Ma egy olyan részét kívánom ennek feltárni, ami úgy vélem, hogy jelentősen befolyásolta sok évi tipródásom.
Gyerekkoromban imádtam rajzolni. Majdnem azt is hozzáírtam, hogy "és festeni", de amikor elkezdtem begépelni a szavakat, akkor valahogy az jött, hogy ez nem lenne teljesen igaz. Mármint ha a festésre, mint az ecsettel való képalkotása gondolok.
S itt már eleve felmerül egy izgalmas kérdés, vagyis hogy "Mi számít rajzolásnak és mi festésnek?". Ám ennek a kifejtésével most nem foglalkozom, talán majd máskor.
A festés iránti rajongásomat azért nem tartom ildomosnak határozottan kijelenteni, mert a filctollakon, színes ceruzákon, zsírkrétákon kívül nem igen használtam mást. Talán az általános iskola volt az az időszak, amikor a vízfestés beköszöntött az életembe, s ez volt az egyik tényező, ami rosszul hatott a későbbi ambícióimra. Ugyanis bármennyire is szépen rajzoltam ceruzával, a kép megfestése már jelentős kihívásokat okozott, így a kezdeti sikerélmény hamarosan a kukában végezte.
Hogy vele együtt miért nem került kidobásra a festészet iránti érdeklődésem is? Nos, ez részben köthető ahhoz is, hogy óvodás koromban sokkal mélyebb szenvedély oltódott belém. És ez a mélyen ható valami nem hagy nyugodni azóta sem. Ám ez a szikra nem tudott olyan erős lenni, hogy legyűrje a bennem halmozódó gátlásokat, ezért aztán addig még el-eljutottam, hogy eszközöket vásároltam: mindenféle színben pompázó krétákat, ceruzákat, festékeket, amik aztán sokszor a polcomon álmodták Csipkerózsika-álmukat, mert egy láthatatlan, beazonosíthatatlan erő megakadályozta, hogy betöltsék hőn áhított feladatukat.
Még én sem értettem saját magamat, hogy ha már ott vannak az eszközök, és netán még szabadidőm is adódik, akkor miért nem engedem meg kibontakozni a bennem szunnyadó álmot. Sajátos tréfája volt a sorsnak (vagy a tudatalattimnak? ), hogy a vágy, hogy leüljek és rajzoljak, általában akkor tört rám, amikor épp valamivel el voltam foglalva vagy mennem kellett valahova. Így nem csoda, ha ez a belső huzavona szemet szúrt, s amikor elkezdtem önvizsgálatokkal foglalkozni, akkor óhatatlanul fel-felbukkant, arra várva, hogy kiderüljön mi mozgatja.
Az önvizsgálatok során egy pár módszer utamba került. Ezek egy része pszichológiai iskolákban is oktatott. Ilyen a TA (tranzakció-analízis) és a sématerápia.
Az előbbit biztos sokan ismerik hallomásból, és Eric Berne játszmáihoz, illetve sorskönyvéhez kötik. És igazuk is van, mert jó helyen kapizsgálnak. Ezt korábban már én is tudtam, és itt le is álltam a módszer tanulmányozásával. Úgy gondoltam, hogy amit Berne könyveiben olvastam, azzal egyet tudok érteni, de velük kezdeni nem sokat tudok. Azonban a TA újra és újra bekacsingatott az életembe, hogy mást ne említsek a Ziegler-féle Tarot kártyák egyike is arra hívta fel a figyelmem, hogy foglalkozzak a TA-val. Hát, jó, de hogy is fogjak hozzá?
Hogy milyen kacifántos utakon jutottam el néhány igencsak remek könyvhöz a TA témakörében, arról inkább nem mesélek, de szívből ajánlom F. Várkonyi Zsuzsa e témát részletező írásait annak, aki ismerkedni akar ezzel a módszerrel. Illetve aki már jobban, behatóbban szeretné tanulmányozni, annak Ian Stewart, Vann Joines - A TA ma c. könyvét ajánlom.
A TA számomra azért jelentett sokat, mert rámutat arra, hogy milyen különféle programot kapunk és teszünk magunkévá vagy gyártunk magunknak gyerekkorban, amik arra hivatottak, hogy megvédjenek bennünket. Amikor ezeket az - akár egész - életünket érintő következtetéseket levonjuk, és ebből védelmi stratégiát ácsolunk magunknak, akkor még úgy szólván semmit nem tudunk a világról. Kicsik voltunk, akár frissen született bébik, de akár már a magzati korban is rögzülhetnek efféle önvédelmi programok. Már csak azért is, mert ezek legtöbbje nem szavakban megfogalmazott elhatározás volt, hanem az érzékleteink, testünk jelzései által megszületett válaszreakció, akár úgy is mondhatnánk, hogy ösztönös.
Lehet, hogy elég volt az, hogy az édesanyánk - referencia személy - néhány pillanatra egyedül hagyott minket, vagy hogy nem kaptunk meg egy vágyott valamit, de az is lehet, hogy egy kistestvér születése, a szülő figyelmének vélt elvesztése hagyott maradandó "sebet". Ebből aztán levonódtak különféle következtetések, amiből - különösen ha további megerősítést is kaptunk - egész életünkre szóló identitás is kibontakozhatott, pl. nem vagyok szerethető, nem kellek, bűnös vagyok, rossz vagyok.
A referencia személy (általában szülő) (válasz)reakciói arra, amit csináltam, rendkívül fontos a továbbiakban. Nagyon nem mindegy, hogy egy tettem megerősítést vagy elutasítást, engedélyt vagy tiltást kap. Valószínűnek tartom, hogy ha egy-egy cselekedetem miatt elismerésben részesülök újra meg újra, akkor azt szívesebben fogom csinálni, mint azt a tevékenységet, amit vagy elutasítanak, vagy semlegesen fogadnak, de egyáltalán nem kapok pozitív visszajelzést. Ez persze egy egyszerű formula, ennek másféle variánsai is lehetnek, főleg attól függően, hogy milyen a gyerek és a szülő viszonya, és milyen egyéb félelmek szövik át a gyermek életét (pl. ha egy gyerek megtapasztalta azt, hogy ha átmenetileg is, de elveszítette a szülőjét - mert az pl. kórházban volt, el kellett utaznia -, akkor leképződhet benne egy félelem, hogy ez bármikor újra megtörténhet, különösen akkor, ha ő nem elég óvatos, nem vigyáz, nem viselkedik megfelelően stb.)
Nálam valahogy úgy alakult, hogy az anyum elvesztése miatt érzett félelem az egyik legerőteljesebb mozgatórugómmá vált. Ennek sokféle tényezője van, amelyek egyikének azt tartom, hogy rögtön a születésem után két hétre inkubátorba kerültem, de úgy, hogy amikor megszülettem, még csak oda se adtak édesanyámnak, mert hepatítiszes volt. Életem első lélegzetvételét követő két hétben így simán belém éghetett annak a fájdalma, hogy elveszítettem a korábbi biztonságot jelentő anyaméhet és vele együtt az ős-biztonság-érzés kialakulásáért "felelős" személyt.
Egy ilyen fájdalmas epizódnak is van esélye nyomok nélkül elmúlni, ha a későbbiekben a gyermek megtapasztalhatja életében a biztonságot. De nálam nem ez volt az "életterv". A biztonság, mint létkérdés többször többféleképpen ki lett kezdve.
Hogy ennek az egésznek mi köze a festészethez?
- Az egyik, amire rájöttem, hogy a szorgalmas munka, a házi munka, a serénykedés végzésével kapcsolatosan sokkal több pozitív megerősítés kaptam. Jónak, szorgalmasnak kellett lennem ahhoz, hogy saját magamat megnyugtassam afelől (ez persze nem tudatos folyamat), hogy én mindent megteszek azért, hogy szeressenek, elfogadjanak, s így ne kelljen az anyum elvesztésének még csak véletlenül se kilátásba kerülnie. Hiszen ez a legfélelmetesebb, mert ez egyet jelent a halállal.
Ezzel aztán az állandó robotolásra és a munka hőse címre váltam esélyessé. Nem csoda, ha rendelkezésemre álló szabadidőben inkább valami olyan tevékenység került előtérbe, ami hasznosnak volt mondható.
- Az előző ponthoz kapcsolódik, hogy ha már el van végezve az összes háztartási munka és még van szabadidőm, akkor miért nincs mégis lehetőség egy kis festegetésre. Ez az "átkozott" vasárnap szindróma, ami akkor jön el, amikor szombaton az egész házat kipucoltam, megfőztem, mindent rendbe tettem, csak azért, hogy vasárnap végre azt tehessem, amit szeretnék, ám amikor eljön a vasárnap, akkor mindent sikerül csak ebbe belefogni nem.
Ennek az egyik lényegi akadályozója a bűntudat nevű 'kellemes' kis érzés, amit simán tud kelteni egy afféle program, amit a TA is említ, hogy "örömet kell szereznem másoknak". Vagyis ha magamnak szerzek örömet, akkor önző vagyok. Bár a vágy éget, hogy ezt tegyem, de ha ez ütközött azzal a belső paranccsal (a TA-ban az ilyeneket drivernek hívják), hogy "szerezz örömet másoknak", akkor gyakori, hogy a vágyat a sutba dobtam, s a megjelenő bűntudattal küszködve (ráadásul régen ezt még tudattalanul, azt sem tudva, hogy mi a franc bajom van), a semmire voltam kárhoztatva.Hiszen ez egy olyan állapottal járt amiben nincs erőm, inspirációm semmire. llletve egy olyan belső feszültséggel, amit valahogy eltűntetni volt szándékom. Ez különben egy olyan belső feszültség, ami elől nagyon gyakran valami függőségbe menekülünk. Nekem ilyen lett - rosszabb esetben - a számítógépes játék, a filmnézés, az evés, - jobb esetben - egy kiadós kerékpározással vagy más mozgással sikerült levezetni.
- Ha mégis túl sikerült lendülnöm valahogy az előzőekben említett bűntudaton vagy netán olyan mázlim volt, hogy meg se jelent, akkor neki láthattam a magam örömére való festésnek. Ekkor viszont egy újabb akadály jelent meg: hogy milyen kép megalkotását engedem meg magamnak. A szabad firkálgatás nem ispirált. Általában az a jó, ha van valami cél, ami felé haladhatok. Ha pedig belekezdek valamibe, akkor erős a hatás, hogy annak hasonlítania kell valami létező dologra. A képzelet szárnyán repkedő, absztrakt képalkotás egyelőre nem az én világom, valami belső engedély még hiányzik hozzá. A kettő határán táncolok. Fogva tart még a valóságoshoz hű ábrázolásmód, de már ott van bennem valami, ami kitörni szeretne ezekből a keretekből. A gondom csak annyi volt, hogy ez utóbbi az, ami ahhoz a lelkesedéshez köthető, ami belevisz a folyamatba, míg az előzőt egyfajta satunak éreztem, ami visszafog, megköti a kezem, kifogja a szelet a vitorlámból.
René Berger - A festészet felfedezése c. könyvében leírtak segítettek abban, hogy rálássak, mi is zajlik bennem, s ennek a megértése már fél siker volt. A René által leírtak arra világítottak rá, hogy a képi világban a valóság megjelenítése vagy az ez iránti vágy - akár festőként, akár egy festmény szemlélőjeként - arra mutat rá, hogy mekkora a biztonság iránti vágyunk. A képeken látható megszokott elemek, amiket ismerünk, kapaszkodókat jelentenek a számunkra, van mihez nyúlnunk, van honnan kiindulnunk és hova visszatérnünk.
Ez a téma számomra annyira izgalmas, hogy további fejtegetésekbe bocsátkozom a későbbiekben. Addig is folytatom a festegetést. Terveim szerint a blogom egyik lapján bemutatom a már elkészült műveimet (melyeket akár meg is vásárolhatsz, rendelhetsz), de addig is ajánlom figyelmedbe a Facebook oldalamat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.