A kép Mark Henson kortárs amerikai festő műve, s a címe: Paintbrush Warrior (Ecsetharcos). A művész szavai a festményéhez kapcsolódóan: "Hiszem, hogy a művészet képes segíteni a pozitív társadalmi és kulturális változásokat, képes megmutatni, hogyan kell élni egy békés világban"
Eddig még azt hiszem, hogy rendben is lenne a dolog. Mármint, hogy a művészet képes lehet pozitív változásokat előidézni. Mert valami hasonlót én is hiszek.
Ami számomra az ellentmondásos érzéseket kiváltotta az, amit a festményből olvasok ki, és ez ellen háborog a lelkem.
A festmény mondandója számomra valami ilyesmi. Van egy rossz, negatív oldal, mindenféle borzalmakkal, halállal, háborúval, éhezéssel, terrorral - sötét, fekete, ijesztő. Aztán van a másik oldal, ahol minden színes, paradicsomi, idilli, negédes. S hogy a festők ezt az utóbbi kell, hogy rászabadítsák a világra a szent cél érdekében. Vagyis ha idilli állapotokat - cuki csendéleteket, virágokat, negédesen mosolygó gyerekeket, imádni való állatokat, sütit sütő nagymamákat, az unokáikkal játszadozó nagypapikat, a természet szépségétől terhes tájakat - jelenítek meg a vásznon, akkor azzal elérhetem, hogy a világ szebb és jobb lesz.
Egy nagy francokat! - indul be bennem a háborgás. És szinte érzem, hogy kigyúllad a piros lámpa a belsőmben, s düh első hullámai szétáradnak a testemben, ahogy a lelkem tiltakozni kezd.
Itt jön a neheze. Hogyan is öntsem szavakba azt, ami miatt kinyílik a bicska a zsebemben. A következő mondatok jönnek:
- Elegem van abból, hogy el kell nyomnom a negatívnak hitt érzéseimet. Igenis jogom van félni, rettegni, feszültnek lenni, sírni, fájni, szenvedni. Nem akarom, hogy továbbra is egy negédesen mosolygó álarcot kelljen viselnem. És hiszem, hogy társadalmunk tagjainak is rá kellene jönni, hogy ezekkel az érzésekkel nincs semmi baj, hogy nem elnyomni kellene azokat, hanem kimutatni, elfogadni.
- Hazugság! A valóság nem tudomásulvétele. Attól még, hogy a szőnyeg alá söpörjük a szemetet, a szemét létezik, bármilyen csinos és mutatós is a szőnyeg, amit ráhúzunk. Attól, hogy a világ szebbik, békésebbik, édenibb oldalát hangsúlyozzuk, a másik, a "sötét oldal" is létezik, és pont azáltal mert a kettősség már megteremtetett. Egyike a másik által.
- Nem attól fog megváltozni a világ, hogy mi csak a szépet és jót hangsúlyozzuk, emeljük ki belőle. Sőt! Azzal csak kiszolgáljuk mások önbecsapását. Hogy miért is jó becsapnunk önmagunkat? Talán mert félünk azoktól az érzésektől, amik a szőnyeg alatt meg a szekrényben csontvázként várnak ránk.
Hiszem, hogy az a szörnyűség, ami a képen meg van jelenítve, s ami a világunkban - bennünk - jelen van nem szükségszerű. Hiszem, hogy létezhet egy olyan világ, amit talán ez a festő is megálmodott. Csak úgy vélem, hogy ez a világ nem úgy fog eljönni, hogy a csúnyábbik oldaláról nem veszünk tudomást. Hanem éppen úgy jöhetne el, ha megismernénk, elfogadnánk ezt a mindannyiunkban így vagy úgy megnyilvánuló "sötétséget". Hiszem, hogy ennek a "sötétségnek" a létezését valamikor a gyerekkorunkban hittük el, s hogy valami oltári nagy félreértésen alapult, ami aztán ahhoz a konklúzióhoz juttatott bennünket, hogy létezik jó és rossz, isten és sátán, szép és csúnya, vagyis kialakult bennünk az a kettéosztottság, ami szétszakítja a világunkat. Mert nem létezik rossz a jó nélkül, nem létezik az árnyék a fény nélkül. Az ellentétpárok egyszerre jönnek létre, egymás ellentétjét rögtön megszülve. Azzal, hogy csak a jót erőltetem, hangoztatom és nem veszek tudomást a rosszról, a rossz nem szűnik meg létezni. Mi több felerősödik, hiszen aminek ellenállunk, ott eleve már az ellenállással kifejtett erő megadja az alaphangot.
A végső lökést, hogy elkezdjem megírni ezt a blogot, az adta meg, hogy szembetalálkoztam ma Picasso legfantasztikusabb művével (és annak elemzésével). Guernica. Gondolom a legtöbben ismerik a festményt, amihez egy spanyol városka (Guernica) lebombázása adta az alapötletet.
Erről a festményről inkább gondolom, hogy képes valódi változásokat hozni a világban, pontosabban bennünk. Figyelemfelhívó jellege épp abból fakad, hogy nem söpri a valóságot a szőnyeg alá, hanem kifejező módon szembesít vele. Érzelmeket ébreszt, amely a legtöbb emberben zavart, megütközést kelthet, hiszen ezek olyan érzések, amikről nem szívesen veszünk tudomást.
A mű elemzésével René Berger A festészet felfedezése című könyvében volt szerencsém találkozni. Idéznék belőle egy részletet:
"Különös ez a festmény, és idegen bizakodó századunktól (amely nem is abból merít reményt, amilyenek vagyunk, inkább amire képesek vagyunk). Mert mi mindent tud ma már az ember? Mindent, vagy legalábbis majdnem mindent. És milyen ma az ember?... Vajon nem az első válasz és az utóbbi válasznélküliség közti szakadékot hidalja-e át Picasso életműve? Pontosabban: a modern ember tudatában keletkezett szakadékot? Vajon nem ezért érzik-e sokan idegennek, nem ezért lázadoznak-e ellene, s igyekeznek megszökni előle? S nem éppen ettől válik-e elidegeníthetetlen részünkké, mikor végül lefegyverez a belőle áradó bizonyosság?"
Reményeim szerint egyszer sikerül majd olyant alkotnom, ami közelebb viszi az embereket saját magukhoz, közelebb a saját érzéseik, önmaguk elfogadásához. Ha nem is egy festmény által, akkor itt, valamelyik írásomban. Ámen.
UI: Egy órával ezelőtt zártam le ezt a blogot, s most jött egy olyan felismerés-szerű gondolat, ami magyarázatot ad még a kép láttán bennem keletkező érzésre.
A tiltakozásom azért volt olyan elementáris, mert saját magamat "nem elég jónak', mitöbb "rossznak" és "bűnösnek" hiszem gyerekkori élményekből kifolyólag. Ezt a "bűnös" gyereket, az isteninek látott, jónak hitt anya "joga" megbüntetni, elutasítani, "megszüntetni". Ekként a festmény ezt a gyerekkori érzést hívja elő, vagyis ahogy engem - a "rossz" gyereket - a "jó" anya elutasítja."Ha a rossz nem létezhet,nincs létjogosultsága, akkor nekem, aki rossz vagyok, sincs létjogosultságom". Ez ugyanolyan téves értelmezés, mint amit említettem is, hogy gyerekkori élményeinkből szűrtünk le. Ezekhez a félreértelmezésekhez olyan testi érzetek, érzelmek kapcsolódnak, amik bizonyos szituációkban aktivizálódnak. Ez történt most is. A helyzet - mivel erős érzéseket éltem át - ekként segített rávilágítani, hogy milyen elakadásaim, téves beragadásaim vannak, hogy ezekkel az érzésekkel még foglalkoznom kell, illetve a mögöttes gondolatokat sem árt megkérdőjeleznem.
Mindazonáltal a blogban leírtak mellett továbbra is kitartok. Főleg, mert épp az imént leírtak mutatják, hogy miért van szükség a negatívnak titulált érzésekre. Ezek vezethetnek el oda ugyanis, hogy ráébredjünk, hogy milyen dolgokat hittünk el tévesen a világról. Ha nem elkerüljünk, elmenekülünk vagy túlkompenzáljuk ezeket az érzéseket (pl. erőszak, terror, háború, függőségek, önámítás által), hanem tudatosan belemegyünk, megfigyeljük, elfogadjuk, akkor jó eséllyel rátalálhatunk arra, hogy milyen félreértelmezéseken alapulnak, honnan erednek. Ezeket meglátva nyílik mód újraértelmezni magunkat, a világot, a benne elfoglalt helyünket, embertársainkat és a hozzájuk fűződő viszonyunkat. És ez az, ami megváltoztathatja a világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.