Újabb adag alvilágot
sikerült meglátnom elmém színfalai mögött. Egy újabb
mozgatórugót, ami akarva-akaratlan irányítja az életem.
Az egész úgy látódott
meg, hogy az egyik önismereti úton járó, Munkázó ismerősöm arról beszélt, hogy mióta az
alaptanfolyamon munkázott az anyjára, azóta úgy érzékeli, hogy
változott a helyzet közöttük, hogy ha lassan is, de alakulni
látszanak a dolgok. Ekkor egy testi érzet bejelzett, mutatva, hogy
valami berezonált erre a sztorira nálam. SIKERült ! :D
megfigyelnem, hogy az futott át az agyamon, hogy bármennyire is
igyekszek, nem vagyok EREDMÉNYes, el (vagy le) vagyok maradva a
„többiektől”, tőle, mindenkitől. Mindenkitől – legfeljebb
más miatt.
A minap, amikor Andi
egyik blogjában (http://onmunka.blogspot.hu/2011/08/egyedullet-nincs-ket-ember-aki.html) azt olvastam, hogy „Amíg
elhiszed a gondolataidat, mindig félni fogsz a magánytól, mert azt
hiszed, elkülönült vagy. Amíg a fejedben levő gondolatokkal
azonosulsz, azok adják az identitásodat, és dróton rángatnak,
attól függően, hogy pozitív avagy negatív töltetűek. Amíg
megvizsgálatlan történetek mesélődnek neked odabent vég nélkül,
nem
tudod a másik embert az ő valóságában meglátni.
A saját megkérdőjelezetlen történeteidet fogod rávetíteni
mindannyiunkra.
Byron
Katie Munka-módszere mindezt orvosolni tudja. Olyan csodás
emberi kapcsolataid
lesznek, amilyet hagyományos módon elképzelni sem tudsz. Teljesen
félelem-
és elvárás-mentesek.
Nem tud máshogy lenni. Képzelj el egy olyan családot, ahol
mindenki így működik. Vagy egy baráti közösséget, vagy egy
munkahelyet, vagy egy egész országot, vagy… vagy…”,
akkor is ez a hiányÉnem jelzett be. Azt láttam ebben az elképzelt
jövőképben, hogy mindenkinek működni fog ez a dolog (a Munka),
csak nekem nem. S ott láttam magamat szerencsétlenül, lemaradva,
elkülönülve a többiektől, akik szuperul művelik a Munkát,
boldogok, szabadok. Én meg képtelen vagyok meglátni a lényeget,
túlságosan elvagyok merülve az elmém kreált világában, míg a
többiek konstruktívan haladnak előre. Amíg ők szembe mernek
nézni a démonjaikkal, addig én csak játszadozom, s amikor komoly
munkára kerül a sor, akkor inkább szépen kislisszanok,
elmenekülök a helyzetből.
Azzal, hogy magamat
eredménytelennek látom, érzékelem, hogy kidugja fejecskéjét a
TÜRELMETLEN Énem is, és így sikerült meglátni, hogy ezért
vagyok elégedetlen, türelmetlen a kedvesemmel is: rá vetítem ki,
benne látom a saját eredménytelenségemet, hogy nem nyílik ki
eléggé, hogy nem néz elég mélyre, hogy nem munkázik eleget,
hogy hiába magyarázok neki, nem hallgat rám … stb. Tőle várom,
hogy helyettem tegyen, illetve azt is várom, hogy ösztökéljen,
magyarán mondva basztasson, hogy munkázzak, mert hát a
TELJESÍTménykényszer is simán játékba kerül ebben a
témakörben.
A „lemaradva a
többiektől” érzéscsomag simán származhat az iskolás évekből,
amikor főleg betegség miatt sokat hiányoztam, s utána visszatérve
az iskolapadba úgy éreztem, hogy a többiek lehagytak, előrébb
vannak, nekem be kell pótolnom, de soha nem érhetem utol őket,
mindig mintha egy lépéssel előrébb lennének. S talán emiatt
kúszik be itt meg az, hogy amikor már túl soknak érzékelem a
lemaradást, akkor lemondok arról, hogy utol akarjam érni a
többieket. Bár itt feladom a harcot, a küzdelmet, mégsem jár ez
megkönnyebbüléssel, a súlyoktól való megszabadulással, mertvalójában át esem a
ló túloldalára: passzív leszek, úgy teszek, mintha hidegen
hagyna, hogy le vagyok maradva. Csináljon mindenki, amit akar, engem
nem érdekel – miközben dehogynem!, csak inkább tagadom, mert
kell valahogy lepleznem az eredménytelenségemet.
És itt meg az jött
be, hogy ugyanez zajlik bennem azzal kapcsolatban is, hogy nincs
gyerekem, családom, egzisztenciám, hogy nem mutattam fel egy csomó
dolgot az életemben – mert ebben is le vagyok maradva, de
valójában soha nem leszek már rá képes (mert ahhoz már túl
vagyok azon az időn), s mivel ennyire lehetetlennek érzem, ezért
inkább tagadom, hogy van erre irányuló vágyam, hiszen nem lehetek
már benne eredményes.
Egy időben még
mindenáron bizonyítani akartam magamnak azt is, hogy eredményes
tudok lenni a párkapcsolatban: olyan szinten csak az lebegett a
szemem előtt, hogy mindenképp pasit akartam, hogy szinte nem is
létezett más. Türelmetlen voltam magammal, produkálni akartam,
hogy bizonyítsam az eredményességem (az életrevalóságom?). Azt
is látom már így utólag, hogy ebben az elvakultságban is milyen
szinten szerepet játszottak a fejemben megalkotott sémák: Hogyan
kell pasit fogni? Milyen nőnek is kell ahhoz lennem? Hogyan is kell
viselkednem ahhoz, hogy...?
Azt is megláttam most,
hogy milyen torzak az elképzeléseim arról, hogy mit értelmezek
ereményességnek, s itt kúszik be a MAXIMALIZMUS témája, amire
most nem térek ki.
A kedvesem többször
kérdezgette már, hogy vajon mi az oka annak, mi vezérel, amikor a
csopiban (facebookon) posztolok. Soha nem tudtam neki olyan választ adni, ami
igazán meggyőzött volna engem arról, hogy valóban azért teszem,
amit kinyöszögtem neki. Pl. hogy ezzel másokat is segíthetek,
hogy felismerjék a mozgatórugóikat, meg így hozzászólhatnak
mások, ami nekem is további segítséget jelenthet...
Most felismertem végre,
hogy az ok mennyire triviális: ekképp tudatom, bizonyítom, hogy
milyen eredményes vagyok, mert itt megoszthatom veletek, hogy
mennyire okos, ügyes vagyok, mennyi mindent sikerült megértenem.
(És arról még nem is beszéltem, hogy az ÉRTENI a dolgokat is
milyen fontos számomra :D ).
És ha előállok a
felimeréseimmel – talán pont azért, mert ezzel egy hiányÉnemet
leplezem –, rám tör egy érzés, hogy nem kellene felvágnom,
hogy sokat képzelek magamról, hogy milyen nagyra vagyok
magammal....
Felötlött a kérdés
is: vajon mennyire gátol az, hogy egy adott dologgal kapcsolatban
nem tudom magamról elhinni, hogy eredményes lehetek? A válasz
egyértelmű: nagyon. Hogy merjek belekezdeni olyasmibe, amiben nem
tudom a magam által elvárt eredményeket produkálni? Ilyen
számomra a rajzolás, amit még gyerekkoromban, amikor nem voltak a
fejemben eredményekről szóló elképzelések (ez leginkább az
óvodás korszakom volt), akkor még élvezettel használtam a
különféle rajzeszközöket. Ám mióta ezek az elvárások
gátolnak, csak álmodozom arról, hogy annyira önfeledten
rajzoljak, mint egykoron.
Viszont úgy tűnik,
írásban-fogalmazásban nem vagyok akadályoztatva magam által, így
elmémet csillogtatva-villogtatva előttetek, megosztom néha azt,
ami felbukkan. :)
