A tehetetlen düh - más szemmel

Volt szerencsém két olyan emberrel Munkázni mostanában, akiknek az ítélkezőlapján kibontakozó történet érintette a TEHETETLENSÉGet. Nem ezt az állapotot ítélték meg benne, hanem egy-egy családtagjuk volt a főszereplője a "drámájuknak", ám a tehetetlenség érzése része volt a kialakult ítéletnek.

A kettőjükkel lefolytatott Munka egyvelege az, amiről most pár szót ejtenék. 

Az erős düh érzet, vagy ahogy egyikük nevezte "tehetetlen düh" érzete szinte észrevétlenül jelent meg mindkettőjük testében, uralta el lényüket. S mikor már ott volt, kontrollálhatatlannak, irányíthatatlannak tűnt, és már mozdította is kezüket vagy nyitotta is a szájukat, hogy valakin csattanjon a tenyér vagy a szó.

És persze miután lenyugodtak, jött az önvád, hogy nem kellene már itt tartanom, meg hogy uralnom kellene a dühömet, hogy okosabbnak kellene lennem... és még sorolhatnánk.

Ezek szép és jó meglátások, és valóban érdemes a testi érzeteket MEGÉLni hagyni, és nem KIÉLni, de ehhez nagy tudatosság kell, hogy az adott helyzetben OTT legyek a pillanatban.

S ahogy ezekkel az emberekkel beszélgettem, mindkettőjüknél felállt egy olyasfajta meglátás ezekről a szituációkról, hogy felfénylett, hogy mi is lehet az oka a tehetetlen düh megjelenésének.

Mindkettőjüknél tapasztalható volt, hogy jelen volt a családtagjukra vonatkozó SEGÍTŐ SZÁNDÉK, hogy jót akarnak neki, hogy segíteni szeretnének rajta, azon a helyzeten, amiben épp van. Ám emellé a gondolat mellé egy másik is besorakozott észrevétlen. Valami olyasmi, hogy "nem tudom, hogyan", "nem tudom, hogy mit tehetnék". Mi más ez, mint maga a tehetetlenség, hiszen szeretnék valamit megoldani, de úgy érzem, hogy nincsen hozzá eszközöm, ötletem. Ez az egész talán nem is keltene erős testi érzetet, ha maga a segítő szándék, illetve az a hiedelem, ami azt motiválja, nem lenne erős. 

Egyikük esetében látszólag épp az apja készült megölni magát, a másikuknál pedig az egy gyereke merült önostorozásba. Mindkét esetben ott a FÉLTÉS, hogy féltem a szerettemet amiatt, hogy amit magával épp tesz, az nem hogy a hasznára nem válik, de árt vele magának, mitöbb akár az (általam ideálisnak elképzelt) életét veszélyezteti. 

Tehát adva van, hogy benne vagyok egy szituációban, ahol azt HISZEM, hogy akit szeretek épp veszélyezteti magát valamilyen módon. Aztán megjelenik a gondolat, amit szintén ELHISZEK, hogy meg kell őt mentenem, védenem. Talán már ez a két gondolat épp elég ahhoz, hogy az ember lefagyjon, lebénuljon és tehetetlennek érezze magát. De ha mégsem, akkor jöhet a harmadik gondolat, hogy "nem tudom hogyan" segítsek, mit tegyek, ami már tényleg sokkolhatja az embert. És közben dolgoznak a testi érzetek, pillanatok alatt kész a tehetetlen düh, ami, irányíthatatlanul, talán épp arra a szeretett személyre zúdul, akit meg akarnék menteni. Hiszen ő az "oka", ő az, aki miatt ez az egész érzés kialakult bennem. De valóban ő az oka? Vagy azok a gondolatok, amiket észre sem vettem, hogy felbukkannak bennem és amiket naivan elhittem?

Ha bármikor ilyen tehetetlen düh ránk tört, érdemes visszagondolni, hogy vajon mennyire lehet igaz ez a képlet. És lehet, hogy másféle gondolatokat találunk, s talán azok legalább annyira kiválhatták az érzést.

Mindenesetre nekem sokat adott ez a két Munka, mert gyerekkoromban sokszor kikaptam. S így ezekből az esetekből tekintve vissza a dühét esetleg pont rajtam kitomboló édesanyámra, kicsit másképp tudom látni őt és a helyzetet. És nem tudhatom, hogy tényleg mi játszódott le benne. De azt tudom, hogy mindig szeretett, hogy féltett, s hogy én nem mindig arra mentem, amerre ő az életemet biztonságosnak vélte. Így el tudom képzelni, hogy neki is csak az elhitt gondolatokra hallgatva járt el a keze.