy „nem kellek”, „nem vagyok fontos”, ugyanúgy előállnak. Igy továbbra is azt érzem, hogy nem kapok tőle elég figyelmet, nem képes rám érzelmileg reagálni, hogy mások fontosabbak, mint én.

Így aztán azon tipródom, hogy mit a fenét kellene csinálnom….

A régi metódus: a valódi szakítás megoldás lehetne arra, hogy búcsút intsek neki, és azoknak a helyzeteknek is, amikből azt érzékelem, hogy „nem kellek”.

Az, hogy nyitva hagyom a kapcsolódást felé, egyfajta önsorsrontásnak is tűnhet, de azt sem tudom figyelmenkívül hagyni, hogy van ebből a helyzetből tanulnivalóm is.

Már nem először jön az utóbbi időben, hogy van ebben az egészben (a kapcsolatban is és utána is) egy olyan függőség, aminek a drogja nem igazán világos még, hogy mi is, de elég erőteljes.

Egy olyan kép jutott most az eszembe, ahol adva van egy kis gyerek, aki vágyik valamire, s keresi azt a valakit, aki a vágyát, az igényeit kielégíti. Megy, megy, mendegél, s egyszerre talál egy ölelő karokkal ábrázolt szobrot. Felcsillan a tekintete: Igen, te kellesz nekem, de jó, hogy rád találtam végre! S örömmel ugrik a szobor karjai közé. Mivel a hiány, amit pótolni akar és a vágy, hogy megkapja, olyan nagy, beszűkült látásával nem észleli, hogy ez egy szobor. Azt is mondhatnánk, hogy nem akarja észrevenni. Elkezdi neki mesélni az életét, a mindennapjaiat, szeretné, ha a szobor reagálna rá, de az hűvös, szótlan, érzéketlen. Látszólag figyel, de mégsem. A kisgyermek radarjai jeleznek, hogy nincs rendben minden, hogy csak azt hiszi, hogy megkap valamit, amit nem. Hogy csak ő álmodja oda, hogy az a valami, ami hiányzik, ott van. Fájdalmas felismerni, hogy a szobor képtelen erre. De mégis valami a szoborhoz láncolja. Talán nem hiszi el, hogy a szobor valóban képtelen, hogy talán majd ő életre keltheti….

Hm… azt hittem, hogy valahova máshova vezet majd ez a történet, de hirtelen az jött, hogy egy-egy kapcsolatban, amikor olyasmit vetítünk ki a másikra, ami abban az illetőben nincs meg, akkor lehet, hogy valahogy magunkat próbáljuk gyógyítani? A másikra kivetített kép által adjuk meg magunknak azt, ami hiányzik. Ezzel ugyan ámítjuk magunkat, mert azt hisszük, hogy a másiktól kapjuk. S így ha fellebben a fátyol, s meglátjuk, hogy a másik ezért egyáltalán nem tett semmit, akkor csalódunk.

Jól elkanyarodtam attól, amit a blog valódi témájának szántam. Azt akartam volna feldolgozni, hogy mennyire nem egyértelmű, hogy mi okozza a függőséget:

- az, hogy a figyelmet akarom megkapni, ennek a kielégülésére vágyom;

- vagy az, hogy mivel úgyse kapom meg (és ezt valahol tudom, hogy nem fogom), ezért a szenvedés a drogom, ami által fenntarthatom a sztorimat magamról: vagyis adott esetben azt a sztorit, hogy „nem kellek”, „nem vagyok fontos”.

Vajon valójában melyik az, ami ilyen erővel bír? Vagy minkettő, így együtt? Látszólag azt szeretném, hogy megkapjam a figyelmet és a törődést. Ezzel ostromlom a kőszobrot újra és újra. De azzal, hogy nem kapom meg tőle, csak a csalódást élem meg. Vajon miért nem akarom látni, hogy ez egy kőszobor? Hogy nincs benne élet, nincs benne szeretet?

És itt meg a Star Wars ugrott be, A jedi visszatér. A kőszobor ebben a helyzetben maga Darth Vader. Luke pedig az, aki nem tudja elfogadni, hogy az apjában nincs szeretet. Azzal, hogy küzd érte, hogy akár még magát is képes feláldozni, meg akarja menteni az apját, és gondolom, saját magát is, hiszen szüksége van az apja szeretetére. Luke az, aki nem adja fel. Ki akarja nyitni az apja szívét. Az ő történetéből világlik ki, hogy miképp is kerülhet sok ember a „megmentő” szerepébe. Meg akarjuk menteni az apánkat, anyánkat, párunkat, szerelmünket… El akarjuk érni, hogy szeressenek, vagyis, hogy nyissák ki a szívüket… és hogy ebben az elfogadásban, szeretetben mi is tudjunk szeretni.

Mintha kapcsolatok, helyzetek azért jönnének létre az emberek között, mert mind azért vagyunk itt, hogy segítsük egymás szívének a kinyitását, hogy feloldjuk a védőfalat, amit a másik és saját magunk is, a szívünk köré építettünk. Ezért fáj, ha azt tapasztaljuk, hogy ez nem sikerül, hogy tehetetlenek vagyunk, hogy nem sikerül valakit megmenteni. Ezért fáj, ha azt érzékelem, hogy elzárkózik tőlem, mert érzem, hogy zárva van a szíve. S azért is fáj, mert nem tudom, hogy én, ennek a fájdalomnak az ellenére, továbbra is nyitott tudok-e maradni, továbbra is képes leszek-e szeretni. 

Nem akarom bezárni a szívem, volt már eleget zárva. Csak nagyon fájdalmas nyitottnak, sebezhetőnek maradni. De talán épp ez segít abban, hogy rájöjjek, hogy a „nem kellek”, az csak egy sztori, egy hamis identitás. Hogy ez csak azért fáj, mert egykor elhittem, de ha most megengedem, hogy kifájjon belőlem, hogy kitisztuljon a sebem, akkor be fog gyógyulni. Hogy egyszer azt hittem, hogy „nem kellek”, az nem azért van, mert én értéktelen, rossz, nem szerethető vagyok, hanem azért, mert az apám, az anyám, a párom szíve zárva van. Nem képesek megélni a szeretetet, mert ők is sérültek. Nem képesek megélni és feldolgozni a traumájukat, mert félnek a fájdalomtól. Mivel félnek a fájdalomtól, félnek a szeretettől, ezért bezárják a szívüket. Jó vastag fallal veszik körül, hogy biztos minden fájdalmas érzést kizárjanak. Nem veszik észre, hogy azáltal hogy ezt a falat fenn tartják, nem képesek magukat se szeretni, ahogy másokat se.

Szóval, ha azt érzékelem, hogy elutasítasz, akkor lehet, hogy az fáj, hogy zárva van a szíved. Hiszen én közelednék, „itt állok a falaid előtt”. … Fáj, hogy nem tudtam elérni, hogy kinyisd a szíved, hogy megszeresd magad. Igy el kell fogadnom a kudarcom. Hogy nem tudtalak megmenteni. Nem tudtam megmenteni a szíved, a lelked.

De még ebben se lehet biztos! Hogy a fene viné el! :) Hiszen, ha az a cél, hogy rálássak arra, hogy én hogy zárkózom el, hogy nem nyitok a világra, hogy hiszem el a saját sztorimat, akkor az a lény, aki bevállalja, hogy segít nekem fellebbenteni a fátylat a hiedelmeimről, kénytelen engem „elutasítani”. Persze lehet, hogy az Univerzum, a Jóisten teszi ezt velünk.Szóval abban sem lehetek biztos, hogy kudarcot vallottam. Lehet, hogy csodásan eredeményes voltam abban, hogy én is olyan helyzetek elé állítsam a párom, amiben ő a saját sztorijával szembesülhetett. S az már az ő dolga, hogy mit kezdett vele, rálátott-e annak hamis voltára.

Százegyszer

Százegyszer

Százszor hittem,

Ezerszer megcsalattam….

Szerelmed hazugságát

szőtted körém, s én

hittem, mert hinni akartam….

Társas magányom pokla veled,

hányszor okozott mély sebet….

De hinni akartam, hogy kellek neked….

Elhittem, hogy szeretsz,

miközben versengtél velem,

fitogtatva, hogy nálam jobb vagy….

Elhittem, hogy szeretsz,

miközben nem figyeltél rám, mert

mások elismerése volt fontosabb…..

Elhittem, hogy szeretsz,

mert elfogadtad fekhelyül az ágyam,

s otthonnak nevezted a házam.

Elhittem, hogy szeretsz,

mert oly sok mindent adtál…

Nem vettem észre akkor, hogy hazudtál…

Ne fájna oly nagyon, amit velem tettél!!

Százegyszer is elhinném, hogy engem szeretnél.

Százegyszer is elhinném, hogy fontos vagyok neked

Csak újra érezhetném ölelő testedet.

Szegvár, 2018. február 11.

Gyilkos indulat

Gyilkos indulat

Ó, hogy gyűlöllek!!

Ó, hogy utállak!!!

Legszívesebben eltipornálak!!

Ütnélek,

Vágnálak,

Jól megtépáználak!!!

Véred csorduljon,

Kiáltásod szálljon,

Dögölj meg,

ne élj többé ezen a világon!!!

Szenvedj csak!

Kínod üvöltsön az égig!!

Megöllek, mert te okozod

györtő fájdalmamat,

s eszedbe se jut

enyhíteni kínomat……

A poklok poklát járom,

s te kegyetlenül hagyod….

Pedig csak a karodat

kellene felém kinyújtanod….

Ölelésed feloldaná

minden szenvedésem.

Karom visszaölelne

s befogadna szívem….

Szegvár, 2018. február 11.

Kőfájdalom.....

Kőfájdalom

Átkozott kőszobor! Kőanya!! Kőszív!!!

Elérhetetlenséged fájdalmát hordozom.

Miért nem nyúlsz ki már végre értem?!

Karod ölelése feloldozná bánatom…

A magány feneketlensége beszippant.

Szíved ajtaján hiába dörömbölök,

Megnyugvást nálad nem lelhetek.

Kegyetlen kőkarod messzire lök.

Mit vétettem, hogy ily messzire taszítasz??

A lét peremére, hol a madár se jár….

Elveszettségem magába olvaszt,

A reményem is lassan eltűnik már…….

Megfagyok lassan….

Kőszobor leszek én is….???

Ki hozzám közeledik majd eltaszítom?

Fájdalmam sírját testemben megásom,

S életem végéig hordozom.

Kőanya!!! Kőszív!! Kőfájdalom…..

De a szívem még érzőn lüktet helyén.

Szeretni magamat csak én tudom.

Gyere ide, kislány, megölellek én!!!

Szegvár, 2018. február 10.