A minap - a Bűntudat
tematikus után - épp azon a napon szembejött velem egy bűntudatos
érzés. S érdekes volt meglátni a felbukkanó helyzetben, hogy
milyen előzményei voltak ennek.
Az egész úgy kezdődött, hogy azt érzékeltem, hogy a kedvesem eltávolodott tőlem. Megjegyzem, hogy talán én voltam az, aki eltávolodott tőle, hogy én nem szerettem vagy magamat épp akkor, csak rá kivetítve s benne meglátva igyekeztem találni ehhez apropót. Szóval: aki keres, talál. Az elmém hirtelen ráakadt a megfelelő jelre, amiben igazolni látszott az elgondolását: nem vagyok szeretve.
Válaszreakció: megbüntetem érte úgy, hogy megvonom tőle a szeretetemet, fájdalmat okozok neki (ahogy ő is nekem). Teszem ezt változatos módokon: nem figyelek rá, nem szólok hozzá, elutasítom, nem segítek neki, gúnyolódom, kifigurázom, cinikussá válok, gonoszkodom, undok vagyok, nem ölelem meg, duzzogok.
Ahogy a válaszreakció lezajlott, szinte rögtön megjelenik a bűntudat. Bánom, amit tettem vagy nem tettem, hogy megvontam a szeretetem. Fáj, hogy nem tudtam őt (vagy magamat?) szeretni.
Ezután olykor megjelenik a hezitálás: továbbra is folytassam a játszmát, álljak ellen, tartsam fenn a feszültséget VAGY oldjam fel, adjam meg magam, tegyem meg, amit jónak látok, amit a szeretet diktál.
Jobb esetben kilépek a játszmából és feloldódok, feloldom magam, megbocsátok neki és magamnak.
Számomra még az a fura ebben, hogy amikor az UI-alapon voltunk, s UI-val kerestük a Szeretetet, akkor felismertem, hogy nekem az az érzés, amit akként definiálok, egyenértékűnek tűnik a Feloldozással, megbocsátással. (Ennek megvan a gyerekkori háttere, amivel magyarázhatom.)
Felmerül bennem a kérdés, hogy az egész játszmát nem én játszom-e magammal, azzal a megbúvó szándékkal, hogy megteremtsem magamnak a feloldozást, ezáltal a szeretetet... Nem szeretem magam, amit ráfogok a másikra, büntetem érte, hogy aztán a bűntudattal magamat büntessem, hogy legyen mit feloldozni, s ezáltal szeretve érezni magam....
Hm... elég durva, ha ezt műveli az elmém velem....
Az egész úgy kezdődött, hogy azt érzékeltem, hogy a kedvesem eltávolodott tőlem. Megjegyzem, hogy talán én voltam az, aki eltávolodott tőle, hogy én nem szerettem vagy magamat épp akkor, csak rá kivetítve s benne meglátva igyekeztem találni ehhez apropót. Szóval: aki keres, talál. Az elmém hirtelen ráakadt a megfelelő jelre, amiben igazolni látszott az elgondolását: nem vagyok szeretve.
Válaszreakció: megbüntetem érte úgy, hogy megvonom tőle a szeretetemet, fájdalmat okozok neki (ahogy ő is nekem). Teszem ezt változatos módokon: nem figyelek rá, nem szólok hozzá, elutasítom, nem segítek neki, gúnyolódom, kifigurázom, cinikussá válok, gonoszkodom, undok vagyok, nem ölelem meg, duzzogok.
Ahogy a válaszreakció lezajlott, szinte rögtön megjelenik a bűntudat. Bánom, amit tettem vagy nem tettem, hogy megvontam a szeretetem. Fáj, hogy nem tudtam őt (vagy magamat?) szeretni.
Ezután olykor megjelenik a hezitálás: továbbra is folytassam a játszmát, álljak ellen, tartsam fenn a feszültséget VAGY oldjam fel, adjam meg magam, tegyem meg, amit jónak látok, amit a szeretet diktál.
Jobb esetben kilépek a játszmából és feloldódok, feloldom magam, megbocsátok neki és magamnak.
Számomra még az a fura ebben, hogy amikor az UI-alapon voltunk, s UI-val kerestük a Szeretetet, akkor felismertem, hogy nekem az az érzés, amit akként definiálok, egyenértékűnek tűnik a Feloldozással, megbocsátással. (Ennek megvan a gyerekkori háttere, amivel magyarázhatom.)
Felmerül bennem a kérdés, hogy az egész játszmát nem én játszom-e magammal, azzal a megbúvó szándékkal, hogy megteremtsem magamnak a feloldozást, ezáltal a szeretetet... Nem szeretem magam, amit ráfogok a másikra, büntetem érte, hogy aztán a bűntudattal magamat büntessem, hogy legyen mit feloldozni, s ezáltal szeretve érezni magam....
Hm... elég durva, ha ezt műveli az elmém velem....
Mit mondjak? Valahogy ismerős! :) Köszi! Puszi
VálaszTörlés