Kapcsolódás - a kötődések tükrében

A kapcsolódás körül szövődnek mostanában a gondolataim. Mivel sok mindent összeolvastam már a pszichológia témaköréből, ezért egyértelműen kiviláglik, hogy amikor kapcsolódásról beszélek, ott beszélni kell a kötődésről is.

Szeretlek - Gyűlöllek.... Ez egy olyan ellentétes érzelem-pár, ami majdhogynem egyszerre van jelen azokban az emberekben, akik ambivalens módon kötődőnek mondhatóak. Szétszakító érzés, mert egyszerre érzem azt, hogy bele szeretnék a másikba olvadni, eggyé válni vele és azt, hogy elmenekülnék tőle jó messzire.

Hogy mi is ez az ambivalens kötődés? Nos...
A kötődéselmélet kidolgozása egy Bowlby nevű angol pszichoanalitikusnak köszönhető, aki első jelentős tanulmányát 1951-ben publikálta, majd évtizedeken keresztül foglalkozott a kötődés jelentőségével. Kutatásai alapján leírta, hogy a gyereknek szüksége van az anyával való meleg, gondoskodó és állandó kapcsolatra. Ő mondta ki először, hogy már gyerekkorban kialakítunk egy belső munkamodellt, ami az anyához való kötődésen, a szülői válaszkészségen alapul, és ez egész életünkben befolyásolhatja azt a módot, ahogy a világot, saját viselkedésünket, illetve mások szándékait észleljük.

Ainswoth idegenhelyzet vizsgálatában négy alapvető kötődési típust különböztetett meg:
(1) Biztonságos kötődés: esetén az anya képes optimális fizikai és pszichológiai biztonságot nyújtani, jelenléte és viselkedése egységes, megbízható, gyermeke érzéseire fogékony. Így a gyermeket is a saját magába és környezetébe vetett bizalom, kapcsolatukat biztos kötődés, stabilitás jellemzi majd. Ez jó eséllyel generalizálódik a későbbi kapcsolatokra.

(2) (Szorongó) elkerülő  kötődés esetén az anya passzív, elérhetetlen, vagy kifejezetten elutasító, nem nyújt biztonságot, gyermeke élményvilágára kevésbé fogékony. Gyermeke a visszautasításra „saját megtartása érdekben” anya-kerülő stratégiával válaszol. Megpróbál függetlenedni, s bár frusztrálódik, érzelmeit inkább nem fejezi ki. Idő előtt izolálódik, és eltávolodik, az anyától.

(3) Szorongó-ambivalens kötődés esetén az anya következetlen, egyszer büntető, máskor esdeklő, majd túlóvó. Emiatt, vagy korai szeparációs élmények talaján szorongás alakul ki a gyermekben a szülői viselkedés bejósolhatatlansága miatt. Lemondani sem tud szülőjéről, de megbízni sem benne. Ezért bizonytalan, túlaggódó lesz, és már kisebb stressz esetén is eltúlozza az érzelemkifejezést. Extrém módon követi anyját és tapadósan kötődni próbál, bár miközben keresi a kapcsolatot, ellen is áll neki.

(4) Dezorganizált kötődés teljesen kaotikus, gyakran bántalmazó szülői bánásmód mellett alakul ki. A gyermek érzelemvilága, viselkedése ilyenkor széttöredezhet. Jól láthatóak tehát a kötődés minőségének függvényében intenzíven alakuló viselkedés és társas történések, érzelmi és kognitív lenyomatok, melyek meghatározzák a kapcsolati valóságot és benső élményvilágot.

Jómagam teljesen átlátom, hogy nálam az ambivalens kötődési mintázat alakult ki. Hogy hol és mikor kezd el kialakulni a kötődési mintázat, arról általában az a vélemény alakult ki, hogy ahogy az anya bánik a csecsemőjével, onnan eredeztethető. Szerintem ennél picivel összetettebb a dolog, s inkább úgy vélem, hogy már a magzati kor is meghatározó élményanyagot adhat.
Az idegen helyzet teszt az,amiben 12 hónapos csecsemők számára állítanak fel egy olyan helyzetet, amiben már kiviláglik, hogy az egy év körüli kicsi embernél már megfigyelhető, hogy mi a kötődési mintázata. Erről a tesztről például itt olvashatsz: Idegen helyzet teszt
Egyre több olyan tudományos értekezés lát napvilágot, ahol arról írnak, hogy a magzatot ért tényezők kihatással vannak a későbbi életére. Főleg a transzperszonális pszichológia körébe tartoznak azok az elméletek, amik idesorolhatók. A fogantatástól egész a születésig, s még utána is legalább egy évig olyan hatások érik a magzatot, a csecsemőt, amik életre szóló nyomot hagynak arra, hogy érzékeli a világot és hogy reagál rá. Általában négy szakaszra osztják a fogantatástól a köldökzsinór elvágásáig tartó időszakot, amiket születési mátrixoknak hívnak.
Az 1. mátrix: a fogantatástól az első szülőgörcsig
Problémája: Akartak-e, vártak-e bennünket? Fiút vagy lányt szerettek volna? Ebből alakul ki az önelfogadás és önbecsülés.
A 2. mátrix: maga a szülőgörcs
Problémája: a szabad választás és döntés.
Ha az embernek nincs szabad választása, vagy nem tud döntést hozni, kialakulhat a depresszió és a pesszimizmus.
A 3. mátrix: a szülőcsatornán való áthaladás
Problémája: együttműködés az anyával.
Itt jöhet elő az agresszió, düh, harag, bűntudat, pusztítás és önpusztítás programja.
A 4. mátrix: maga a megszületés és a köldökzsinór elvágása
Problémája: az első találkozás a világgal, amely megmutatja a világgal való kapcsolatunkat. A figyelem hiányából alakul ki a függőség, félelem, szorongás, bizonytalanság érzése. Az újjászületés során újból át lehet élni minden problémát és helyette új pozitív érzést és életmodellt lehet strukturálni.


Az biztos, hogy akár a pocakban érték a kezdeti hatások a babát, akár a születése után csecsemő korában, ugyanaz az anya volt jelen. Ha az anyára jellemző, hogy nincs rendben a lelki egészsége, akkor az már állapotosan és a születés után is jelen van. Ha születés után nem tud a babájára figyelni, akkor valószínű, hogy amikor várandós volt, sem tudott a magzattal kapcsolatot létrehozni. Nem akarom bántani az anyákat, hiszen ők is megszenvedték azt a hiányt, amit óhatatlanul továbbadnak gyermeküknek. Csak valahol jó lenne megállítani az "öröklődést", hogy a következő generáció egészségesebb legyen. Ehhez talán több tudatosság kell. Kell elszántság és hajlandóság az önismeretre, az elnyomott érzések feltárására. Nagy bátorság kell, hogy megéljünk olyan érzéseket, amiket hosszú évek óta elnyomunk... pl az anyánkkal szemben érzett haragunkat, hogy nem adta meg nekünk azt, amit magzatként, csecsemőként megérdemeltünk volna.
Úgy vélem, hogy csak az érzések feldolgozása vezethet eredményre, hogy ne tudattanul működve ruházzuk tovább. Hogy ne a gyermekeinken töltsük ki a fájdalmunkat, haragunkat. Ne rajta bosszuljuk meg, hogy "engem is így neveltek". Ne utasítsuk el a gyermeket, tudjunk vele lenni, közreműködni az élményei megélésében, együttérezni vele.

Még előtte állok annak, hogy én is teljesen feldolgozzam az engem ért hatásokat. Leginkább az újjászületési programok azok, amikben ilyen szempontból fantáziát látok. Ahol újra megélhetem azokat az érzéseket, amiket magzatként, csecsemőként átéltem, s így módomban áll feldolgozni.

Gondolatok a kapcsolódásról

Amikor a napokban valaki felvetette a saját magunkhoz való kapcsolódás kérdését, illetve amit erről olvasott, nekem rögtön az suhant át az agyamon, hogy ha vannak bennem olyan érzések, amikkel nem akarok szembenézni, amiket elkerülök, amik valamiért kényelmetlenek vagy fájdalmasak, akkor nem fogok tudni magamhoz kapcsolódni. Viszont, ha igényem van a kapcsolódásra, akkor ezt az igényemet valahova máshova igyekszem fordítani: másokhoz akarok kapcsolódni, mások figyelmét, elfogadását igyekszem megszerezni, különféle tevékenységekkel igyekszem eltüntetni a keletkező feszültséget - ami csak átmenetileg sikerülhet. Különféle szerekkel igyekszem csillapítani az igényemet.Mindegy mivel, legyen az bármi más, csak magamhoz és a saját fájdalmas érzéseimhez ne kelljen kapcsolódni. Pedig a válasz arra, hogy ki vagyok én, hogy mit akarok az életemmel kezdeni, hogy mire vagyok teremtve, az ott van bennem. A válaszokat csak úgy találhatom meg,ha magamhoz kapcsolódom. Ehhez viszont be kell vállalnom, hogy szembenézek a fájdalmas érzéseimmel, amiket hosszú évek óta igyekszem elnyomni, eltüntetni, semlegesíteni, kompenzálni.

Egy hónappal ezelőtt a párom közölte, hogy van valaki más az életében, aki fontossá vált a számára. Ez a közlés beindította legmélyebb félelmeimet, már-már pánikszerűen reagáltam a hírre, holott a józan eszem azt suttogta hátul, hogy  nincs mitől félni, hogy ez nem jelent semmit, hogy nem lehetek benne biztos, hogy ez azt jelenti, hogy elhagy, mert ez volt a hirtelen támadt végkövetkeztetésem. És ha elhagy is, az se a világvége.
A testem mindenféle stressz-reakciót produkált, és azóta is, ha a sztori felélénkül bennem. A testi érzetek jelzés-értékűek: nagyon is jól tudom, hogy valami olyan aktivizálódott bennem, ami a távoli messzeségbe nyúlik vissza. Sejtésem szerint a magzati koraban ért először afféle trauma, ami rajtam és az egész életemen hagyta a nyomát.

Az Orosz Katalin vezette Perintus Alapítványnál 2016 októberében részt vettem egy olyan hétvégi kurzuson, ami a születési traumákkal, az újjászületéssel foglalkozott. Akkor ott és azóta is több dolog vált világossá, sok mindent megérteni véltem abból, amit tapasztaltam magamon. Vagyis hogy az életemet meghatározó traumák a születésem előtti és körüli időszakból származnak.

Tavaly év végén Katalin egy másik szerzővel együtt írt egy könyvet, aminek a címéül A sorsformáló 9+1 hónap címet adták. Sejtettem, hogy a könyv olvasása is el fog bennem különféle érzéseket indítani, ezért csak módjával, apró lépésekben ismerkedem a könyv tartalmával.
Az első fejezetek között van az, amiben elmesélnek a szerzők egy mesét, aminek a főszereplője a magzat, a születése, létezése az anyaméhben, a fogantatása és az azt megelőző idők.  Ebben a mesében volt egy pár mondat, ami úgy megrázott, amikor olvastam, hogy percekig sírtam. Éreztem, hogy itt valami olyasmi érintett meg, amit én is megéltem.

"Érezte azt is, amikor anya boldog vagy szomorú volt, félt vagy feszült lett. Ha megbántották, rettenetes állapotba került, de megnyugtatta, ha tudhatta, hogy az összekötő csatornákon jön az anyai szeretet. Ám ha az anyának nem volt meg a kapcsolata hozzá, a félelem gyakran lebénította. Azt a magányt, azt a szomorúságot, azt az elveszettségérzést, ami ilyenkor jött, kozmikus méretűnek élte meg. Ilyenkor az egész világ szomorúnak tűnt, hiszem kapcsolat nélkül ő maga volt az  egyetlen a világon."

Úgy érzem, ez a mély fájdalmas érzés szinte olyan, mint a halál. Vagy talán még félelmetesebb. Aki megélte, arra van programozva, hogy ezt még egyszer nehogy átélje. Félelmetes, rettenetes, kétségbeejtő.

Az élet úgy hozta, hogy a sors számtalan olyan helyzetet hozott, ami ezt a traumás élményt felidézte, megismételte, felerősítette. Mivel nem tudtam vele megküzdeni, ezért újra és újra hasonló válaszokat adtam a felmerülő helyzetekben. Pánik, kétségbeesés, kapaszkodás abba, akitől a védelmet reméltem, akihez kapcsolódni vágytam.
Azt gondolom tehát, hogy az alapsztorim a magzati létben gyökerezik. Anyum olyan helyzeteket élt meg a terhessége alatt, amire a rá jellemző reakciókat adhatta. Ezeket én tini koromban ismertem meg, amikor olyan szinten befordult saját magába, hogy senkivel se akart kapcsolatot létesíteni.
A következő trauma-adatot a születésemkor kaptam meg: két hétre inkubátorba kerültem úgy, hogy az anyám még csak hozzám sem érhetett.
Kisebb koromból idesorolom az óvodai időszakot, amit valami rettenetként éltem meg, s hatalmas hisztiket csaptam, hogy ne hagyjanak ott.
Tinikoromból és később pedig olyan élmények maradtak meg, amikor anyám magából kifordulva jól elnáspángolt, majd több napig úgy magába fordult, hogy semmiféle kommunikációra nem volt hajlandó.
Felnőtt koromban az anyámmal kapcsolatos helyzetek felerősödtek, amikor kirepültem a családi házból, amit ő elhagyásként élt meg (hát, igen, ő is hasonló traumát hordoz magában).
Ezenkívül meg olyan helyzetek jöttek, ahol a párkapcsolat kezdetekor szinte pillanatok alatt olyan mélyen kapcsolódtam a másikhoz, hogy amikor az nem akart kapcsolatot velem vagy nem olyan intenzitással, az rettenetesen megrázott.

Voltaképp az életem arról szól(t), hogy
- olyan kapcsolódást keressek, amiben biztos lehetek, hogy kitart, hogy soha nem ér véget, hogy nem kell félnem attól, hogy megszakad
- amikor egy ilyen kapcsolódás kialakult (alapkapcsolódás anyámmal is idesorolható), akkor abba erősen belekapaszkodtam, ráakaszkodtam, félelmeimmel olyan hálót igyekezve a másik köré vonni, hogy ne tudjon elhagyni, de annyi szabadságot engedjek neki, hogy azért még jól érezze magát; magamhoz kellett kötnöm az ilyen kapcsolatokat, ami azt jelentette, hogy kiszolgálni az igényeiket, nem csinálni semmi olyat, amivel kivívhatom a haragját; ez persze előbb-utóbb kényelmetlen, s olybá tűnik, hogy a másik tart fogva, hogy ő rángatja a pórázomat, miközben én nem vagyok képes kellő távolságot teremteni köztünk a kapcsolódás elvesztése miatt érzett félelmeimtől elvakulva.


Az érzés elrejtéséhez, elfojtásához, elkerüléséhez kapcsolódóan kialakult egy védelmi rendszer. Ez akkor aktivizálódik, ha olyan helyzet áll elő, amiben veszélyeztetve érzem magam, hogy elveszíthetem a másikkal való kapcsolódást, vagy épp azt élem meg, hogy nincs kapcsolat.
Az első egy általában váratlanul előálló helyzet, amikor a számomra fontos személytől el kell válnom, mert elhagy, elmegy a dolgára. Lehet ez egy teljesen egyszerű élethelyzet is, pl. amikor anyumnak dolgozni kellett menni, vagy nekem óvodába kellett volna mennem. Ilyenkor a reakció leginkább hisztérikus, pánikszerű érzéseket vált ki. Az a következtetés jelenik meg hirtelen, hogy ez a helyzet odavezethet, hogy újra át kell élnem a nagyon fájdalmas, traumatikus érzést, s ez félelemmel tölt el. Ilyenkor leginkább az indulatos érzelemnyilvánítás, hisztéria, kétségbeesés, a helyzet kontrollálására - valahogy hatni a másikra, hogy ne tegye meg velem - tett kísérlet a jellemző reakciók.

A másik az, amikor a helyzet létrejött, a másik elment, elhagyott, vagy én ott maradtam egyedül valahol. Ez egy olyasfajta állapotot hoz létre, ami talán valamiféle hibernációhoz hasonlítható. Befagyasztom az érzéseimet, hogy kibírjam valahogy. Ez persze nem egy nyugalmi állapot, hanem feszültségekkel, szorongással telt. A fő irányvonal, hogy valahogy elfojtsam az érzéseimet. Pl evéssel. Vagy valahogy eltereljem a figyelmemet: pl filmnézéssel, ami egyfajta illúziója a kapcsolódásnak, hiszen a filmben emberek vannak,akiknek az életébe "bekapcsolódhatok". Sajnálatos módon vannak olyan filmek, amelyek témája épphogy olyan kapcsolódásokat mutat be a képernyőn, ami csak felerősíti a hiányérzetet. Felgyülemlett feszültség eltüntetésének egyik - egyébként annyira  nem is rossz - módja a mozgás általi levezetés. Vagy még egy lehetőség a kábulatba menekülés (ivás, kábítószer, alvás).
Az utóbbi 15-20 évben alakultak ki olyan lehetőségek,amik egyre tágabb teret adnak ahhoz, hogy a kapcsolódás hiányát pótolni látszanak: ezek a különféle internetes fórumok, társkeresők, csetszobák, mindközött a legnagyobb ludas: a facebook, ahol különféle módokon hagyhatom magamat kábítani, illúzióba ringatni, hogy aztán csak még üresebbnek érezzem az életem.

A védelmi rendszer része az is, hogy a traumát átélt énem kettéhasadt:
- a kicsi én vágyik a kapcsolódásra,
- a nagy pedig megakadályozza, próbálja a kicsit kijózanítani, inteni a veszélyre, távoltartani az újabb sérülésektől
Kettejük harca egyfajta feszültségként jelenik meg bennem. A "nagy" hatására eltávolítom magam a veszélyt jelentő kapcsolódásból, ha kell akár ki is lépek belőle. Ez persze roppant fájdalmas, de legalább én választom. Elutasítom a másikat, a vele való kapcsolódást, csak mert annyira félek attól, hogy a végén ő hagy el, ami azzal a bizonyos érzéssel jár. Hogy ez az egész fáj, az biztos, hiszen eltávolítom magam akár egy szeretetteljes kapcsolatból is, csak azért, mert megjelent bennem egy félelem, ami akár megalapozatlan is lehet. Hogy a fájdalmat melyikük éli át... a kicsi vagy a nagy? Azt hiszem, hogy mindketten. De a nagy afféle zordon, kemény, túlkellélni-erősnekkelllenni-típus,  aki jól ért ahhoz hogy kell eltüntetni a nem kívánt érzéseket.

Ha jobban megnézem, és elhiszem, amit Byron Katie mond, akkor azért a leírtakból nagyon szépen kiviláglik, hogy a bolhából csinálok elefántot, avagy a földön heverő kötélből mérges kígyót. Másnak értelmezem a helyzetet, mint ami, mert a múlt erős hatást gyakorol rám. S ezáltal voltaképp én teremtem meg magamnak azt, amitől félek. Én zárom le a kapcsolódást amiatt, hogy ne kelljen megélnem a kapcsolódás esetleges elvesztését.
Sajnos ez elég önsorsrontó kör.

A baj csak az, hogy ha az emberi kapcsolatok se adnak a legtöbb esetben valódi kapcsolódást. A valódi kapcsolódás - úgy vélem - olyan lenne, ahol az érzéseimhez s a másik érzéseihez is kapcsolódhatok. Ahol ezek a dolgok nem tabuk, nem maradunk meg a felszínes társalgásnál, hanem mélyen megnyílunk a másik és a magunk érzései előtt, felvállalva a sebezhetőségünket.
A tapasztalatom az, hogy sokan nem nyitottak az érzelmekkel való szembesülésre. Azonban talán egyre többen érzékelik, hogy ez a jó irány, hogy itt van a kutya elásva. Ha nem vagyok olyan szerencsés, hogy találjak olyan barátokat, olyan közösséget, ahol efféle megnyílásra lehetőség van, akkor még mindig ott van a lehetőség, hogy saját magamhoz kapcsolódjak, hogy magam előtt vállaljam a magam igazságát, hogy teret adjak annak, ami bennem van, teljes elfogadással, ha kell részvéttel, együttérzéssel magam iránt, s azzal, aki egykor voltam.