Gondolatok a kapcsolódásról

Amikor a napokban valaki felvetette a saját magunkhoz való kapcsolódás kérdését, illetve amit erről olvasott, nekem rögtön az suhant át az agyamon, hogy ha vannak bennem olyan érzések, amikkel nem akarok szembenézni, amiket elkerülök, amik valamiért kényelmetlenek vagy fájdalmasak, akkor nem fogok tudni magamhoz kapcsolódni. Viszont, ha igényem van a kapcsolódásra, akkor ezt az igényemet valahova máshova igyekszem fordítani: másokhoz akarok kapcsolódni, mások figyelmét, elfogadását igyekszem megszerezni, különféle tevékenységekkel igyekszem eltüntetni a keletkező feszültséget - ami csak átmenetileg sikerülhet. Különféle szerekkel igyekszem csillapítani az igényemet.Mindegy mivel, legyen az bármi más, csak magamhoz és a saját fájdalmas érzéseimhez ne kelljen kapcsolódni. Pedig a válasz arra, hogy ki vagyok én, hogy mit akarok az életemmel kezdeni, hogy mire vagyok teremtve, az ott van bennem. A válaszokat csak úgy találhatom meg,ha magamhoz kapcsolódom. Ehhez viszont be kell vállalnom, hogy szembenézek a fájdalmas érzéseimmel, amiket hosszú évek óta igyekszem elnyomni, eltüntetni, semlegesíteni, kompenzálni.

Egy hónappal ezelőtt a párom közölte, hogy van valaki más az életében, aki fontossá vált a számára. Ez a közlés beindította legmélyebb félelmeimet, már-már pánikszerűen reagáltam a hírre, holott a józan eszem azt suttogta hátul, hogy  nincs mitől félni, hogy ez nem jelent semmit, hogy nem lehetek benne biztos, hogy ez azt jelenti, hogy elhagy, mert ez volt a hirtelen támadt végkövetkeztetésem. És ha elhagy is, az se a világvége.
A testem mindenféle stressz-reakciót produkált, és azóta is, ha a sztori felélénkül bennem. A testi érzetek jelzés-értékűek: nagyon is jól tudom, hogy valami olyan aktivizálódott bennem, ami a távoli messzeségbe nyúlik vissza. Sejtésem szerint a magzati koraban ért először afféle trauma, ami rajtam és az egész életemen hagyta a nyomát.

Az Orosz Katalin vezette Perintus Alapítványnál 2016 októberében részt vettem egy olyan hétvégi kurzuson, ami a születési traumákkal, az újjászületéssel foglalkozott. Akkor ott és azóta is több dolog vált világossá, sok mindent megérteni véltem abból, amit tapasztaltam magamon. Vagyis hogy az életemet meghatározó traumák a születésem előtti és körüli időszakból származnak.

Tavaly év végén Katalin egy másik szerzővel együtt írt egy könyvet, aminek a címéül A sorsformáló 9+1 hónap címet adták. Sejtettem, hogy a könyv olvasása is el fog bennem különféle érzéseket indítani, ezért csak módjával, apró lépésekben ismerkedem a könyv tartalmával.
Az első fejezetek között van az, amiben elmesélnek a szerzők egy mesét, aminek a főszereplője a magzat, a születése, létezése az anyaméhben, a fogantatása és az azt megelőző idők.  Ebben a mesében volt egy pár mondat, ami úgy megrázott, amikor olvastam, hogy percekig sírtam. Éreztem, hogy itt valami olyasmi érintett meg, amit én is megéltem.

"Érezte azt is, amikor anya boldog vagy szomorú volt, félt vagy feszült lett. Ha megbántották, rettenetes állapotba került, de megnyugtatta, ha tudhatta, hogy az összekötő csatornákon jön az anyai szeretet. Ám ha az anyának nem volt meg a kapcsolata hozzá, a félelem gyakran lebénította. Azt a magányt, azt a szomorúságot, azt az elveszettségérzést, ami ilyenkor jött, kozmikus méretűnek élte meg. Ilyenkor az egész világ szomorúnak tűnt, hiszem kapcsolat nélkül ő maga volt az  egyetlen a világon."

Úgy érzem, ez a mély fájdalmas érzés szinte olyan, mint a halál. Vagy talán még félelmetesebb. Aki megélte, arra van programozva, hogy ezt még egyszer nehogy átélje. Félelmetes, rettenetes, kétségbeejtő.

Az élet úgy hozta, hogy a sors számtalan olyan helyzetet hozott, ami ezt a traumás élményt felidézte, megismételte, felerősítette. Mivel nem tudtam vele megküzdeni, ezért újra és újra hasonló válaszokat adtam a felmerülő helyzetekben. Pánik, kétségbeesés, kapaszkodás abba, akitől a védelmet reméltem, akihez kapcsolódni vágytam.
Azt gondolom tehát, hogy az alapsztorim a magzati létben gyökerezik. Anyum olyan helyzeteket élt meg a terhessége alatt, amire a rá jellemző reakciókat adhatta. Ezeket én tini koromban ismertem meg, amikor olyan szinten befordult saját magába, hogy senkivel se akart kapcsolatot létesíteni.
A következő trauma-adatot a születésemkor kaptam meg: két hétre inkubátorba kerültem úgy, hogy az anyám még csak hozzám sem érhetett.
Kisebb koromból idesorolom az óvodai időszakot, amit valami rettenetként éltem meg, s hatalmas hisztiket csaptam, hogy ne hagyjanak ott.
Tinikoromból és később pedig olyan élmények maradtak meg, amikor anyám magából kifordulva jól elnáspángolt, majd több napig úgy magába fordult, hogy semmiféle kommunikációra nem volt hajlandó.
Felnőtt koromban az anyámmal kapcsolatos helyzetek felerősödtek, amikor kirepültem a családi házból, amit ő elhagyásként élt meg (hát, igen, ő is hasonló traumát hordoz magában).
Ezenkívül meg olyan helyzetek jöttek, ahol a párkapcsolat kezdetekor szinte pillanatok alatt olyan mélyen kapcsolódtam a másikhoz, hogy amikor az nem akart kapcsolatot velem vagy nem olyan intenzitással, az rettenetesen megrázott.

Voltaképp az életem arról szól(t), hogy
- olyan kapcsolódást keressek, amiben biztos lehetek, hogy kitart, hogy soha nem ér véget, hogy nem kell félnem attól, hogy megszakad
- amikor egy ilyen kapcsolódás kialakult (alapkapcsolódás anyámmal is idesorolható), akkor abba erősen belekapaszkodtam, ráakaszkodtam, félelmeimmel olyan hálót igyekezve a másik köré vonni, hogy ne tudjon elhagyni, de annyi szabadságot engedjek neki, hogy azért még jól érezze magát; magamhoz kellett kötnöm az ilyen kapcsolatokat, ami azt jelentette, hogy kiszolgálni az igényeiket, nem csinálni semmi olyat, amivel kivívhatom a haragját; ez persze előbb-utóbb kényelmetlen, s olybá tűnik, hogy a másik tart fogva, hogy ő rángatja a pórázomat, miközben én nem vagyok képes kellő távolságot teremteni köztünk a kapcsolódás elvesztése miatt érzett félelmeimtől elvakulva.


Az érzés elrejtéséhez, elfojtásához, elkerüléséhez kapcsolódóan kialakult egy védelmi rendszer. Ez akkor aktivizálódik, ha olyan helyzet áll elő, amiben veszélyeztetve érzem magam, hogy elveszíthetem a másikkal való kapcsolódást, vagy épp azt élem meg, hogy nincs kapcsolat.
Az első egy általában váratlanul előálló helyzet, amikor a számomra fontos személytől el kell válnom, mert elhagy, elmegy a dolgára. Lehet ez egy teljesen egyszerű élethelyzet is, pl. amikor anyumnak dolgozni kellett menni, vagy nekem óvodába kellett volna mennem. Ilyenkor a reakció leginkább hisztérikus, pánikszerű érzéseket vált ki. Az a következtetés jelenik meg hirtelen, hogy ez a helyzet odavezethet, hogy újra át kell élnem a nagyon fájdalmas, traumatikus érzést, s ez félelemmel tölt el. Ilyenkor leginkább az indulatos érzelemnyilvánítás, hisztéria, kétségbeesés, a helyzet kontrollálására - valahogy hatni a másikra, hogy ne tegye meg velem - tett kísérlet a jellemző reakciók.

A másik az, amikor a helyzet létrejött, a másik elment, elhagyott, vagy én ott maradtam egyedül valahol. Ez egy olyasfajta állapotot hoz létre, ami talán valamiféle hibernációhoz hasonlítható. Befagyasztom az érzéseimet, hogy kibírjam valahogy. Ez persze nem egy nyugalmi állapot, hanem feszültségekkel, szorongással telt. A fő irányvonal, hogy valahogy elfojtsam az érzéseimet. Pl evéssel. Vagy valahogy eltereljem a figyelmemet: pl filmnézéssel, ami egyfajta illúziója a kapcsolódásnak, hiszen a filmben emberek vannak,akiknek az életébe "bekapcsolódhatok". Sajnálatos módon vannak olyan filmek, amelyek témája épphogy olyan kapcsolódásokat mutat be a képernyőn, ami csak felerősíti a hiányérzetet. Felgyülemlett feszültség eltüntetésének egyik - egyébként annyira  nem is rossz - módja a mozgás általi levezetés. Vagy még egy lehetőség a kábulatba menekülés (ivás, kábítószer, alvás).
Az utóbbi 15-20 évben alakultak ki olyan lehetőségek,amik egyre tágabb teret adnak ahhoz, hogy a kapcsolódás hiányát pótolni látszanak: ezek a különféle internetes fórumok, társkeresők, csetszobák, mindközött a legnagyobb ludas: a facebook, ahol különféle módokon hagyhatom magamat kábítani, illúzióba ringatni, hogy aztán csak még üresebbnek érezzem az életem.

A védelmi rendszer része az is, hogy a traumát átélt énem kettéhasadt:
- a kicsi én vágyik a kapcsolódásra,
- a nagy pedig megakadályozza, próbálja a kicsit kijózanítani, inteni a veszélyre, távoltartani az újabb sérülésektől
Kettejük harca egyfajta feszültségként jelenik meg bennem. A "nagy" hatására eltávolítom magam a veszélyt jelentő kapcsolódásból, ha kell akár ki is lépek belőle. Ez persze roppant fájdalmas, de legalább én választom. Elutasítom a másikat, a vele való kapcsolódást, csak mert annyira félek attól, hogy a végén ő hagy el, ami azzal a bizonyos érzéssel jár. Hogy ez az egész fáj, az biztos, hiszen eltávolítom magam akár egy szeretetteljes kapcsolatból is, csak azért, mert megjelent bennem egy félelem, ami akár megalapozatlan is lehet. Hogy a fájdalmat melyikük éli át... a kicsi vagy a nagy? Azt hiszem, hogy mindketten. De a nagy afféle zordon, kemény, túlkellélni-erősnekkelllenni-típus,  aki jól ért ahhoz hogy kell eltüntetni a nem kívánt érzéseket.

Ha jobban megnézem, és elhiszem, amit Byron Katie mond, akkor azért a leírtakból nagyon szépen kiviláglik, hogy a bolhából csinálok elefántot, avagy a földön heverő kötélből mérges kígyót. Másnak értelmezem a helyzetet, mint ami, mert a múlt erős hatást gyakorol rám. S ezáltal voltaképp én teremtem meg magamnak azt, amitől félek. Én zárom le a kapcsolódást amiatt, hogy ne kelljen megélnem a kapcsolódás esetleges elvesztését.
Sajnos ez elég önsorsrontó kör.

A baj csak az, hogy ha az emberi kapcsolatok se adnak a legtöbb esetben valódi kapcsolódást. A valódi kapcsolódás - úgy vélem - olyan lenne, ahol az érzéseimhez s a másik érzéseihez is kapcsolódhatok. Ahol ezek a dolgok nem tabuk, nem maradunk meg a felszínes társalgásnál, hanem mélyen megnyílunk a másik és a magunk érzései előtt, felvállalva a sebezhetőségünket.
A tapasztalatom az, hogy sokan nem nyitottak az érzelmekkel való szembesülésre. Azonban talán egyre többen érzékelik, hogy ez a jó irány, hogy itt van a kutya elásva. Ha nem vagyok olyan szerencsés, hogy találjak olyan barátokat, olyan közösséget, ahol efféle megnyílásra lehetőség van, akkor még mindig ott van a lehetőség, hogy saját magamhoz kapcsolódjak, hogy magam előtt vállaljam a magam igazságát, hogy teret adjak annak, ami bennem van, teljes elfogadással, ha kell részvéttel, együttérzéssel magam iránt, s azzal, aki egykor voltam.