VERSEK avagy, ami egy önmunkás száján kifér

Nyisd ki a szíved

Mindenki menekül újra és újra,

Saját árnyéka elől iszonyodva futva.

Nem látja, hogy nincs mögötte senki.

Nem látja, hogy nincs mi elől szaladni.

Félelmében a szívét száz lakatra zárja,

hogy a képzelt ártalmaktól magát elvágja.

Nem látja, hogy félelmeit maga generálja.

Nem látja, hogy a gyilkos kéz a sajátja.

Ezer lakat mögött a kőfal rejtekén,

bizakodva él egy tündér kicsi lény.

Ő látja, mit művelünk magunkkal.

Így megtölti szívünket irgalommal.

Néha, mikor kinyílik a szíved,

Vele a többi embert jobban eléred.

Ha mások szívét nyitva találod,

benne saját magadat meglátod.

Ha azonban a félelem megint felüti fejét,

Minden ember újra bezárja a szívét.

Valódi lényét százszor megtagadja,

inkább, minthogy védekezését feladja.

Persze, amit elzár, az lenne a lényeg,

Az adja a magvát az egész létezésnek.

Mindent, mire vágyik abban lelhetné meg,

az üresség, a hiány nem érintené meg.

A kulcs nálad van, mivel az ajtót nyithatod.

Csak a félelmeidről kell lemondanod.

Az egónak e lépést megtenni oly nehéz,

mert mindig a sötét múltba vagy jövőbe néz.

A Fény, a Valódi én örökké ott él benned,

felé még csak egy lépést sem kell tenned.

Légy hajlandó és merész: add meg magadat!

És éld át, hogy mit hoz a JELEN pillanat.

Budapest, 2018. február 28.

 

Tavasz, nyár, ősz, tél … tavasz

Behunyt szemmel újra látom,

kicsi szíved megtalálom,

remélem, hogy nem csak álom.

Egyszer már megvolt régen,

Rózsakehely közepében,

rám mosolygott szépen.

Játszottunk és örömködtünk,

sírtunk-rítunk, szeretkeztünk,

Olykor-olykor összevesztünk.

A nyár véget ért, ősz lépett helyébe,

A levelek avarként hullottak a földre,

a köd és a dér szívedet belepte.

Az ősz elmúlt, a tél átvette helyét,

körülötted egyre hidegebb lett a rét,

szíved körül lassan megfagyott a lét.

Elvesztettelek. Jégkirálynő lettél.

Elfelejtetted, hogy egykor szerettél.

Mikor ér már véget ez az átkozott tél?

Ha jön a tavasz, talán felolvad a szíved.

Eszedbe jut, mennyire szerettelek téged.

És szeretni is foglak, ha szíved újraéled.

Budapest, 2018. február 19.

Százegyszer

Százszor hittem,

Ezerszer megcsalattam….

Szerelmed hazugságát

szőtted körém, s én

hittem, mert hinni akartam….

Társas magányom pokla veled,

hányszor okozott mély sebet….

De hinni akartam, hogy kellek neked….

Elhittem, hogy szeretsz,

miközben versengtél velem,

fitogtatva, hogy nálam jobb vagy….

Elhittem, hogy szeretsz,

miközben nem figyeltél rám, mert

mások elismerése volt fontosabb…..

Elhittem, hogy szeretsz,

mert elfogadtad fekhelyül az ágyam,

s otthonnak nevezted a házam.

Elhittem, hogy szeretsz,

mert oly sok mindent adtál…

Nem vettem észre akkor, hogy hazudtál…

Ne fájna oly nagyon, amit velem tettél!!

Százegyszer is elhinném, hogy engem szeretnél.

Százegyszer is elhinném, hogy fontos vagyok neked

Csak újra érezhetném ölelő testedet.

Szegvár, 2018. február 11.

Gyilkos indulat

Ó, hogy gyűlöllek!!

Ó, hogy utállak!!!

Legszívesebben eltipornálak!!

Ütnélek,

Vágnálak,

Jól megtépáználak!!!

Véred csorduljon,

Kiáltásod szálljon,

Dögölj meg,

ne élj többé ezen a világon!!!

Szenvedj csak!

Kínod üvöltsön az égig!!

Megöllek, mert te okozod

györtő fájdalmamat,

s eszedbe se jut

enyhíteni kínomat……

A poklok poklát járom,

s te kegyetlenül hagyod….

Pedig csak a karodat

kellene felém kinyújtanod….

Ölelésed feloldaná

minden szenvedésem.

Karom visszaölelne

s befogadna szívem….

Szegvár, 2018. február 11.

 

Tipródás

Csak állsz ott bambán és némán nézel…

Nincs kapcsolatod az érzéseiddel…

Régen más voltál...

Hova tűnt a szíved???

Miért tetted magad tönkre???

Nem látod, hogy a lényeget elveszetetted???

Ha szíved nem elérhető, hogy mentselek meg??????

Belém markol az érzés, hogy cserben hagylak….

Kétségek közt tipródom: menjek vagy maradjak…..?

Szegvár, 2018. február 10.

Kőfájdalom

Átkozott kőszobor! Kőanya!! Kőszív!!!

Elérhetetlenséged fájdalmát hordozom.

Miért nem nyúlsz ki már végre értem?!

Karod ölelése feloldozná bánatom…

A magány feneketlensége beszippant.

Szíved ajtaján hiába dörömbölök,

Megnyugvást nálad nem lelhetek.

Kegyetlen kőkarod messzire lök.

Mit vétettem, hogy ily messzire taszítasz??

A lét peremére, hol a madár se jár….

Elveszettségem magába olvaszt,

A reményem is lassan eltűnik már…….

Megfagyok lassan….

Kőszobor leszek én is….???

Ki hozzám közeledik majd eltaszítom?

Fájdalmam sírját testemben megásom,

S életem végéig hordozom.

Kőanya!!! Kőszív!! Kőfájdalom…..

De a szívem még érzőn lüktet helyén.

Szeretni magamat csak én tudom.

Gyere ide, kislány, megölellek én!!!

Szegvár, 2018. február 10.

Temetni jöttem én

Temetni jöttem egy apát, kinek két lánya volt.
Temetni jöttem egy férfit, kinek a szíve dalolt.
Temetni egy embert, kit nem nagyon ismertem,
Mégis fáj, hogy elment. … Temetni eljöttem.

Temetni jöttem egy embert, ki 71 évet élt.
Temetni valakit, aki hosszabb életet remélt.
Szíve mégis feladta, befejezte mára,
Fájó ürességet hagyva a családra.

Temetni jöttem saját bánatomat,
Mindet mit megéltem s ami bennem maradt.
Temetni minden eljövő veszteséget,
Anyám halálát is, amitől úgy félek.

Elgyászolni mindent, amit elveszthetek:
kapcsolatot, vágyat, nagy szerelmeket,
apát, anyát, házat, vagyont, kisgyermeket,
aki megszületett s meg nem születhetett.

Elgyászolni mindent, aminek már vége,
Elengedni, hadd szálljon, el a messzeségbe….

Temetni jöttem, jó apa, Tégedet.
Temetni porból lett testedet.
Isten vigyázzon utadon Tégedet,
Vezesse fényből lévő örök-lelkedet.



Budapest, 2018. február 3.

Szakítás után II.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,

miért kéne nélküled élnem??!?

Miért töröd össze minden jövőképem?!

Megcsaltál.

Segítettem, hogy elfogadd magad, s te

rájöttél, hogy más is szerethet,

amit én nyújtottam kevés lett neked.

Azt hitted korlátozlak, pedig szabadságot adtam,

Most jól megszívtam, mert egyedül maradtam.

Valami elromlott.

Az óra sem ketyeg már…

nem jelzi, hogy ébredni kéne már…

Nem szuszogsz mellettem, nem ér hozzám a kezed,

ha rémálmod űz, nem nyúlhatok ki érted,

nem ölelhetlek át, hogy nincs mitől félned.

Elmentél.

Üresen kong a lakás, elvitted minden feszültséged.

Csak bennem maradt ott, hogy nem értem:

Hogy mondhatod azt, hogy szeretsz, miközben elhagysz,

hihető választ egyik kérdésemre sem adsz.

Itt hagytál.

Tudom, hogy így kell lenni, mégis fáj.

Már olyan sokszor nekiindultál

a világnak, hogy rátalálj… hogy mire talán te se tudod,

csak azt, hogy jobb, ha nem velem folytatod.

Ennyi… vége…

Oly sok mindent kaptam tőled, sorolni sem tudom

hány könnycsepp csorgott végig arcodon,

mikor megnyíltál nekem….

S én neked

Köszönöm (ezt az egészet,

ez az öt igazán katartikus évet).

Budapest, 2018. január 9.

 

Szakítás után I.

Magad elől menekülsz, de másra – anyádra és rám – fogod,

hogy nem enged, hogy nem hagy és hogy nincsen jogod.

A kritikák elől cikázva

A glóriádra nagyon vigyázva

A kompromisszumokat kerülve

Másokkal mindig szembeszegülve

Ez vagy te!

A függetlenség hajszolva kell neked,

de hogy független vagy, észre sem veszed.

A szabadságod oly sokszor megadtam,

mégis ezt követelted újra és újra rajtam.

Ébredj!

Ha buliba hívtak és nem volt kedved,

Rám kented, hogy nekem nincs, mert így könnyebb.

A szex sem kell, mert feszült és frusztrált leszel,

de ez is rám kened, mert jobb, ha ebben hiszel.

Hát nem látod?

Felelősség, kötelezettség, kitartás és hála,

ezek elől menekülsz el a nagyvilágba.

Összetartozunk és szeretsz???! Ne kábíts ezzel!

Hiszen épp arra hajtasz, hogy sokakkal lefekszel!

Jó kis firma…

Neked a szeretetem soha nem volt elég

mert ezernyi lájk kell..és több..még! Még! Még!

Az kell, hogy tapsoljanak, ahogy a bukfenceket hányod,

Megmondom őszintén, én ettől hányok….

Na, ég veled!

Budapest, 2018. január 3.

Ki akarok RAP-ülni!

Azt sugallod, hogy nem vagyok jó semmire,

Miközben elvárod, hogy vigyem valamire.

Gyerekkorom óta mindent tőled tanultam,

Hogy senkisem fog szeretni és hogy elkurvultam,

Hogy a világ rettenetes és Isten meg nincsen,

És hagytad, hogy ez engemet jól megrémítsen.

Féltél a férfiaktól és féltél a szextől,

Nem néztél ki semmi jót az emberekből.

Ha nem tetszett valami, hát ütöttél és csaptál,

Repültek a pofonok és a leveses tál.

Azt sugalltad, hogy nem vagyok jó semmire,

Miközben elvártad, hogy vigyem valamire.

Legyen karrierem, családom és férjem,

Néhány gyerek szaladgáljon körülöttem.

Nem élem az életemet, pórázod a nyakamon,

Én ezt tovább így nem akarom. Nem akarom!

Szorongok, ha veled vagyok, szorongok, ha távol,

Sikoltozva menekülnék el a világból.

Budapest, 2016. szept.

Menekülés életeken át

Egy testi érzet űz, hajszol az életen át
Menekülök, s így nem érzem át a csodát,
melyet maga az érzet képvisel.
Megijedtem tőle. Hiszem, nem viselem el.
Most lassan kibomlik a sok éves eneria.
Nincs már késztetés, hogy elérjek "Oda".
Nincs már menekvés. A Jelen kitágul.
Megnyugszom. Elém a pillanat csodája tárul.

Elhittem, hogy rossz vagyok, hogy nem érdemlem meg,
mert testemben több helyen feszültség jelent meg.
Ehhez tapadt, mikor azt mondtad, nem szeretsz,
Odaragadt, mikor azt mondtad, elmehetsz.
Anyám is beszólt, "Tűnj a szemem elől!",
azóta is rág valami érzés legbelül.
Nem hittem el, hogy jó lehetek bárkinek,
előbb szakítottam, minthogy azt mondják nem kellek.

A sok elhitt gondolat mot itt jön szembe.
A düh és szomorúság könnyei meg szemembe.
Bűnös! Kitaszított! Gyáva! Tehetetlen!
Mindenféle rossz mivé gondolatok által lettem.
A mélyen működő minták felszínre kerülnek.
Az álarcokat, miket viseltem, lekerülhetnek.
Megértem, hogy mit miért játszottam a múltban,
s hogy lehetek Magam a feltáruló Újban.

 

 A Boldogság-kereső (UI után) 

Kapaszkodom a Boldogság után,
Csupasz karok nyúlnak ki: Anyám!
Majd eltűnik a képről az értelmezés,
lassan lebomlik róla minden érzés.

Már nem köt-Ő-döm a nagy Ő-höz....

Szétforgácsolódik a múlt......

Nem ránt magába, ami volt.....

Az elme felkacag
.
.
.
hangja fenn akad
.
.
.
s belezuhan a végtelenbe,
ahol már nincs semmi,
aminek értelme lenne.....
.
.
.

Csapda

Romvirágok keserny illata

füstként lopódzik a számba

Égi mezőn vad paripa

menekül tűzzel zabolázva

Kezemben levő zöld palackba

szivárog lassan a testem

Kétfejű dzsinn torz vigyora

kiséri utolsó percem.

Orfû, 2000.12.10.

Dunaparton

Én vagyok a szél, mely suttogva beszél.

Én vagyok a nap, mely lágyan simogat.

Én vagyok a méh, mely zümmögve szál.

A lágyan hajladozó fűszál.

Az eldobott almacsoma.

A Dunán gágogó kacsa.

A felhangzó kacaj a sétányon.

A sárguló levél az ágon.

Budapest, 2012. október 7.

Levélváltás Sicullussal

Bogozni kár azt, mi már elmúlt,

A Jelen számít, a többi tévút.

Nem fontos, hogy honnan hova,

s a Sors mért volt olyan mostoha.

Ki vagy, mi hajt és mi vezet,

Talán szekta, felekezet?

Vagy inkább egy belső hang hat át.

Ez adja meg szíved dalát és ritmusát?

Merre és hol hajózol az Élet folyamán?

Hajósinas vagy avagy a kapitány?

Örvendeztesse a nap a lelked s a szíved,

Búcsút intve így köszönök néked.

---

Az elme az, mi a hiányt megéli,

s a jót a rossz helyett mindig reméli.

Veszett gondolatok közt járja a táncát,

megkülönböztet, ítél és töri a pálcát.

Elengedni mindent, mi köt és ragaszt.

Mikből az elme csak szenvedést dagaszt.

Nincsen múlt és jövő, sem rossz és jó.

Egyedül a jelen-pillanat a Való.

A Csendben, a Jelenben minden ott van,

Még az elme is a saját forrásába csobban.

Nincs harag és düh, bánat és félelem.

A Szeretet vagy maga, túlcsordul szíveden.

---

Talán a hitünk egymástól némileg eltér,

de ettől még az Univerzumban sok másik is elfér.

A lényegét tekintve meg úgyis egyezünk:

nincs fontosabb annál, hogy valóban szeressünk.

Ez sokszor nem könnyű, avagy mást értünk alatta,

az elmén túllépni, szerintem, a titka.

Hisz fejből szeretni nem igazán lehet,

A „szükségem van rád” - tudjuk – nem szeretet.

Megbocsátani, elfogadni, kinyílni egymásnak

- megteremti az alapját annak a varázsnak,

amiről sok misztikus rejtélyesen beszél:

A Szeretet az Élet, s Minden Egységben él.

Budapest, 2012. július vége

Miért?

Homoklavina forró szele

érintette meg a

holttá égett várost.

Rémlik, hogy még láttam

a lelkek üvöltõ kórusában

egy magányosan

vonagló árnyat.

Reggel

Szemem a december illatú semmibe mered

Sejtjeimbe szilánkokat épít a testetlen hideg

Eltévedt madarak csivitelése

lop fénycseppeket a sötétségbe

Egy gyárkémény sötét fellegeket pöfög az égre

Dolgozni megy sok ember. Mi végre?

Szatszang után

Egy idős vagyok az Univerzummal,

hisz Ő vagyok maga.

Soha nem is voltam.

Semmiből földre hulltan

mindig új bőrbe bújtam.

S a Majától elvakultan

az Énnel azonosultam.

Most álmokból ébredezve,

Érzem nem vagyok elveszve.

Felébredve újra szememet kitárom,

a Semmi tükrébe pillantva a Mindenség arcát látom.

Budapest, 2012. április 8.

Hétvégi szörny

Megint áthat a vasárnapi nyomor:
Mi segíthet rajta? Film? Szex? Teli gyomor?
Szenvedésem átölel és magához húz,

majd kezébe vesz és öklével összezúz.
Én akarom őt? Vagy ő akar engem?
Meneküljek? Szeressem? Mit kellene tennem?
Vonz, mint a mágnes, a mélyébe vágyom,
Az elmém megálljt int: Nekem nem ez az álmom!
Túllenni a nyavalyán, amit érzek,
Megválni tőle talán csak nem vétek?
Nyeregbe pattanva gyorsan suhanok,
de utitársamtól nem szabadulok.
Leülök a partra, a Dunát bámulom,
Bánatomat sajna belefojtani nem tudom.
Mit akarsz, mondd meg hát! - üvöltöm neki.
Ne menekülj tőlem, kérlek! - ezt feleli -
Ne fuss a Jelenből a kósza jövőbe,
A szórakozásokba, búfelejtőkbe.
Nézz velem szembe, lásd meg: én Te vagyok,
Eltűnni csak Veled együtt tudok.

Budapest, 2012. szeptember 16.

Tükröm, tükröm

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem
Én vagyok-e én, vagy mégsem?
Amit mutatsz, torz, nem való
Ám nem te, én vagyok a csaló

Amit hittem, nem az vagyok
Megmunkázva elporladok.
Hamis énem: elképzelés
Ráébredni az a mesés

Budapest, 2012. szeptember 8.

Álarcban

Személyiség-álarcaim:
történeteim, harcaim
Védőbástyát magam húzok,
Mögé bújok, ne lássatok!

Budapest, 2012. szeptember 4.

Szavak nélkül

Ha nem nyitod ki a szád

meglátom a csodát,

mely a szemeidben ébred.

Ám, ha elméd nyelvelni késztet,

nem látlak csak téged

Budapest, 2012. október 7.

MsX

Nem bánom, ha cigizel,

Nem bánom, ha púzol,

ha az ujjamra gyűrűt nem húzol.

Nem bánom, ha utálsz,

Nem bánom, ha megvetsz,

Rólam bátran ítélkezhetsz.

Nem mondom, hogy könnyű,

Nem mondom, hogy nem bánt,

Hogy szenvedésbe nem ránt.

Megkérdem magamtól, igaz ez?

Megkérdem magamtól, miért jó ez?

Majd megfordítva látom, hamis a világom.

Budapest, 2012. október 15.

Előlem nem kell elrejtőznöd,
Ahogy én sem teszem.
Hiedelmeim s titkaim elveszítve
lassan beléd költözöm.
Részeddé válva magam elfogadom.
Szeretlek, hisz szeretem
minden gondolatom.

A Valóság érted rajongva
csókolja általam magát
újra és újra.

- - -

Reggel jött egy múzsa
homlokomon maradt rúzsa

Budapest, 2012. október 17.

Mondj nemet és hidd, hogy mondhatsz,

Ezzel nekem is példát mutathatsz,

hogy ami vagyok, azzá váljak

megfelelni ne akarjak.

Fáj, hogy nemet intettél, múzsa

Lelkem hervadt, szúrós rózsa

Miért olyan zord szó a nem?

Elutasítod szerelmem? Vagy engem?

Hirtelen azt hiszem, hogy ennyi, vége,

Megjelenik a magány réme.

A szerelem hiedelem,

A magány meg a történetem.

Veled a jelent éltem, s

hogy életemet nem kell félt'nem.

Budapest, 2012. október 24.

Mi Katienk, ki vagy a Nem-Tudás terében, szenteltessék meg a Te Munkád,

Jöjjön el a Te négy kérdésed, legyen meg a Te megfordításod, mint az Alaptanfolyamon, úgy a Zártosztályon is.

A mi mindennapi megértéseinket add meg nekünk ma.

És kérdőjeleztesd meg a mi vétkeinket, miképp mi is megkérdőjelezzük másokét, kik ellenünk vétkeztek.

És ne vígy minket a pozitív gondolatokba, de szabadíts meg az ártalmasoktól.

Mert miénk a Munkánk, a Kérdéseink és Megfordításaink mind örökké.

Ámen.

Budapest, 2012. október 25.

Szerelmi kómába estem.
Vagy csak azt képzelem?
Egy gondolat, egy kép
vagy egy érzés játszik velem?

Budapest, 2012. október 26.

Karjaidba olvadni vágyom,
Mikor rám tör egy nem várt rémálom.
Az elutasítás kéretlen képe
Beletaszít az Elhagyott Énbe.

Elmém gépezete filmeket vetít,
Minden apróságból óriásit nagyít.

Fájdalmam egyre nő,
Így bántalak és szúrlak.
Magamon téged
jól megbosszúllak.

Tetteim súlya alatt összeroskadok,
Menekülnék tőled, de nem tudok.

Felébredsz, szemed magához ölel.
Feloldozást nyerek, nem eresztesz el.
Nem érdemlem meg - gondolat riaszt
s az érzés, mi jött, könnyeket fakaszt.

Az ördögöt a falra magam festem.
Szenvedéseim sorát semmiből teremtem.
Felismerve hamisságát, mind eltűnik tova
hisz a Valóság sohasem mostoha.

Budapest, 2012. október 27.

Van-e kapcsolat a holnapon túl?
Vagy az örök kapcsolat a Jelen?
Hova tűnik a vágy,
amikor az ágyadat szétszedem?

Hova lesz a szerelmem,
mikor a múltam visszahúz?
Mikor a félelem
a szívemben mindent összezúz?

Élet csak egy van most:
amit veled élek.
Ezért elmenni tőled
némileg félek.

Budapest, 2012. október 31.

Fáj, hogy titok:

a nőd vagyok.

Szeretsz. Szeretlek.

Nője vagy szívemnek.

Erről nem beszélhetek?

Ki akadályoz meg?

Magam

magam?

Mért kell, hogy tudja más?

Így nem csak látomás?

Mert akkor elhiszem,

hogy nem meddő?

Mert akkor elhiszem,

hogy nem fertő?

Mások ítéletére vagy

tanácsára vágyom?

Miért nem elég

nekem a sajátom?

Próbára tehet,

mit mond a köz?

Tőled elüldöz

vagy hozzád kötöz?

Ha magamat saját

mércémmel mérem,

nem izgat az erkölcs,

a feltűnés, a szégyen;

felszabadult lélek vagyok,

nem hajbókolok, nem lázadok.

Szegvár, 2012. november 01.

Titkom: ami vagyok.

Elmondom.

Befogadod.

Elfogadod.

Nem vetsz meg,

nem ítélsz el,

nem nézel le,

nem kerülsz el.

Átöleled magad bennem.

Neked sem kell másnak lennem.

Szegvár, 2012. november 02.

A munka elkezdődött, belépsz a csoportba,
Andi itt van velünk: a tutit megmondja
Egy jó kis hiedelem az elmédben kigyúl,
S nem tudod miért, de jól bevadulsz.

Mer' elfogyott a türelmed már,
Pedig szabad a csók, szabad a tánc,
Ebben a csoportban pont az a jó,
Nincsen hülye kérdés, csak elfogadható.

Nyolc óra munka, Nyolc óra szenvedés
Nyolc óra fészbukozás.
Nyolc óra munka, Nyolc óra szenvedés
Nyolc óra fészbukozás.

A zártosztályon, ott van a nagy élet,
Posztolnak a mukik, jönnek a kérdések,
Eleged van már a kibaszott világból,
A “jóltudodelméd” már kibaszottul gátol

Nyolc óra munka, Nyolc óra szenvedés
Nyolc óra fészbukozás.
Nyolc óra munka, Nyolc óra szenvedés
Nyolc óra fészbukozás.

A munka folytatódik, tréningekre jársz ,
Van hogy nem elég, hogy fekszel, ülsz vagy állsz
Elkezdesz UIzni majd kitör a frász,
Hisz előre tudod, hogy semmit se találsz

Nézed, hogy mi folyik itt,
Ami befolyik, az rögtön kifolyik,
A megforditásoktól savanyú a szád,
Katie se ígéri, hogy jobb élet vár rád.

Nyolc óra munka, Nyolc óra szenvedés
Nyolc óra fészbukozás.
Nyolc óra munka, Nyolc óra szenvedés
Nyolc óra fészbukozás.

Pécs, 2012. november 12.

Félek, mert nem értem:

mi zajlik bennem?!

Zavar, hogy nem értem:

mért vagy mellettem?!

Hogy mi vonz épp hozzám?

Mért nézel áhítattal énrám?

Mi az, mik együtt vagyunk?

A sorstól vajon mit akarunk?

Mit keresek én

ebben az egészben?!

Hova tűnt és kell-e

az eddigi létem...??

Budapest, 2012. november 23.

Féltékeny a strófáidra hogy lehetek?
Hogy gyűlölhetem az összes versedet?
Úgy érzem, hogy semmit sem jelentek,
verssoraid nem rejtik nevemet,
s a hozzám fűződő érzelmeket.
Aki felbukkan, az maximum az anyád,
vagy ha nem, hát valamelyik parád.
Szerelmünk hevét hiányolom,
E kapcsolat mit jelent? - most épp nem tudom.

Budapest, 2013. január 19.

Össze vagyok zavarodva...
Semmi sem az, minek hittem....
Szétcsúszni látszik minden...

Magamat nem lelem
ebben az egészben

Nem tudom, mit akarok...
Álarcaim nélkül vajon ki vagyok????!!

Budapest, 2013. január 19.

Nem vagyok elég ló – nyerített a csikó szomorúan.

Én sem vagyok elég ló – mondta a zebra – miközben sötétre festette a fehér csíkjait.

Ó, de nagy szamarak vagytok! - nevetett rajtuk a kacagó hiéna.

Csak a bárányok hallgattak.

Budapest, 2013. február 20.

Havazás

Mint bolyhos stóla hull alá

A fehér némaság

A hang most meg sem születik

Kiált'nod balgaság.

Fekete károgás tör fel agyadból,

Mikor egy árny-szárny surran.

A jéghölgy ruhája beterít, majd

csókja szádra cuppan.

Tavaszi zöld-remény-rügy fakad

Forró lehelletsóhaj

Lágy sikoly, két test összeolvad,

Valóra vált óhaj

1999-11-15