Bechterew-kór avagy a Kis Hajcsár

Tinédzser-koromtól kezdve fel-feltűnik az életemben a gerincfájdalom valamilyen formában. Akkoriban az isiász és a lumbágó merültek fel, mint a fájdalmakat okozó betegségek nevei. Az utóbbi hetekben, hónapokban, években (?) szinte mindennapossá vált, hogy úgy ébredek, hogy a derekam környékén húzódást tapasztalok, ami magával hoz némi mozgáskorlátozottságot. Van, hogy már hajnali 2-3 órakor arra ébredek, hogy tompa fájdalmaim vannak. Ilyenkor már hiába forgolódok jobbról balra, hasról hátra, igazán csak akkor tudok esetleg újra elaludni, ha előtte kinyújtóztatom a gerincemet.
Rendszeres szokásommá vált, hogy ébredés után, kávéiszogatás közben az ágyon vagy a kanapén úgy helyezkedek el, hogy a térdeimet felhúzva nyújtsam a hátam. Ez – bár némileg kellemetlennek is mondható – segít. Akárcsak a reggeli tornák, amiket változó rendszerességgel sikerült az életembe beépíteni.

Bár megszokottá vált, hogy reggelente meg kell ezzel a dologgal küzdenem, időt kell neki hagynom, mégsem tudok teljesen belenyugodni, hogy itt van velem. Hiszek abban, hogy a betegségeknek, úgy egy efféle tünetegyüttesnek is, lelki okai vannak. Amennyire tudtam, igyekeztem intuitíven viszonyulni ehhez a fájdalomhoz, s így kutatni az okát annak, hogy mi is ez az egész.

Úgy tűnik, hogy az isteni sugallat és a kegyelem valahogy valóban arra felé lökdös, hogy ezt felismerhessem. Nem tudtam ugyanis figyelmen kívül hagyni azt, ahogy különféle internetes oldalakon felbukkant ugyanaz a hirdetés, amiben egy gyógyászattal foglalkozó cég a Bechterew-kór diagnosztizálására vonatkozó szolgáltatásait reklámozta. A képen, ami a hirdetésben szerepelt, egyértelmű volt, hogy ez a kór a gerinccel kapcsolatos problémát takar. 

Egy ideig ugyan igyekeztem ezt az egészet a látómezőmön kívül hagyni, nem foglalkozni vele, de a vége csak az lett, hogy beütöttem a Google keresőjébe a kór nevét, hogy szakértő forrásokból értesülhessek a mibenlétéről. A számtalan találatból párat elolvasva az körvonalazódott a számomra, hogy jó esélyem van, hogy ebben a nyavalyában szenvedek. Igaz, hogy még talán valahol a kezdeti szakaszban járhatok, mert a gerincem még hajlik, de az tény, hogy a reggeli órákban jelentkező húzódásokkal viszont rég óta küszködök.

Na jó, ha ez a bajom, akkor most hogyan tovább? Azt már felfedeztem magamban, hogy a betegség lelki okaiban való hiedelmem nagyban szolgálja azt is, hogy távol tarthatom magamat a nyugati orvoslás fehér köpenyes rémeitől, így azt már tudom, hogy egyelőre nem ezen az úton fogok elindulni. Inkább hajlok arra, hogy most már célirányosabban tudom kutatni a lelki okokat, hiszen tudom már mit kell keresni: Bechterew-kór.

Azt a választ, aminek a mondanivalóját olvasva rezonálni kezdtem, Pósa Ferenc: A betegség, mint pótcselekvés c. könyvében véltem megtalálni:

„Terhek cipelése, emberi tartás, bajok hordozása mellett az embernek

nem marad ideje az elvégzett munkáját élvezni!

Tipikus viszonyulás: majd örülök, ha elértem ezt, vagy ha ...

Személyes tapasztalatom: a gerincproblémával küszködő betegek igen

jelentős része a tusolást választja az ellazító, nyugtató fürdés helyett.

Ennek oka lelki hozzáállásban található: a tusolást előtérbe helyező ember nehezen vagy egyáltalán nem képes a lazításra! Rájuk inkább az

„ájulás" jellemző. Akkor ülnek le, akkor fekszenek le, akkor hagyják

abba a munkát, amikor már nem bírják tovább! S ahogyan gyermekkoromban tanultam: pihenésképpen valami mást kell csinálni!

Amikor nem tesz semmit, akkor is dolgozik! Dolgozik, hiszen azon jár

az esze, mit nem végzett még el, mit kell még elvégeznie - ami természetesen nem várhat egy percet sem.

A gerinc elváltozásainak oka (röviden) a következőkben található: a

pihenés, a lazítás helyett az ember a folyamatos munkálkodást választja!

Ez a munka sok esetben teljesen értelmetlen, hiszen olyan dolgokat is

meg kíván oldani, aminek még nincs itt az ideje. Ez a folytonos, szakadatlan „munkakedv" abból merít erőt, hogy mindig kevésnek érzékeli az

elvégzett munka minőségét és mennyiségét. (Hogyan is érezhetné elegendőnek, amikor nem áll meg pihenni és értékelni sikereit!)

A gerincprobléma ennek következménye, mert azt nézi, azt figyeli,

mit gondolnak, mit mondanak róla az emberek. Jól tudjuk, nem született még meg az az ember, aki képes mindenki kedvére tenni!

Az elmaradt sikerélmények jelentős hatással lesznek tudatára, lelki állapotára, és ez ki fog terjedni a fizikai testre is. Görcsös területek alakulnak

ki, és még akkor is meg akar felelni, amikor már önmaga számára is

nyilvánvalóvá válik a megfelelés vágyának kényszere! Ezek a belső

konfliktusok előbb-utóbb Iázadozásokat (gyulladás), fájdalmakat (kríziseket) hoznak létre.

A gyógyulás útja:

Mindenképpen meg kell említenem a fürdés jelentőségét! A fürdést itt

a tisztálkodás olyan szempontjából emelem ki, ami túlmutat a testi megtisztuláson! Amikor fürdünk, egy olyan ellazult állapotba kerülünk, amikor eltávolodnak a hétköznapok meghatározó erői. Lehetőségünk van az

ellazulásra, az elengedésre! Elengedjük a sikertelenségek érzetét, kilépünk a hajtásból, és dolgainkat képesek vagyunk úgy látni, értelmezni,

ahogyan azok valójában vannak!

”

Tanulságos volt, amit kiolvastam ezekből a sorokból. Főleg azért, mert nagyon magamra ismertem. S mivel épp volt egy kis időm, alászálltam egy kicsit az önvizsgálatok tartományába: elmerültem a NemTudás Terében keresve a pihenést, mint olyat. Nem kellett messzire mennem, hamar felbukkantak mindenféle testi érzetek, de a legerősebb a fejemben megjelenő energia volt. Az a fajta nyughatatlannak mondható energia, ami részben egyfajta feszültségnek, készenléti állapotnak címkézhető. S ahogy ott üldögéltem benne, már jöttek is egymás után a képek! Képek azokról a dolgokról, amiket a nap folyamán tervezek megtenni: láttam magamat takarítás, főzés közben. Mi több! Még olyan takarítási képek is megjelentek, amikről nem is tudtam, hogy meg tervezem csinálni. Az én „drága” kis irányító, kontrolláló elmém! El is neveztem rögtön Kis Hajcsárnak :)

És ennél a pontnál eszembe jutott az egy hónappal ezelőtti szomatodrámás élményem. Nem az, amelyiket már megosztottam itt, hanem egy másik. Ennél a gyakorlatnál egy testrészünket állítottuk fel, aminél én a fájó deréktájékomat szerettem volna megjeleníteni. Mióta olvastam Buda Laci könyvét, azóta foglalkoztatott, hogy milyen pozícióban is tudnám elképzelni ezt a testrészemet, de nem jött semmi használhatónak tűnő ötlet.
A sors kegyelméből mégis megengedődött a belelazulás a témába, így egy terpeszállásban álló, összefont karját a mellkasa előtt tartó, szigorú tekintetű akarnok  pozíciója bontakozott ki.
Akkor abban a csöppnyi állításban váltottam a Derekammal néhány szót, aki rögtön jelezte, hogy szívesen ülne, pihenne, mert nagyon fárasztó így állni. A közeledésem fogadta, de a tempómat gyorsnak tartotta, így türelemre intett és időt kért.

Hát itt tartunk most.
Ez a Kis Hajcsár ott él bennem. Nála van ugyan az ostor, de nála van a kulcs is, amivel valahogy kinyílhat valami új. Egyet mondhatok, a héten bevásároltam fürdőkristályokból, és azóta mindennap használtam. :)

Pihenni veszélyes

 Mióta az önvizsgálatokat végzem, kijött egy pár furaság. Meghökkentő volt kissé, amikor arról, aki sikertelennek érezte magát kiderült, hogy fél a sikertől, s hogy érdemes azokra a testi érzetekre ránézni, ami a siker kapcsán jönnek elő. Aztán hasonló volt, amikor annak, aki nem szerethetőnek érzékelte magát, a szeretve levésen volt parája.
Bár logikusnak tűnik, de ennek ellenére mégis elámultam, amikor ma arra jöttem rá, hogy nekem - akinek az egyik hiányÉnje az, aki nincs biztonságban (Enneagram 6s, ha ez valakinek mond valamit) - mekkora félelmem van a BIZTONSÁGBAN levésben, hiszen az bármelyik pillanatban, váratlanul végetérhet.

A ma reggeli szokásos sétám alatt tapasztaltam először azt, hogy amikor egy kicsit megállva, egy fának dőlve elmerülni igyekezvén abban, ami van - a madarak csivitelését, a Duna hullámzását figyelve -, valami feszültség keletkezik, növekszim a gyomromban, odavonva a figyelmemet magára. Amennyire lazán csak lehetett, próbáltam a figyelmem visszairányítani a hangok értelmezés nélküli megélésére, mikor a fejemben is megjelent egy érzet, ami olyanvolt, mintha őrszemet akarna az elmém készenlétbe állítani.

A dolog izgalmasnak tűnt a mára beütemezett facilitálási gyakorláshoz. Ennek feltárásakor bomlott ki a félelmem a biztonságtól, attól, hogy csak simán beledőljek a pihenésbe. Amikor a facilitátorom arra buzdított, hogy mi lenne, ha most csak úgy megpihennék és hátradőlnék, akkor a képzeletemben "csinálva" ezt a hátradőlést, valami oldódott, szétáradt a testemben, de kis pillanat múlva máris úgy éreztem, hogy jött egy változás, mintha valami átvette volna az irányítást a fejemben. Ez rosszul esett, s jött az a mondat, hogy "szeretnék már végre megpihenni". Ezen a "megpihenni" szón is volt egy érzet, afféle ellazulós, kinyílós. Meg egy kép jött vele, és ahhoz is egyfajta érzés... mintha valakinek az ölébe hajtva a fejem, belefeküdve ott lenne a biztonság-érzet, hisz valaki vigyáz rám, megvéd...
A téma már magától adta, hogy itt egyfajta szorongásról is szó van, így az önvizsgálat ilyen elemeket is tartalmazott: kerestük többek közt a veszélyt is. Ehhez a szóhoz különféle testi érzetek indultak be, amikről meg képek és a hozzátartozó szavak tűntek fel, olyasfélék hogy "valakit meglepnek az álmában", a "haramiák", "elvágják a torkát". Ahogy a képeket nézegettem, beugrott az Ali baba, amit gyerekkoromban sokszor láttam diafilmen... Aztán egy másfajta kép jött, és azon is azt látom, hogy valakinek hátulról elvágják a torkát... Ezen a képen a vér látványa volt nagyon erős érzeteket keltő, így egyértelműen veszélynek értelmeződött...  Ahogy a képen ezt a "véres" részletet kinagyítottam, rámjött a sírhatnék, mintha valakit siratnék, akinek elfolyni látom a vérét... Ez tartott talán egy fél percig-percig, utána oldódott az érzet... De a vér szóra még mindig volt valami, jött a hasamba egy érzés, amit aztán nézegetve, nem helyezve hangsúlyt és figyelmet a felbukkanó képekre, szavakra, hanem visszatérve újra az érzethez, beleengedődve értelmezés nélkül... az érzés feloszlott, szétáradt a testemben, s olyan energiákat éreztem, ami inkább tűnt izgatottságnak, kalandvágynak, erőnek, bátorságnak....
Nem mindennapi megtapasztalás volt :)

 

A szeretet a legnagyobb illúzió

Egy barátosném az, aki a szeretettel kapcsolatosan tükröt állít elém. Nagyon szépen, szívhez szólóan tud írni. Történetei mindig tele vannak nagy érzésekkel, ami miatt számomra olykor ömlengős, csöpögős jelzőt kapták. Ha valami mesébe kezdett, gyakran a gyerekkorától indította a történetet, amikor még édeni állapotok között, felhőtlen szabadsággal tudta megélni a dolgokat.

Ezek a „karácsonyi” hangulatú történetek nálam sokszor feszültséget váltottak ki. Éreztem, hogy ha nem akarom, hogy az írásai miatt érzett feszültségem kettőnk közé álljon, akkor rá kell néznem, hogy miért is zavar ez engem. Különösen azért, mert amit ő tükröz a számomra, az ott van bennem. Az ő személyében voltaképp egy részemet - ami olyan, mint ő – tagadom meg, ezzel van problémám.

Mint a spiritualitás iránt érdeklődő ember, sok írás került a kezembe különféle mesternek, gurunak nevezhető emberektől. Ezek az írások többször taglalták, hogy amit az átlag földi halandó szeretetnek hív, az nem ugyanaz, amit a megvilágosodottnak mondható emberek Szeretetnek neveznek.

Az előbbi, kis betűvel íródott szó azt az érzést hivatott érzékeltetni, ami mint érzés, érzelem jelenik meg bennünk. Ez többnyire egy feltételhez kötött érzést takar, amihez annak, amire vagy akire vonatkozik valahogyan - „szerethetően” - viselkednie, megmutatkoznia stb.

A nagy betűvel írt szó inkább rokonítható azzal, ami sokak számára az Isten, Élet, Igazság, Univerzum, Valóság, Tér, Mindenség, Csend, Üresség, és még sorolhatnám, szavak jelentenek. Ez a Szeretet nem egy érzés, nem kezd hevesebben dobogni a szívünk tőle, nem érzékenyülünk el tőle. Ez a Szeretet ott van mindenben, és minden benne van, nem zár ki semmit. Nincsenek fogalmai, nem értelmezi a dolgokat. Nincs elképzelése arról, hogy mit jelent „szeretetteljesen” viselkedni, mert mindenféle jelenségben – így a viselkedésekben is – ott van, illetve minden jelenség ebben bukkan fel. Ez a Szeretet nem tesz különbséget. Nincs számára olyan, hogy rossz vagy jó. Pozitív vagy negatív. Szerethető vagy nem szerethető. Ez a Szeretet elfogadja azt is, ha örülsz, azt is, ha szenvedsz. Azt is, ha ordítasz, dühöngsz és azt is, ha kinyílsz, áramolsz. Azt is, ha lopsz, csalsz, ölsz, rombolsz és azt is, ha adsz, hű maradsz, alkotsz. Azt is elfogadja, ha élsz, és azt is, ha meghalsz.

Csak az elme világában, ahol megjelenik a dualitás, válik értelmezhetővé a kis betűs szeretet, ami egyszerre jelenik meg a nem-szeretéssel. Ott, valahol a gyerekkorunkban, hittük el, hogy nem vagyunk szerethetőek. S ezzel együtt megjelent maga a szeretet is, mint vágyott állapot, amit azóta is hajszolunk. Mert elhittük, hogy hiányunk van belőle. Mert elhittük, hogy akkor vagyunk szeretve, ha az elménk által jónak, kedvesnek, szépnek, meghittnek, áramlósnak, együttérzősnek tapasztalt történéseket élünk meg. Úgy érzem, hogy amíg ezt hisszük, addig tévedésben vagyunk. Vagyis inkább tagadásban. Tagadjuk, hogy az Élet egyéb megnyilvánulásaival – mint düh, harag, szomorúság, gonoszság, közömbösség, irigység, dac, féltékenység, törtetés, agresszió, depresszió, stb – baj van. S amíg ezeket tagadjuk, amíg ezekről ítéletünk van, amíg ezeket nem fogadjuk el, addig magunknak sem hagyjuk, hogy az efféle érzéseket, érzelmeket kinyilvánítsuk.

S azt hiszem, hogy az írásom elején említett barátosném megnyilvánulásai ezért zavarnak. Úgy érzem, hogy a szeretetet hangsúlyozó történetei csalókák. Bár első olvasatra mintha épp arról szólnának, hogy elfogadja saját magát, számomra azt tükrözik, hogy ez még nem történt meg teljesen. Úgy tűnik számomra, hogy a „sötétebbik” oldalát, a dühét, haragját stb. nem tudja még elfogadni. Hogy még elhiszi, hogy ha ilyesmiket csinálna, akkor nem volna szerethető.

És ahogy már az elején is írtam: amit őbenne látok, az bennem van itt. Saját nem-szerethető énrészem az, aki elérzékenyül, ha átölelik és szeretve érzi magát. És én vagyok az, aki elnyomom, eltakarom, elrejtem még azokat a részeimet, amiket bűnösnek, rossznak, szégyenteljesnek, nem-szerethetőnek tartok.

Bár mióta az önmunkát végzem, ez a helyzet sokat javult, feloldódtak bennem másokról, így önmagamról alkotott ítéletek, még tudom, hogy van dolgom. Kezdem másként látni magamat. Lassan kezdem meglátni, hogy a bennem lévő Ítélő bíró és a Bűnös egy és ugyanaz, s hogy nem léteznek bűnök, nem léteznek hibák, nincsenek rossz döntések, nincsenek rossz választások. Pontosabban csak addig vannak, amíg elhisszük a létezésüket. Amíg elhisszük, hogy baj van velük. És amíg elhisszük, addig elhisszük. És ezzel sincs semmi baj.

A történetemhez még hozzátartozik – hagy legyek kicsit ömlengős én is :) –, hogy mióta ránéztem a barátosnémmal kapcsolatos sztorimra, azóta nem érzem, hogy ott lenne a fal közöttünk. Mitöbb úgy érzem, hogy meg kellene az írásait osztani valami nagyobb plénummal. Még azt is felajánlottam, hogy hozzunk össze neki is egy blogot, amiben csokorba szedhetnénk az eddigi írásait. Ennyit az önmunka hatásairól.... :)

Menekülés a feszültségbe - avagy az Élet Képlete

Az Önvizsgálati módszerekkel immár másfél éve ismerkedtem meg. Már akkor beléjük szerelmesedtem. Magukkal ragadtak és változatos élményekkel gazdagítottak. Egymás után jöttek az önmagammal kapcsolatos felismerések, megértések. Ám a folyamat akkor mélyült el igazán, amikor belevágtam a facilitátorképzésbe. Ez azt jelentette, hogy a többi képzőssel együtt, akár heti vagy napi több önvizsgálatot végzünk egymáson. Így aztán ha felbukkant egy-egy sztori testi érzettel körítve, jó esélye volt rá, hogy megnézzük, mi is van a hátterében.

Az már az önvizsgálatokkal való ismerkedés elején világossá vált, hogy vannak testi érzetek, amiktől menekülünk. Sőt talán annyira, hogy fel sem ismerjük, hogy vannak. Hogy annyira mindennapossá válnak, hogy megszokott köreiket futják bennünk, miközben különféle sztorikba rángatnak bele bennünket.

Már hónapok óta vagyok ezekben az önmegismerős folyamatokban, amik során mindenféle szorongással, félelemmel, értelmezéssel, kényszerrel sikerült szembesülnöm, mégis új volt számomra az, ami az elmúlt héten jött szembe az egyik élő önvizsgálat során. Hogy maga az IDEGESSÉG az (vagy legalábbis egy a sok érzet közül), amitől menekülök. Meglepődtem, nem tagadom.
Egyrészt lenyűgözött a szépsége annak, ahogy egymás után felbukkanak a testi érzetek különféle rétegei. Persze, ez a rétegződés (is) csak egy bennem kialakult értelmezése annak, ahogy bizonyos dolgok felszínre kerülnek, mert fogalmam sincs, hogy valójában hogy van ez. Az ÚTon levés, az hogy A-ból következik B, és a Múlt-Jelen-Jövő koncepciói azt feltételeztetik, hogy van egyfajta fejlődésnek nevezhető folyamat. Vagyis az, amin eddig átmentem, - hogy hagytam megélődni már jó pár testi érzetet, hogy hagyom a feltörni az eddig negatívnak címkézett érzéseket (szomorúság, levertség, szorongás, félelem, depresszió, düh) -, juttatott el oda, hogy most ezt megélhettem.
Másrészt - még "ekkora" önmunkás múlttal magam mögött is - meglepődtem azon, hogy az idegesség ilyen önmagától menekülésre késztető érzetekkel jár. Hogy mennyire hajszolom a NYUGALMAT, azokat a helyzeteket, amikor végre feloldhatom a bennem lévő FESZÜLTSÉGET.
Ez az egész, amit sikerült meglátnom az önvizsgálat folytán, elgondolkodtatott. Szinte önmagától teremtődött meg a Munkából ismert "Alig várom már, hogy megtapasztaljam" mondata, mely most az idegesség állapotára vonatkozott. Kíváncsi lettem, hogy áll ez össze bennem. Vajon milyen testi érzetek lehetnek (még) ott, amik ennyire félelmetesek, elkerülendők, hogy mindenféle programozott tevékenységbe hajszolnak? Vajon milyen események előzik meg? Vajon milyen hiedelmek, gondolatok bukkannak fel, amikor ezek jelentkeznek?
A kérdések, egyelőre, költői kérdések. Bár részleges válaszokat már kaptam, mégis úgy tűnik számomra, hogy a folyamat még korántsem ért véget, mindenféle nyalánkságot tartogat.
Az egyik ilyen édes pillanat az volt, amikor egyfajta működési séma felállt bennem, s amit a pillanat hevében az Élet képletének neveztem el. Nevét onnan kapta, hogy olyan, mintha ez a fel-és lefutó feszültség ott vibrálna az élet különböző területein.

Már egy ideje figyelgetem, hogy vannak olyan helyzetek, amikor mintha arra törekednénk - gondolom leginkább tudattalanul -, hogy a feszültséget fokozzuk, csak azért, hogy amikor az eljut a türéshatár magaslatáig, ott kioldódva egy viszonylagos nyugalmi állapotot idézzen elő. Vagyis a feszültség olyan, amire szükségünk van. Avagy úgyis mondhatnám, hogy szeretünk szenvedni. :)

Egyik jellegzetes példája ennek számomra az orgazmus. - Mármint példa a feszültségre. Bár tény, hogy olykor szenvedés is lehet. - Leegyszerűsítve ez számomra arról szól, hogy a test és az agy ingerlésével olyan felfokozott állapotba jutunk, ahol már nem bírjuk tovább, szinte át-, fel- vagy megadjuk magunkat annak, ami van. Utána - kinél meddig - jön egy oldott állapot.
De mintha nem csak az orgazmus lenne az egyetlen olyan helyzet, amiben ez az öntudatlan feszültség-fokozásos történet zajlik. A minap néztem egy filmet (Flight - Kényszerleszállás), amiben egy alkoholizáló, drogozó pilóta kerül olyan szituációba, ahol az egyre növekvő nyomás alatt eljut egy olyan pontra, ahol már nem bírja tovább a feszültséget, nem tud már tovább hazudni saját magának és a környezetének: beismeri, hogy iszik, hogy alkoholista. Ekkor jut el az élete egy olyan nyugvó pontra, ahonnan van mód másféle élet felépítésére.

Sokunk számára valamilyen szinten ismerősnek mondható a NYUGALMI FÁZIS. Talán onnan, hogy megtanultuk valahogy a relaxált állapotok elérését. Elsajátítottuk az agykontrollt, valamilyen meditációt. Valahogy le tudjuk csendesíteni az elménket. A gondolat-mentes állapot mintha magával hozná a nyugalmat, így jön a következtetés, hogy a gondolatok feszültséget okoznak. Ez volt eddig a hiedelmem. Most már, hogy ismerem az önvizsgálatokat, látom, hogy a feszültség valójában akkor keletkezik, ha elhiszem a gondolatokat, ha azonosulok velük; s ha ezek az elhitt gondolatok ütköznek, ellentétesek más, elhitt gondolatokkal avagy a Valósággal, azzal, ami van. Gondolatok lehetnek az utasítások, parancsok, törvények, szabályok, elvárások,  ami szerint élem az életem; a vágyaim, a késztetéseim, a vélekedéseim, .... minden, ami szavak formájában leképződött bennem, a fejemben.
Szóval azok, akik hasonlóan hozzám, megtapasztalták, hogy el tudják érni a nyugalmi állapotot, akár egyfajta függőségbe is kerülhetnek tőle. Törekedni kezdhetnek arra, hogy a lehető legtöbbször ebben az állapotban leledzenek. Még jobb, ha meg is világosodnak, hiszen ez azt jelenti, hogy ez az állapot örökké fog tartani.
Először úgy tűnik, hogy ez teljesen normális, hogy mi sem természetesebb annál, hogy ez motiválhasson valakit. Pláne, ha ehhez olyan "szereket" használ, mint a séta a természetben, sport, tánc, meditáció. Mert hát mi lehet ezekben rosszalni való? Nos, gondolom, hogy semmi.  Ám, ha egy olyan testi állapotból menekülök, ami számomra kellemetlen, akkor aligha engedem meg, hogy azok az érzetek, amik jelentkeznek, megélődhessenek. Pedig hát valahol most ez lenne a cél..... hisz mi a baj az idegességgel? Hogy valami para van rajta az abból is látszik, hogy ellene megyünk, ellenállunk neki.
És persze nem mindig úgy teszünk ellene, hogy ha a feszültséget érzékeljük, rögtön meditációs pózba vágjuk magunkat vagy kiugrunk sétálni egy fél órát. Vannak egyszerűbben elérhető, gyorsabban hatónak látszó pótlékok, amikkel sikeresen el tudjuk terelni a figyelmünket a zavaró érzetekről - pl. filmnézés, játékok, evés, ivás, cigizés, szex....  Bár ez az utóbbi épp a fenti hatásának a következtében képes mindenféle feszültséggel teli helyzetre megoldásnak tűnő eredménnyel szolgálni. Már ha nincs az ember épp olyan állapotban, hogy annyira a fejében zakatoló gondolatokkal van, hogy hosszas ingerhatások következtében sem képes a csúcsra jutni, hogy kioldódhasson, s így max azt éri el, hogy még feszültebb lesz. 

Aztán van az embereknek egy olyan csoportja is, akiket kiver a hideg attól, ha azt mondják nekik, hogy "Nyugodj meg", "Lazíts", "Engedd el magad". Jobban mondva azt hiszem, hogy ilyen helyzetek mindenkinél előfordulhatnak. De van, aki azt hiszi magáról, hogy egyszerűen képtelen megélni azt az ellazult állapotot, amiben semmi nem érinti meg, amiben semmilyen gondolattal nem azonosul. Mintha valami nagy félelem lenne abban, hogy elengedje magát, hogy elengedje a kontrollt, akár egy pillanatra is. És hát igen, a kulcsszó a KONTROLL. Mert uralnunk kell a helyzetet, irányítanunk a jelent, s ezzel a jövőt, hogy a jövő biztonságos legyen és kiszámítható.
Arról a fenevadról nem is beszélve, aki azáltal szabadulhat ki a börtönéből, hogy a kontroll elengedjük egy pillanatra. Mert félünk attól, akit ezer lakat alatt őrzünk. Félünk a Sötét oldaltól, mely mindannyiunkban ott lapul. Félünk, hogy olyat követ el, amivel szégyent hoz ránk. Hogy olyasmit csinál, amivel nyomorba dönt. Hogy olyasmit csinál, amivel kivívja mások ellenszenvét, utálatát, s így nem fogják szeretni, el fogják hagyni, így aztán egyedül, magányosan, kitaszítottan kell élnie az életét.
Szóval sokkal jobb egy feszültségtől terhes, kontrollal átszőtt élet, mint a végtelen nyugalom. És lehet más oka is, hogy miért is jobb így élni, stresszben.
Úgy vélem, ha elhisszük, hogy gond van a Sötét oldalunkkal, ha elhisszük, hogy bűnösek, rosszak, megvetni valók vagyunk, akkor nem lesz kiút a szenvedésből. A fenti "képletből" is látszik, hogy azt kell megvizsgálni, hogy milyen gondolatokat hiszünk el. Ide pedig sokszor a testi érzetek, érzések megtapasztalása, megélése, a velük való ismerkedés vezet el, melyek útmutatóul szolgálnak ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy valami olyasmit hiszünk el, ami nem része a Valóságnak.

Első Találkozásom a testemmel

Egy pár hónapja hallottam először a Szomatodrámáról. Akkor - bár aki mesélt róla, elég érdekfeszítően adta elő a mondandóját - nem hatott meg nagyon. És akkor mi van? Egy újabb módszer a meglévő több tucat mellé. Ráadásul az elmondottak alapján nem úgy tűnt, hogy egy valóban új módszerről lenne szó, hiszen amit meséltek róla, az kísértetiesen hasonlított az általam már valamilyen szinten megismert családállításhoz.   (info a szomatodrámáról:itt)

Hogy miért nem hagyott mégis nyugodni a dolog? Hogy akkor hogyan kerültem mégis egy februárban indult Szomatodráma kurzus résztvevői közé?
Először is ott volt Dr Buda László, a módszer megalkotójának, könyve, a ''Mit üzen a tested?",amit volt szerencsém ajándékba kapni. Ha egy diplomás orvos, pszichiáter, egy alternatív megoldásban találja meg arra a lehetőséget, amire feltette az életét, hogy az emberi lelket és testet gyógyítsa, az mégiscsak elgondolkoztató, nem szokványos és meggyőző.
Aztán az is ebbe az irányba vitt, hogy egyre több olyan "üzenet" jött, ami azt mutatta, hogy az efféle "szerepjátékok" nem feltétlen igényelnek szakértő irányítást. Hogy egy játékos ránézést valami problémára akár pár baráttal is simán lebonyolíthatunk - már ha valóban hiszünk abban, hogy megtörténhet. Nekem ez az utóbbi elég gyenge lábakon állt, ezért azt gondoltam, hogy egy ilyen kurzuson való részvétel azt is segíteni fogja, hogy átlépjem azokat a tévhiedelmeimet, amik ezt megakadályoznák.
És nem utolsó sorban ott volt az az érv is, hogy ezzel az egésszel elkezdődhet vagy folytatódhat egy folyamat, ami a saját magam megismerése felé visz, mindezt most a testemmel való kapcsolat felvétel felől közelítve.

Szó, mi szó - jelentkeztem a kurzusra. S már az első alkalommal megmutatkozott, hogy érdemes volt belevágnom, hiszen egyáltalán nem tétlenkedtünk a nap folyamán: sok rövidebb gyakorlat volt felfűzve egymás után, amik között ott volt az Első kapcsolatfelvétel a testemmel című is, amit most én neveztem el ekként.

Már amikor a könyvet olvastam, felsejlett, hogy a testemmel vagy egy-egy testrészemmel való beszélgetés nem lesz egyszerű menet. Az érdeklődésemet, kíváncsiságomat nagyon felkeltette, amit olvastam, hiszen egy remek lehetőséget láttam meg benne, ami segíthet a fájó részeimet meggyógyítani.
Ám olvasás közben azt is megfigyeltem, hogy berzenkedek attól, hogy mások bevonásával kerüljön sor arra, hogy elbeszélgetek a testrészeimmel. Mivel a testrészek óhatatlan életünk fontos szereplőinek felelhetnek meg, ezáltal egy-egy ilyen jelenet simán átalakulhat olyan helyzetekké, amik ott lappanganak bennünk megoldatlanul. Mi van, ha a felszín alatt bújkál bennem egy olyan harag, aminek ha teret adok - azzal, hogy párbeszédet kezdeményezek pl. az évek óta fájdogáló aranyeremmel -, akkor elszabadul a pokol, és egyszerre csak azt veszem észre, hogy egy közeli hozzátartozómmal ordítozom épp ráokádva az évek óta észrevétlenül felhalmozott dühömet? Nem, nem, neeem! Erre nem kerülhet sor! - mondta valami érzet bennem. Inkább maradok annál a formánál - amire a könyv is kitér -, hogy majd kettesben magammal oldom meg a testrészeimmel való beszélgetést, pl úgy, hogy kirakok egy párnát magam elé, s neki adom elő a sérelmeimet. Így azért mégis csak más lenne. Ha egyáltalán sort fogok keríteni rá. Mert ha őszintén néztem magamban, akkor ez a magammal való párbeszéd is olyannak tűnt, mint a forró kása, amit jó messzire el kell kerülni.

Szóval valahol önmagamnak állítottam csapdát azzal, hogy a kurzusra jelentkeztem: ne legyen hova menekülnöm önmagam elől. Ne találjak újabb kibúvókat, hogy szembenézhessek magammal. .... És egyszerre csak ott volt előttem a testem, egy másik résztvevő személyében. És éreztem, hogy itt most valami olyan történik, ami elindíthat egy valódi Találkozást.
Valami kinyílt bennem. Ott álltam csordultig az érzéseimmel, s egyáltalán nem az jött, hogy kiabálhatnékom támadt volna. Inkább volt ez egyfajta megrendülés: ott állt előttem az, aki valamiért kitaszítottam, elutasítottam, kizártam az életemből ; akit csak használtam; lökdöstem jobbra-balra, utasítgattam, kritizáltam, bántottam. Ott állt előttem, s éreztem, hogy új szelek kezdhetnek fújni, hogy valami változás indulhat el. Valahogy az értődött meg, hogy a testem az, ami képviseli azt, amit rossznak tartok magamban. Ahogy ott álltunk egymással szemben, észrevettem, hogy az a párbeszéd, ami eddig a fejemben zajlott, ami a Felsőbb/Jó Én és a Rossz/Kicsi énem között ment, most kihelyeződik a testem és én, vagyis elmém közé. Íme, hát itt áll előttem a bűnös énem, akiről nem akarok tudomást venni, akit megvetek, szégyellek. Viszont aki nélkül egész sohasem lehetek. És ahogy ránéztem, tudtam, hogy szeretem, hogy fáj,  hogy így bántam vele. A karjaim ösztönösen nyúltak ölelésre. Ölelésre, amiben elkezdődött a visszatalálás saját magamhoz.