A kapcsolat és a mögötte meghúzódó erők

A párommal ugyan szakítottunk (ez az én verzióm, szerinte csak elköltözött), de utána még egyfajta kapcsolatban maradtunk. Az, amennyit most látok az életéből, töredéke annak, amit korábban. Viszont ha megfigyelem, hogy milyen érzéseket, gondolatokat hoz fel bennem az, amit látok, érzékelek, akkor azok meglehetősen hasonlítanak az együttélésünk alatt átéltekre. Bizonyos dolgok, amiket csinál, amiket érzékelek, még mindig felpaprikáznak, berántanak, feldühítenek.
Vajon mi az, amiért ennyire érzékenyen reagálok? Tényleg csak az, hogy a mindennapos kapcsolódás megszakadt? Ha figyelem az érzéseim mögött felbukkanó gondolatokat, akkor ugyanazok a dolgok verik ki nálam a biztosítékot, amik a szakításunk előtt is, vagyis ezek nem a szakítással vannak szoros kapcsolatban, hanem valami mással.
Ezek olyan fajta gondolatok, hogy
- nem megy mélyebbre az érzései vizsgálatában, ami segíthetne neki
- hogy nem őszinte saját magához,
- hogy elmenekül olyan helyzetek elől, amik a fejlődését szolgálnák,
- hogy a függőségei, illetve az amögött húzódó vágyak (vagy inkább kényszerek) irányítják,
- hogy nem képes lemondani a függőségeiről, a kényszereiről, s megélni azt, ami mögöttük van,
- hogy hosszú évek óta pszichológushoz jár, de azt is képes megvezetni, s nem azzal foglalkoznak, ami a problémái valódi gyökere,
- hogy becsapja saját magát,
- hogy a kényelmes utat választja,
- hogy önellentmondásokba kavarodik,
- hogy mást tesz és mást mond….

Hogy mennyire van igazam ezekben a dolgokban, nem tudhatom. Ahogy azt sem, hogy vajon, ha Byron Katie módjára magamra fordítanám ezeket a mondatokat, nem lennének-e igazabbak. De most nem is ebbe az irányba akarok vizsgálódni.

A mondatok alapján most arra láttam rá, hogy az egész kapcsolódási problematika mögött meghúzódik egy MEGMENTÉSI KÉNYSZER. Ez voltaképp ugyanaz az érzéscsoport, amiről pár bloggal korábban, a rendelkezésre állás kapcsán beszéltem. Vagyis, hogy „nem hagyhatom cserben”, hogy felelősnek érzem magam érte. S mintha ez az érzés fájdalmasabb lenne, mint a szakítás maga. Ezt onnan is gondolom, hogy amikor a párom olyan megjegyzést tett, amiből azt sejtettem, hogy talán tényleg a gyógyulásához vezető úton van (amit én is annak tartok), akkor megnyugodtam. Illetve akkor is nyugalmat érzékeltem, amikor a párom problémájára felhívtam a húga figyelmét, ezzel egyfajta módon átadva neki a felelősséget.

Ha úgy tekintek a páromra, mint egy beteg, sérült emberre (valójában lelkileg - még - nem tartom se magam, se őt egészségesnek), akkor a helyzetet úgy fordítanám le, hogy nagyon fáj az, amit látok, hogy csinál magával. Azt látom, hogy van egy mély sebe, de ő csak a felületét kezelgeti, nem tisztítja ki a sebet. Persze ő is érzékeli, hogy ez így nincs rendben, de ezt az érzékelését elnyomja, mert tudja ő, hogy mélyebben kéne kitisztítania a sebet, de el akarja azt a fájdalmat kerülni, ami azzal jár. Igy erről az érzékelésről, tudásról nem akar tudomást venni. Azzal csapja be magát, hogy folyamatosan kábítja magát különféle dolgokkal, s így nem érzékeli annyira a fájdalmat. S ha csökken a fájdalom, akkor nincs is más teendője.
Ráadásul tudom (tőle), hogy meg akar gyógyulni. Tudom, hogy nem jó így neki. Tudom, hogy szenved attól, amit ez a seb neki okoz. És szeretnék segíteni. De olyan szintű benne a tagadás a sebet illetően, illetve annyira lezárja magát a fájdalom megélésével kapcsolatosan, hogy semminemű erre vonatkozó rávilágítás, önellentmondással kapcsolatos megjegyzés, burkolt és burkolatlan szembesítés nem jár eredménnyel. Ráadásul a helyzetet bonyolítja, hogy közben olyan jelzéseket küld a környezetébe, hogy „mentsetek meg!”, „segítsetek!”. Teszi ezt talán épp azért, mert saját maga nem tud a problémája, a fájdalmas sebe közelébe férkőzni. Viszont működik benne egy erőteljes lázadás, elutasítás is a segítséget illetően, ami érthető, ha arra gondolunk, hogy akárki csinálja a seb tisztítását, a fájdalom akkor is ott van, mint félelmetes tényező.
Röviden összefoglalva: szüksége van a gyógyulásra, de saját maga nem képes felnyitni a sebet, mástól kéri ugyan, de nem tudja elfogadni… mert annyira fél a fájdalomtól….így inkább saját magát kábítja különféle módszerekkel.

Nekem meg nagyon nehéz elfogadnom, hogy tehetetlen vagyok, hogy nem tudom őt megmenteni. Tudnám ugyan,  hogy merre érdemes menni, de sehogy se tudok hozzáférni, mert nem engedi. Mivel tehetetlen vagyok, s ez fáj, ezért én is inkább továbblépnék ebből a kapcsolatból. Csak úgy érzem, ha nem állok rendelkezésére, hogy bármikor kinyúlhasson utánam, akkor cserben hagyom. Ha megyek az utamon, a saját életembe, akkor nem teszek meg mindent érte.

Van a Volt egyszer egy vadnyugat című filmben egy jelenet, ami nagyon rápasszol erre az egész helyzetre: a szájharmónikás főhős fiatal gyerekként a vállain tartja a bátyját, akinek a nyakába a banditák hurkot vetettek, s neki tartania kell magát és a bátyját, ha azt akarja, hogy életben maradjon…. De eljön a fizikai ereje vége, összecsuklik, s a bátyja nyakára rászorul a hurok.
Én sem mehetek odébb, hisz ha elmegyek, ha itt hagyom, … belehal? Vagy én halok bele?

Ha visszanézek az életemre, látok olyan epizódokat, amik hűen tükrözik azt, hogy
-mennyire nehéz elfogadnom a veszteséget;
-hogy nem tehetek semmit;
-hogy nem vagyok elég;
-hogy képtelen vagyok;
-hogy tehetetlen vagyok;
-hogy mindent megpróbálok, mégse sikerül;
-hogy nem adom fel, hogy kitartok,
-hogy mennyire nehéz elengedni, nehéz belenyugodni, nehéz hagyni, hogy megtörténjen….
-hogy nehéz elmenni, ott hagyni, továbblépni

Nehéz elfogadni, hogy semmit sem tehetek, csak elfogadhatom, ami van.
Felmerül bennem az a kérdés, hogy vajon nem ez a megmentő-felelős-identitás-kényszer vagy mi az, ami miatt fáj a kapcsolat vége, a szakítás… szembesít azzal, hogy nem tudtam megmenteni, és már nem is tehetem. Azzal, hogy az utunk kettéválik, nem maradhatok mellette, nem segíthetek, nem istápolhatom. Ha menni akarok a saját életembe, meg kell küzdenem azzal az érzéssel, hogy cserbenhagyom, hogy nem sikerült megmentenem. Tudom, hogy a tényleges szavak mögött nincs igazság. Csak a helyzet által kiváltott érzéseket próbálom szavakba ölteni. Hiszen igaz az, hogy meg kell őt mentenem? Hogy életveszélyben van? Hogy cserbenhagyom? Nem. Viszont az érzések, amik bennem támadnak, valami effélét suttognak…. Nem adhatom fel.

Vajon hogy alakul ki a megmentő identitás? Hogy azt éltem meg, hogy elveszítek valakit (azt hiszem, hogy meghalt vagy tényleg meghalt), s ez a veszteség maga a kapcsolódás hiánya, amitől félek, ezt akarom újra elkerülni. Ezért olyan kapcsolatot keresek, ahol kevés rá az esély, hogy a másik kilép. Ha szükség van rám (mint megmentőre), akkor a kapcsolat be van biztosítva. Ezért lehet, hogy olyan típusokra ugrom, akiknek megmentőre van szükségük. Én tálalom, ami nekik kell: megmentem őket. Ők meg tálalják, ami nekem kell: egy biztonságos kapcsolat... ?