Az már az önvizsgálatokkal való ismerkedés elején világossá vált, hogy vannak testi érzetek, amiktől menekülünk. Sőt talán annyira, hogy fel sem ismerjük, hogy vannak. Hogy annyira mindennapossá válnak, hogy megszokott köreiket futják bennünk, miközben különféle sztorikba rángatnak bele bennünket.
Már hónapok óta vagyok ezekben az önmegismerős folyamatokban, amik során mindenféle szorongással, félelemmel, értelmezéssel, kényszerrel sikerült szembesülnöm, mégis új volt számomra az, ami az elmúlt héten jött szembe az egyik élő önvizsgálat során. Hogy maga az IDEGESSÉG az (vagy legalábbis egy a sok érzet közül), amitől menekülök. Meglepődtem, nem tagadom.
Egyrészt lenyűgözött a szépsége annak, ahogy egymás után felbukkanak a testi érzetek különféle rétegei. Persze, ez a rétegződés (is) csak egy bennem kialakult értelmezése annak, ahogy bizonyos dolgok felszínre kerülnek, mert fogalmam sincs, hogy valójában hogy van ez. Az ÚTon levés, az hogy A-ból következik B, és a Múlt-Jelen-Jövő koncepciói azt feltételeztetik, hogy van egyfajta fejlődésnek nevezhető folyamat. Vagyis az, amin eddig átmentem, - hogy hagytam megélődni már jó pár testi érzetet, hogy hagyom a feltörni az eddig negatívnak címkézett érzéseket (szomorúság, levertség, szorongás, félelem, depresszió, düh) -, juttatott el oda, hogy most ezt megélhettem.
Másrészt - még "ekkora" önmunkás múlttal magam mögött is - meglepődtem azon, hogy az idegesség ilyen önmagától menekülésre késztető érzetekkel jár. Hogy mennyire hajszolom a NYUGALMAT, azokat a helyzeteket, amikor végre feloldhatom a bennem lévő FESZÜLTSÉGET.
Ez az egész, amit sikerült meglátnom az önvizsgálat folytán, elgondolkodtatott. Szinte önmagától teremtődött meg a Munkából ismert "Alig várom már, hogy megtapasztaljam" mondata, mely most az idegesség állapotára vonatkozott. Kíváncsi lettem, hogy áll ez össze bennem. Vajon milyen testi érzetek lehetnek (még) ott, amik ennyire félelmetesek, elkerülendők, hogy mindenféle programozott tevékenységbe hajszolnak? Vajon milyen események előzik meg? Vajon milyen hiedelmek, gondolatok bukkannak fel, amikor ezek jelentkeznek?
A kérdések, egyelőre, költői kérdések. Bár részleges válaszokat már kaptam, mégis úgy tűnik számomra, hogy a folyamat még korántsem ért véget, mindenféle nyalánkságot tartogat.
Az egyik ilyen édes pillanat az volt, amikor egyfajta működési séma felállt bennem, s amit a pillanat hevében az Élet képletének neveztem el. Nevét onnan kapta, hogy olyan, mintha ez a fel-és lefutó feszültség ott vibrálna az élet különböző területein.
Már egy ideje figyelgetem, hogy vannak olyan helyzetek, amikor mintha arra törekednénk - gondolom leginkább tudattalanul -, hogy a feszültséget fokozzuk, csak azért, hogy amikor az eljut a türéshatár magaslatáig, ott kioldódva egy viszonylagos nyugalmi állapotot idézzen elő. Vagyis a feszültség olyan, amire szükségünk van. Avagy úgyis mondhatnám, hogy szeretünk szenvedni. :)
Egyik jellegzetes példája ennek számomra az orgazmus. - Mármint példa a feszültségre. Bár tény, hogy olykor szenvedés is lehet. - Leegyszerűsítve ez számomra arról szól, hogy a test és az agy ingerlésével olyan felfokozott állapotba jutunk, ahol már nem bírjuk tovább, szinte át-, fel- vagy megadjuk magunkat annak, ami van. Utána - kinél meddig - jön egy oldott állapot.
De mintha nem csak az orgazmus lenne az egyetlen olyan helyzet, amiben ez az öntudatlan feszültség-fokozásos történet zajlik. A minap néztem egy filmet (Flight - Kényszerleszállás), amiben egy alkoholizáló, drogozó pilóta kerül olyan szituációba, ahol az egyre növekvő nyomás alatt eljut egy olyan pontra, ahol már nem bírja tovább a feszültséget, nem tud már tovább hazudni saját magának és a környezetének: beismeri, hogy iszik, hogy alkoholista. Ekkor jut el az élete egy olyan nyugvó pontra, ahonnan van mód másféle élet felépítésére.
Sokunk számára valamilyen szinten ismerősnek mondható a NYUGALMI FÁZIS. Talán onnan, hogy megtanultuk valahogy a relaxált állapotok elérését. Elsajátítottuk az agykontrollt, valamilyen meditációt. Valahogy le tudjuk csendesíteni az elménket. A gondolat-mentes állapot mintha magával hozná a nyugalmat, így jön a következtetés, hogy a gondolatok feszültséget okoznak. Ez volt eddig a hiedelmem. Most már, hogy ismerem az önvizsgálatokat, látom, hogy a feszültség valójában akkor keletkezik, ha elhiszem a gondolatokat, ha azonosulok velük; s ha ezek az elhitt gondolatok ütköznek, ellentétesek más, elhitt gondolatokkal avagy a Valósággal, azzal, ami van. Gondolatok lehetnek az utasítások, parancsok, törvények, szabályok, elvárások, ami szerint élem az életem; a vágyaim, a késztetéseim, a vélekedéseim, .... minden, ami szavak formájában leképződött bennem, a fejemben.
Szóval azok, akik hasonlóan hozzám, megtapasztalták, hogy el tudják érni a nyugalmi állapotot, akár egyfajta függőségbe is kerülhetnek tőle. Törekedni kezdhetnek arra, hogy a lehető legtöbbször ebben az állapotban leledzenek. Még jobb, ha meg is világosodnak, hiszen ez azt jelenti, hogy ez az állapot örökké fog tartani.
Először úgy tűnik, hogy ez teljesen normális, hogy mi sem természetesebb annál, hogy ez motiválhasson valakit. Pláne, ha ehhez olyan "szereket" használ, mint a séta a természetben, sport, tánc, meditáció. Mert hát mi lehet ezekben rosszalni való? Nos, gondolom, hogy semmi. Ám, ha egy olyan testi állapotból menekülök, ami számomra kellemetlen, akkor aligha engedem meg, hogy azok az érzetek, amik jelentkeznek, megélődhessenek. Pedig hát valahol most ez lenne a cél..... hisz mi a baj az idegességgel? Hogy valami para van rajta az abból is látszik, hogy ellene megyünk, ellenállunk neki.
És persze nem mindig úgy teszünk ellene, hogy ha a feszültséget érzékeljük, rögtön meditációs pózba vágjuk magunkat vagy kiugrunk sétálni egy fél órát. Vannak egyszerűbben elérhető, gyorsabban hatónak látszó pótlékok, amikkel sikeresen el tudjuk terelni a figyelmünket a zavaró érzetekről - pl. filmnézés, játékok, evés, ivás, cigizés, szex.... Bár ez az utóbbi épp a fenti hatásának a következtében képes mindenféle feszültséggel teli helyzetre megoldásnak tűnő eredménnyel szolgálni. Már ha nincs az ember épp olyan állapotban, hogy annyira a fejében zakatoló gondolatokkal van, hogy hosszas ingerhatások következtében sem képes a csúcsra jutni, hogy kioldódhasson, s így max azt éri el, hogy még feszültebb lesz.
Aztán van az embereknek egy olyan csoportja is, akiket kiver a hideg attól, ha azt mondják nekik, hogy "Nyugodj meg", "Lazíts", "Engedd el magad". Jobban mondva azt hiszem, hogy ilyen helyzetek mindenkinél előfordulhatnak. De van, aki azt hiszi magáról, hogy egyszerűen képtelen megélni azt az ellazult állapotot, amiben semmi nem érinti meg, amiben semmilyen gondolattal nem azonosul. Mintha valami nagy félelem lenne abban, hogy elengedje magát, hogy elengedje a kontrollt, akár egy pillanatra is. És hát igen, a kulcsszó a KONTROLL. Mert uralnunk kell a helyzetet, irányítanunk a jelent, s ezzel a jövőt, hogy a jövő biztonságos legyen és kiszámítható.
Arról a fenevadról nem is beszélve, aki azáltal szabadulhat ki a börtönéből, hogy a kontroll elengedjük egy pillanatra. Mert félünk attól, akit ezer lakat alatt őrzünk. Félünk a Sötét oldaltól, mely mindannyiunkban ott lapul. Félünk, hogy olyat követ el, amivel szégyent hoz ránk. Hogy olyasmit csinál, amivel nyomorba dönt. Hogy olyasmit csinál, amivel kivívja mások ellenszenvét, utálatát, s így nem fogják szeretni, el fogják hagyni, így aztán egyedül, magányosan, kitaszítottan kell élnie az életét.
Szóval sokkal jobb egy feszültségtől terhes, kontrollal átszőtt élet, mint a végtelen nyugalom. És lehet más oka is, hogy miért is jobb így élni, stresszben.
Úgy vélem, ha elhisszük, hogy gond van a Sötét oldalunkkal, ha elhisszük, hogy bűnösek, rosszak, megvetni valók vagyunk, akkor nem lesz kiút a szenvedésből. A fenti "képletből" is látszik, hogy azt kell megvizsgálni, hogy milyen gondolatokat hiszünk el. Ide pedig sokszor a testi érzetek, érzések megtapasztalása, megélése, a velük való ismerkedés vezet el, melyek útmutatóul szolgálnak ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy valami olyasmit hiszünk el, ami nem része a Valóságnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.