A jó, a rossz és a csúf

A napokban találkoztam ezzel a festménnyel, illetve az egyik festőtársam által hozzáfűzött kommentárral. Mivel éreztem, hogy felháborodást kelt bennem, amit olvasok, így már akkor sejtettem, hogy blog fog belőle kikerekedni.
A kép Mark Henson kortárs amerikai festő műve, s a címe: Paintbrush Warrior (Ecsetharcos). A művész szavai a festményéhez kapcsolódóan: "Hiszem, hogy a művészet képes segíteni a pozitív társadalmi és kulturális változásokat, képes megmutatni, hogyan kell élni egy békés világban"
Eddig még azt hiszem, hogy rendben is lenne a dolog. Mármint, hogy a művészet képes lehet pozitív változásokat előidézni. Mert valami hasonlót én is hiszek.
Ami számomra az ellentmondásos érzéseket kiváltotta az, amit a festményből olvasok ki, és ez ellen háborog a lelkem.
A festmény mondandója számomra valami ilyesmi. Van egy rossz, negatív oldal, mindenféle borzalmakkal, halállal, háborúval, éhezéssel, terrorral - sötét, fekete, ijesztő. Aztán van a másik oldal, ahol minden színes, paradicsomi, idilli, negédes. S hogy a festők ezt az utóbbi kell, hogy rászabadítsák a világra a szent cél érdekében. Vagyis ha idilli állapotokat - cuki csendéleteket, virágokat, negédesen mosolygó gyerekeket, imádni való állatokat, sütit sütő nagymamákat, az unokáikkal játszadozó nagypapikat, a természet szépségétől terhes tájakat - jelenítek meg a vásznon, akkor azzal elérhetem, hogy a világ szebb és jobb lesz.
Egy nagy francokat! - indul be bennem a háborgás. És szinte érzem, hogy kigyúllad a piros lámpa a belsőmben, s düh első hullámai szétáradnak a testemben, ahogy a lelkem tiltakozni kezd.
Itt jön a neheze. Hogyan is öntsem szavakba azt, ami miatt kinyílik a bicska a zsebemben. A következő mondatok jönnek:
- Elegem van abból, hogy el kell nyomnom a negatívnak hitt érzéseimet. Igenis jogom van félni, rettegni, feszültnek lenni, sírni, fájni, szenvedni. Nem akarom, hogy továbbra is egy negédesen mosolygó álarcot kelljen viselnem. És hiszem, hogy társadalmunk tagjainak is rá kellene jönni, hogy ezekkel az érzésekkel nincs semmi baj, hogy nem elnyomni kellene azokat, hanem kimutatni, elfogadni.
- Hazugság! A valóság nem tudomásulvétele. Attól még, hogy a szőnyeg alá söpörjük a szemetet, a szemét létezik, bármilyen csinos és mutatós is a szőnyeg, amit ráhúzunk. Attól, hogy a világ szebbik, békésebbik, édenibb oldalát hangsúlyozzuk, a másik, a "sötét oldal" is létezik, és pont azáltal mert a kettősség már megteremtetett. Egyike a másik által.
- Nem attól fog megváltozni a világ, hogy mi csak a szépet és jót hangsúlyozzuk, emeljük ki belőle. Sőt! Azzal csak kiszolgáljuk mások önbecsapását. Hogy miért is jó becsapnunk önmagunkat? Talán mert félünk azoktól az érzésektől, amik a szőnyeg alatt meg a szekrényben csontvázként várnak ránk.

Hiszem, hogy az a szörnyűség, ami a képen meg van jelenítve, s ami a világunkban - bennünk - jelen van nem szükségszerű. Hiszem, hogy létezhet egy olyan világ, amit talán ez a festő is megálmodott. Csak úgy vélem, hogy ez a világ nem úgy fog eljönni, hogy a csúnyábbik oldaláról nem veszünk tudomást. Hanem éppen úgy jöhetne el, ha megismernénk, elfogadnánk ezt a mindannyiunkban így vagy úgy megnyilvánuló "sötétséget". Hiszem, hogy ennek a "sötétségnek" a létezését valamikor a gyerekkorunkban hittük el, s hogy valami oltári nagy félreértésen alapult, ami aztán ahhoz a konklúzióhoz juttatott bennünket, hogy létezik jó és rossz, isten és sátán, szép és csúnya, vagyis kialakult bennünk az a kettéosztottság, ami szétszakítja a világunkat. Mert nem létezik rossz a jó nélkül, nem létezik az árnyék a fény nélkül. Az ellentétpárok egyszerre jönnek létre, egymás ellentétjét rögtön megszülve. Azzal, hogy csak a jót erőltetem, hangoztatom és nem veszek tudomást a rosszról, a rossz nem szűnik meg létezni. Mi több felerősödik, hiszen aminek ellenállunk, ott eleve már az ellenállással kifejtett erő  megadja az alaphangot.

A végső lökést, hogy elkezdjem megírni ezt a blogot, az adta meg, hogy szembetalálkoztam ma Picasso legfantasztikusabb művével (és annak elemzésével). Guernica. Gondolom a legtöbben ismerik a festményt, amihez egy spanyol városka (Guernica) lebombázása adta az alapötletet.

Erről a festményről inkább gondolom, hogy képes valódi változásokat hozni a világban, pontosabban bennünk. Figyelemfelhívó jellege épp abból fakad, hogy nem söpri a valóságot a szőnyeg alá, hanem kifejező módon szembesít vele. Érzelmeket ébreszt, amely a legtöbb emberben zavart, megütközést kelthet, hiszen ezek olyan érzések, amikről nem szívesen veszünk tudomást.
A mű elemzésével René Berger A festészet felfedezése című könyvében volt szerencsém találkozni. Idéznék belőle egy részletet:
"Különös ez a festmény, és idegen bizakodó századunktól (amely nem is abból merít reményt, amilyenek vagyunk, inkább amire képesek vagyunk). Mert mi mindent tud ma már az ember? Mindent, vagy legalábbis majdnem mindent. És milyen ma az ember?... Vajon nem az első válasz és az utóbbi válasznélküliség közti szakadékot hidalja-e át Picasso életműve? Pontosabban: a modern ember tudatában keletkezett szakadékot? Vajon nem ezért érzik-e sokan idegennek, nem ezért lázadoznak-e ellene, s igyekeznek megszökni előle? S nem éppen ettől válik-e elidegeníthetetlen részünkké, mikor végül lefegyverez a belőle áradó bizonyosság?"

Reményeim szerint egyszer sikerül majd olyant alkotnom, ami közelebb viszi az embereket saját magukhoz, közelebb a saját érzéseik, önmaguk elfogadásához. Ha nem is egy festmény által, akkor itt, valamelyik írásomban. Ámen.

UI: Egy órával ezelőtt zártam le ezt a blogot, s most jött egy olyan felismerés-szerű gondolat, ami magyarázatot ad még a kép láttán bennem keletkező érzésre.
A tiltakozásom azért volt olyan elementáris, mert saját magamat "nem elég jónak', mitöbb "rossznak" és "bűnösnek" hiszem gyerekkori élményekből kifolyólag. Ezt a "bűnös" gyereket, az isteninek látott, jónak hitt anya "joga" megbüntetni, elutasítani, "megszüntetni". Ekként a festmény ezt a gyerekkori érzést hívja elő, vagyis ahogy engem - a "rossz" gyereket - a "jó" anya elutasítja."Ha a rossz nem létezhet,nincs létjogosultsága, akkor nekem, aki rossz vagyok, sincs létjogosultságom".  Ez ugyanolyan téves értelmezés, mint amit említettem is, hogy gyerekkori élményeinkből szűrtünk le. Ezekhez a félreértelmezésekhez olyan testi érzetek, érzelmek kapcsolódnak, amik bizonyos szituációkban aktivizálódnak. Ez történt most is. A helyzet - mivel erős érzéseket éltem át - ekként segített rávilágítani, hogy milyen elakadásaim, téves beragadásaim vannak, hogy ezekkel az érzésekkel még foglalkoznom kell, illetve a mögöttes gondolatokat sem árt megkérdőjeleznem.
Mindazonáltal a blogban leírtak mellett továbbra is kitartok. Főleg, mert épp az imént leírtak mutatják, hogy miért van szükség a negatívnak titulált érzésekre. Ezek vezethetnek el oda ugyanis, hogy ráébredjünk, hogy milyen dolgokat hittünk el tévesen a világról. Ha nem elkerüljünk, elmenekülünk vagy túlkompenzáljuk ezeket az érzéseket (pl. erőszak, terror, háború, függőségek, önámítás által), hanem tudatosan belemegyünk, megfigyeljük, elfogadjuk, akkor jó eséllyel rátalálhatunk arra, hogy milyen félreértelmezéseken alapulnak, honnan erednek. Ezeket meglátva nyílik mód újraértelmezni magunkat, a világot, a benne elfoglalt helyünket, embertársainkat és a hozzájuk fűződő viszonyunkat. És ez az, ami megváltoztathatja a világot.

A festés és a tranzakció analízis

Már régóta foglalkoztat, hogy bejegyzést írjak a festészettel kapcsolatosan megélt élményeimről, különös tekintettel arra, hogy miként játszik szerepet az önmagam megismerésében, felfedezésében. A téma rendkívül összetett, s már sokféle szemszögből segített rálátnom a mélyen bennem szunnyadó dolgokra, így valószínű, hogy több bejegyzésben is visszatérek ehhez a kiindulási alaphoz.

Ma egy olyan részét kívánom ennek feltárni, ami úgy vélem, hogy jelentősen befolyásolta sok évi tipródásom.

Gyerekkoromban imádtam rajzolni. Majdnem azt is hozzáírtam, hogy "és festeni", de amikor elkezdtem begépelni a szavakat, akkor valahogy az jött, hogy ez nem lenne teljesen igaz. Mármint ha a festésre, mint az ecsettel való képalkotása gondolok.
S itt már eleve felmerül egy izgalmas kérdés, vagyis hogy "Mi számít rajzolásnak és mi festésnek?". Ám ennek a kifejtésével most nem foglalkozom, talán majd máskor.
A festés iránti rajongásomat azért nem tartom ildomosnak határozottan kijelenteni, mert a filctollakon, színes ceruzákon, zsírkrétákon kívül nem igen használtam mást. Talán az általános iskola volt az az időszak, amikor a vízfestés beköszöntött az életembe, s ez volt az egyik tényező, ami rosszul hatott a későbbi ambícióimra. Ugyanis bármennyire is szépen rajzoltam ceruzával, a kép megfestése már jelentős kihívásokat okozott, így a kezdeti sikerélmény hamarosan a kukában végezte.
Hogy vele együtt miért nem került kidobásra a festészet iránti érdeklődésem is? Nos, ez részben köthető ahhoz is, hogy óvodás koromban sokkal mélyebb szenvedély oltódott belém. És ez a mélyen ható valami nem hagy nyugodni azóta sem. Ám ez a szikra nem tudott olyan erős lenni, hogy legyűrje a bennem halmozódó gátlásokat, ezért aztán addig még el-eljutottam, hogy eszközöket vásároltam: mindenféle színben pompázó krétákat, ceruzákat, festékeket, amik aztán sokszor a polcomon álmodták Csipkerózsika-álmukat, mert egy láthatatlan, beazonosíthatatlan erő megakadályozta, hogy betöltsék hőn áhított feladatukat.
Még én sem értettem saját magamat, hogy ha már ott vannak az eszközök, és netán még szabadidőm is adódik, akkor miért nem engedem meg kibontakozni a bennem szunnyadó álmot. Sajátos tréfája volt a sorsnak (vagy a tudatalattimnak? ), hogy a vágy, hogy leüljek és rajzoljak, általában akkor tört rám, amikor épp valamivel el voltam foglalva vagy mennem kellett valahova. Így nem csoda, ha ez a belső huzavona szemet szúrt, s amikor elkezdtem önvizsgálatokkal foglalkozni, akkor óhatatlanul fel-felbukkant, arra várva, hogy kiderüljön mi mozgatja.

Az önvizsgálatok során egy pár módszer utamba került. Ezek egy része pszichológiai iskolákban is oktatott. Ilyen a TA (tranzakció-analízis) és a sématerápia.
Az előbbit biztos sokan ismerik hallomásból, és Eric Berne játszmáihoz, illetve sorskönyvéhez kötik. És igazuk is van, mert jó helyen kapizsgálnak. Ezt korábban már én is tudtam, és itt le is álltam a módszer tanulmányozásával. Úgy gondoltam, hogy amit Berne könyveiben olvastam, azzal egyet tudok érteni, de velük kezdeni nem sokat tudok. Azonban a TA újra és újra bekacsingatott az életembe, hogy mást ne említsek a Ziegler-féle Tarot kártyák egyike is arra hívta fel a figyelmem, hogy foglalkozzak a TA-val. Hát, jó, de hogy is fogjak hozzá?
Hogy milyen kacifántos utakon jutottam el néhány igencsak remek könyvhöz a TA témakörében, arról inkább nem mesélek, de szívből ajánlom F. Várkonyi Zsuzsa e témát részletező írásait annak, aki ismerkedni akar ezzel a módszerrel. Illetve aki már jobban, behatóbban szeretné tanulmányozni, annak Ian Stewart, Vann Joines - A TA ma c. könyvét ajánlom.
A TA számomra azért jelentett sokat, mert rámutat arra, hogy milyen különféle programot kapunk és teszünk magunkévá vagy gyártunk magunknak gyerekkorban, amik arra hivatottak, hogy megvédjenek bennünket. Amikor ezeket az - akár egész - életünket érintő következtetéseket levonjuk, és ebből védelmi stratégiát ácsolunk magunknak, akkor még úgy szólván semmit nem tudunk a világról. Kicsik voltunk, akár frissen született bébik, de akár már a magzati korban is rögzülhetnek efféle önvédelmi programok. Már csak azért is, mert ezek legtöbbje nem szavakban megfogalmazott elhatározás volt, hanem az érzékleteink, testünk jelzései által megszületett válaszreakció, akár úgy is mondhatnánk, hogy ösztönös.
Lehet, hogy elég volt az, hogy az édesanyánk - referencia személy - néhány pillanatra egyedül hagyott minket, vagy hogy nem kaptunk meg egy vágyott valamit, de az is lehet, hogy egy kistestvér születése, a szülő figyelmének vélt elvesztése hagyott maradandó "sebet". Ebből aztán levonódtak különféle következtetések, amiből - különösen ha további megerősítést is kaptunk - egész életünkre szóló identitás is kibontakozhatott, pl. nem vagyok szerethető, nem kellek, bűnös vagyok, rossz vagyok.
A referencia személy (általában szülő) (válasz)reakciói arra, amit csináltam, rendkívül fontos a továbbiakban. Nagyon nem mindegy, hogy egy tettem megerősítést vagy elutasítást, engedélyt vagy tiltást kap. Valószínűnek tartom, hogy ha egy-egy cselekedetem miatt elismerésben részesülök újra meg újra, akkor azt szívesebben fogom csinálni, mint azt a tevékenységet, amit vagy elutasítanak, vagy semlegesen fogadnak, de egyáltalán nem kapok pozitív visszajelzést. Ez persze egy egyszerű formula, ennek másféle variánsai is lehetnek, főleg attól függően, hogy milyen a gyerek és a szülő viszonya, és milyen egyéb félelmek szövik át a gyermek életét (pl. ha egy gyerek megtapasztalta azt, hogy ha átmenetileg is, de elveszítette a szülőjét - mert az pl. kórházban volt, el kellett utaznia -, akkor leképződhet benne egy félelem, hogy ez bármikor újra megtörténhet, különösen akkor, ha ő nem elég óvatos, nem vigyáz, nem viselkedik megfelelően stb.)

Nálam valahogy úgy alakult, hogy az anyum elvesztése miatt érzett félelem az egyik legerőteljesebb mozgatórugómmá vált. Ennek sokféle tényezője van, amelyek egyikének azt tartom, hogy rögtön a születésem után két hétre inkubátorba kerültem, de úgy, hogy amikor megszülettem, még csak oda se adtak édesanyámnak, mert hepatítiszes volt. Életem első lélegzetvételét követő két hétben így simán belém éghetett annak a fájdalma, hogy elveszítettem a korábbi biztonságot jelentő anyaméhet és vele együtt az ős-biztonság-érzés kialakulásáért "felelős" személyt.
Egy ilyen fájdalmas epizódnak is van esélye nyomok nélkül elmúlni, ha a későbbiekben a gyermek megtapasztalhatja életében a biztonságot. De nálam nem ez volt az "életterv". A biztonság, mint létkérdés többször többféleképpen ki lett kezdve.

Hogy ennek az egésznek mi köze a festészethez?
- Az egyik, amire rájöttem, hogy a szorgalmas munka, a házi munka, a serénykedés végzésével kapcsolatosan sokkal több pozitív megerősítés kaptam. Jónak, szorgalmasnak kellett lennem ahhoz, hogy saját magamat megnyugtassam afelől (ez persze nem tudatos folyamat), hogy én mindent megteszek azért, hogy szeressenek, elfogadjanak, s így ne kelljen az anyum elvesztésének még csak véletlenül se kilátásba kerülnie. Hiszen ez a legfélelmetesebb, mert ez egyet jelent a halállal.
Ezzel aztán az állandó robotolásra és a munka hőse címre váltam esélyessé. Nem csoda, ha rendelkezésemre álló szabadidőben inkább valami olyan tevékenység került előtérbe, ami hasznosnak volt mondható.
- Az előző ponthoz kapcsolódik, hogy ha már el van végezve az összes háztartási munka és még van szabadidőm, akkor miért nincs mégis lehetőség egy kis festegetésre. Ez az "átkozott" vasárnap szindróma, ami akkor jön el, amikor szombaton az egész házat kipucoltam, megfőztem, mindent rendbe tettem, csak azért, hogy vasárnap végre azt tehessem, amit szeretnék, ám amikor eljön a vasárnap, akkor mindent sikerül csak ebbe belefogni nem.
Ennek az egyik lényegi akadályozója a bűntudat nevű 'kellemes' kis érzés, amit simán tud kelteni egy afféle program, amit a TA is említ, hogy "örömet kell szereznem másoknak". Vagyis ha magamnak szerzek örömet, akkor önző vagyok. Bár a vágy éget, hogy ezt tegyem, de ha ez ütközött azzal a belső paranccsal (a TA-ban az ilyeneket drivernek hívják), hogy "szerezz örömet másoknak", akkor gyakori, hogy a vágyat a sutba dobtam, s a megjelenő bűntudattal küszködve (ráadásul régen ezt még tudattalanul, azt sem tudva, hogy mi a franc bajom van), a semmire voltam kárhoztatva.Hiszen ez egy olyan állapottal járt amiben nincs erőm, inspirációm semmire. llletve egy olyan belső feszültséggel, amit valahogy eltűntetni volt szándékom. Ez különben egy olyan belső feszültség, ami elől nagyon gyakran valami függőségbe menekülünk. Nekem ilyen lett - rosszabb esetben - a számítógépes játék, a filmnézés, az evés, - jobb esetben - egy kiadós kerékpározással vagy más mozgással sikerült levezetni.
- Ha mégis túl sikerült lendülnöm valahogy az előzőekben említett bűntudaton vagy netán olyan mázlim volt, hogy meg se jelent, akkor neki láthattam a magam örömére való festésnek. Ekkor viszont egy újabb akadály jelent meg: hogy milyen kép megalkotását engedem meg magamnak. A szabad firkálgatás nem ispirált. Általában az a jó, ha van valami cél, ami felé haladhatok. Ha pedig belekezdek valamibe, akkor erős a hatás, hogy annak hasonlítania kell valami létező dologra. A képzelet szárnyán repkedő, absztrakt képalkotás egyelőre nem az én világom, valami belső engedély még hiányzik hozzá. A kettő határán táncolok. Fogva tart még a valóságoshoz hű ábrázolásmód, de már ott van bennem valami, ami kitörni szeretne ezekből a keretekből. A gondom csak annyi volt, hogy ez utóbbi az, ami ahhoz a lelkesedéshez köthető, ami belevisz a folyamatba, míg az előzőt egyfajta satunak éreztem, ami visszafog, megköti a kezem, kifogja a szelet a vitorlámból.
René Berger - A festészet felfedezése c. könyvében leírtak segítettek abban, hogy rálássak, mi is zajlik bennem, s ennek a megértése már fél siker volt. A René által leírtak arra világítottak rá, hogy a képi világban a valóság megjelenítése vagy az ez iránti vágy - akár festőként, akár egy festmény szemlélőjeként - arra mutat rá, hogy mekkora a biztonság iránti vágyunk. A képeken látható megszokott elemek, amiket ismerünk, kapaszkodókat jelentenek a számunkra, van mihez nyúlnunk, van honnan kiindulnunk és hova visszatérnünk.
Ez a téma számomra annyira izgalmas, hogy további fejtegetésekbe bocsátkozom a későbbiekben. Addig is folytatom a festegetést. Terveim szerint a blogom egyik lapján bemutatom a már elkészült műveimet (melyeket akár meg is vásárolhatsz, rendelhetsz), de addig is ajánlom figyelmedbe a Facebook oldalamat:

Moona festményei

 

Gondolatok az együttérzésről

Nézem ezt a René Brown videót, és beindul az agyam. Vajon miért olyan nehéz együttérezni? És mi az oka annak, hogy inkább a videóban szimpátiának nevezett hozzáállást alkalmazzuk a kapcsolatainkban. Magamba néztem, s a válaszok hosszasan sorakoztak fel bennem.

Először is az jutott eszembe, hogy kétfelé csoportosítanám az érzéseket, a helyzeteket, amik elé mások állítanak bennünket, s amivel kapcsolatban reagálunk valamiképp. Az egyik csoport az, amikor a másik az érzéseiért magát vagy mást (egy harmadik személyt, személyeket) okol, s egy másik eset, amikor minket, engem vádol valamiért. Ezek az érzelmi kitörések – akárkit is okolnak érte – alapvetően a három „negatív” alapérzésre vezethetők vissza: szomorúság, félelem, düh. Ezek olyan érzések, amiket általában nem engedünk meg magunknak, ami elől menekülünk, amit elkerülni, eltűntetni igyekszünk. Minden inkább, csak ne kelljen éreznünk!

Így aztán ha valaki elkezdi a saját sztoriját feltárni nekünk, azért sem könnyű empatikusan viszonyulni, mert akkor a saját negatív érzéseimmel kell megküzdenem.

Ahogy írtam, nehezített a pálya, ha együttérzően szeretnénk reagálni, akkor, ha a másik bennünket okol a problémája miatt. Ilyenkor sokszor támadva érezzük magunkat, s alapból védekezéssel reagálunk. Nem könnyű az esetleg haragos, dühös megnyilvánulás mögött észrevennünk a fájdalmat, a szomorúságot. Vagy inkább az nem könnyű, hogy szembesüljünk vele? Főleg, ha mi is elhisszük (tudjuk), hogy azt mi okoztuk a másiknak.

Itt persze felmerül az a kérdés, hogy az érzéseinkért valójában ki a felelős. Az általános reagálás az, hogy másokat, a világot, a politikát, istent, a párunkat, a gyereket, a szomszédot, a fiatalokat, az időseket, a társadalmat, Orbánt, Obamát vagy Putyint okoljuk, s még folytathatnánk. Mindez könnyebb, mint megváltoztatni a világszemléletünket, a gondolkodásunkat, ami végül is alapja annak, hogy miként érezzük magunkat a bőrünkben. Vagyis, hogy mit érzek, az valójában rajtam múlik, s csak én tudok rajta változtatni. S nem úgy, hogy másokat, a világot, a politikát, istent, a páromat, a gyereket vagy a szomszédot igyekszem megváltoztatni, hanem saját magamat. De ezt most nem folytatnám, hiszen az együttérzésről kívánok szólni.

Szóval, ha a másik engem okol valami megélt, rossz érzésekkel járó helyzete miatt, azt nem valószínű, hogy megúszom érzések nélkül. S ezek az érzések nem feltétlenül segítenek abban, hogy kapcsolódni tudjak a másikhoz. René Brown videója csak arra a felállásra hoz példát, amikor a rossz érzéseivel küzdő barátom hozzám fordul, hogy megossza velem érzéseit, gondolatait; arra nem hoz példát, mi van, ha engem okol, netán nekem támad. Ehhez inkább az erőszak mentes kommunikáció ad megoldásokat. Illetve sokat segíthet a Byron Katie-féle Munka. Igaz, ez utóbbi többféleképpen segíthet azokban az esetekben, ha bárki negatív érzésekkel, gondolatokkal küszködik.

De mi van akkor, ha a barátom egyszerűen csak panaszkodik, s nem velem van a gondja, velem csak megosztani szeretné azt? Ekkor miért zárkózunk el az empatikus viszonyulástól? Valószínűleg a legtöbb felbukkanó válasz mögött ott lesz az a visszatérő megoldás, hogy valamilyen érzést akarunk elkerülni, valami olyant, amitől szenvedünk, ami fájdalmat, feszültséget, kellemetlenséget okoz. Vagy legalábbis azt hisszük róla.

1 – Az érzései, a problémái olyan helyzetet idéznek fel bennem, amivel magam is küszködök, küszködtem. Ez olyan érzéseket, gondolatokat hoz fel bennem, amiket igyekszem elkerülni, nem szívesen nézek velük szembe, van még velük dolgom. Lehet, hogy kerülöm a felelősséget, ami az adott helyzetemmel, érzésemmel kapcsolatos döntésemmel járna. Vagyis nem akarom ezeket az érzéseket, helyzetet átélni.

2 – A felidézett helyzettel, érzéssel kapcsolatban tehetetlenséget érzek, mert nem tudom rá a megoldást. Márpedig ha van valami, amire szeretnénk megoldást találni, akkor az nagy valószínűséggel azért van, mert a megoldatlanság állapota valami negatív érzést okoz számunkra. Ha pedig ezen nem tudok változtatni, akkor el kell fogadnom, hogy ez a negatív érzés folyamatosan jelen lesz az életemben, s ha nem is fogom mindig érezni, de újra és újra előjön, amíg valami más módon nem dolgozom fel magamban a helyzetet, s fogadom el azt.

3 – Ha a másik negatív érzéseire úgy érzem, hogy tudnék megoldással szolgálni – netán a másik ezt el is várná tőlem –, viszont én nem érzem magam képesnek, hogy ezt megtegyem, mert pl. úgy érzem, hogy hatalmas áldozattal, lemondással járna a részemről, akkor is lehet, hogy inkább elzárkózom a másik megértése elől. Hiszen, ha együttérzek vele, akkor meg kellene tennem azokat a lépéseket, amik a másik negatív érzéseit megszűntethetnék. Ezek persze mind csak gondolatok, amiket jócskán meg lehet kérdőjelezni.

A videóban az egyik nagy igazságnak azt érzem, hogy bármit is mondok, azzal úgysem segítek a másikon, illetve nem arra van szüksége. Néha tényleg csak az kell, hogy meghallgassanak bennünket, hogy valakinek kiönthessük a szívünket.

Azt mondják, hogy általában a férfiak azok, akiknek arra van ráállva az agya, ha mások panaszkodását hallgatják, azonnal a megoldáson törik a fejükek. Nos, úgy vélem, hogy ez nem csak a férfiak sajátja. Ha mégis rájuk jellemzőbb inkább, akkor annak máshol kell keresni a gyökerét, nem kifejezetten a nemi identitásban. Talán épp ott, hogy azokra jellemzőbb a megoldásra fókuszálás, akiket nem tanítottak meg arra, hogy mit lehet kezdeni a negatív érzésekkel. Ha egy családban főleg az volt a divat, hogy ezeket az érzéseket a szőnyeg alá söprik, ha nem lehetett sírni, haragosnak, dacos lenni, akkor ott más módon kellett ezeket az érzéseket eltűntetni, „feldolgozni”.

Mindenesetre azt mondom, hogy semmi nincs veszve. Ha elég mélyen kotorászunk magunkban és önismereti munkát folytatunk, akkor van esély arra, hogy rájöjjünk, hogy miért és hogyan menekülünk el az érzéseink elől, s íg van mód, hogy változtassunk ezen, hogy kinyíljunk magunk és mások előtt.