Kapcsolódás - hol vannak a határok? I.

Úgy érzem, hogy nagyon szorosan a kapcsolódás témaköréhez tartozik az, hogy  hol vannak az  énhatárok, hol mondom ki azt, hogy "Ezt velem nem csinálhatjátok!", hol van az, amikor nemet mondok a kapcsolódásra, mert fontosabb számomra a lelkem védelme.

Mióta az utóbbi időben a sors behozta nekem a "kapcsolódást", mint alaptémát, nagyon sokféle vizsgálódási szempont felmerült bennem. Voltaképp az, amit az énhatárok meghúzásként emlegetek nem is így került terítékre, hanem úgy, hogy azt vettem észre, hogy van bennem egy olyasféle dolog, amit legpontosabban a rendelkezésre állás szavakkal tudnék jellemezni.

A rendelkezésre állást valahogy úgy kezdődik, hogy adva van valaki, akivel egy olyan kapcsolatot élek meg, ami fontos a számomra. Sajnálatos módon akkora hiányom van a kapcsolódás megéléséből (túlzott mértékű igényem van arra, hogy együtt legyek, egybeolvadjak azzal, akit szeretek) hogy úgy szólván semmi sem elég belőle. Egy kapcsolat kezdetén, amikor mind két félben dúl a szerelem, ez az igény jobban ki tud elégülni, hiszen ilyenkor a másik fél is kapcsolódni akar, meg akarja élni az intimitást. Bár vannak olyanok, akik már itt az elején sem tudják igazán elfogadni az intimitás félelmetes mélységeit, s az első adandó alkalommal kilépnek a kapcsolatból.
Ahogy a kapcsolat fejlődik és halad előre a maga után, a kezdeti szerelmes időszakot felváltja az, hogy mind a két fél elkezd kicsit újra önmaga lenni, s így megélni a kapcsolatot. Már nincs akkora igény az összeolvadásra, valami más az, amivé a kapcsolat fejlődhet. Viszont általában nem egyformán élik meg az emberek ezt az átalakulást, ez érzelmi hullámokat kelthet. Az egyik fél esetleg több önállóságot szeretne, míg a másiknak még szüksége lenne a szorosabb kapcsolódásra. Nehéz ilyenkor az egyensúly megteremteni. Ha szeretik egymást, és a kapcsolat jelent valamit,akkor kezd valami kompromisszum kialakulni, valami egyensúlyi állapot létrejönni. Itt felmerülhet az a kérdés, hogy ez kompromisszum vagy áldozat? Akinek a kapcsolat a fontos, ott inkább kompromisszum, aki önmaga megélését tartja fontosabbnak, az áldozatnak, lemondásnak fogja érezni. És itt jön be az a lehetőség, hogy feláll egy olyan helyzet, amikor a kapcsolatból inkább kifelé tendáló személynek kezd terhes lenni a kapcsolat, úgy érzi, hogy az fogva tartja. Azt nem is veszi észre, hogy fontos neki is a kapcsolat. A lehetőségekhez képest igyekszik magát a másik hatása alól "felszabadítani", kevesebb időt szán a másikra, aki pont emiatt még nagyobb hiányt él meg, hiszen érzi, hogy a párja eltávolodik tőle. Ennél a pontnál kezdődik a rendelkezésre állás.
Az, akinek fontos a kapcsolódás és hiányt él meg, nyitottan akar hagyni minden lehetőséget arra, hogy a várva vár kapcsolódás megtörténhessen. Ha bármilyen csekély eshetősége van annak, hogy a párjával együtt lehet, inkább lemond más programokról, csak hogy ott lehessen és megkaphassa ezt a szükségletét. Aztán ha a párja mégsem jön, akkor jön a keserves csalódás: két szék között a padlón, hiszen a párja se jött, de a programról is lemondott. Ez utóbbi kevésbé lett volna fájó, ha a kapcsolódás megtörténhet, hiszen ez utóbbinak olyan sokkal magasabb a prioritása, hogy mindent üt.
Ha valaki egy párszor már megszívatta saját magát, s rálátott arra, hogy mit csinál saját magával, akkor felötlik az az egészséges gondolat, hogy meghúzom a határaimat, s nem mondok le más programokról. Kicsit ilyenkor az is felmerülhet, mintha ezt a lemondást a másikért csinálnám, ezért haragot is érezhetek iránta. Ha viszont mélyebben magamba nézek, akkor látom, hogy ez az egész folyamat belőlem indul ki, s hogy az egészet egy feneketlenül mély hiányérzet irányítja. Amíg ez aktív, addig egy ilyen helyzet elég siralmas kimeneteket  eredményezhet:
- nem megyek el a programra, és jön a párom - akkor átmenetileg megszűnik a kapcsolódási éhség
- nem megyek el a programra, és nem jön a párom - feneketlen csalódás, esetleges önostorozás, hogy a programra se mentem el és hogy mit teszek magammal
- elmegyek a programra, és felszabadultan tudom élvezni - minimálisnak tűnik az esély, hogy ez történik, de a pakliban benne van; ilyekor ha utólag kiderül, hogy a párom tudott volna jönni, akkor lehet, hogy elkap a csalódottság vagy egy bűntudat-szerű érzés
- elmegyek a programra, és egyfolytában azon jár az agyam, hogy otthon kellett volna maradnom és várnom kellene a másikat, itt fokozottabban jelentkezik az előbb említett bűntudat-érzés, ami olyan, mintha cserbenhagytam volna a másikat, mintha elkövettem volna ellene valamit, ami miatt örökre elveszítem.

Az azért elgondolkodtat, hogy miért van ehhez az érzéshez ennyire hozzákötődve a cserbenhagyástól való félelem??  Miért érzem azt, hogy megcsalom, elhagyom, hogy ellene követek el valamit, ha megyek a saját dolgomra, és élem az életem?? És ez a félelem az, ami a rendelkezésre állást fenntartja. A rendelkezésre állást, ami valójában azt jelenti, hogy én mindig itt vagyok neked, ha jössz, akkor itt megtalálsz, én várok rád, mert olyan sokat jelentesz nekem, és ha nem lennék itt, és te jönnél, akkor nagyon fájna, hogy fájdalmat okozok neked.

Azt már az önismereti utam egy korábbi szakaszában összeraktam magamnak, hogy amit én bűntudatként élek meg, annak az érzésnek a mélyén számomra egy olyan félelem van, ami az alábbi mondattal jellemezhető: "ha elkövetek valamit, akkor elveszítem a másikat". Az elkövetés lehet olyasmi is, hogy valamit nem teszek meg. Az elveszítés meg az, hogy nem tudunk többé kapcsolódni. Ez utóbbi jelenthet örök haragot, azt, hogy a másik elhagy vagy akár azt is, hogy meghal.
Vajon ez az érzés hogy alakult ki? A születésemkor az anyámmal való kapcsolat úgy szólván két hétig megszakadt, mert inkubátorba kerültem. Hogy éltem ezt meg, mint frissen született baba?
Elkövettem valamit = megszülettem? és ezáltal elveszítettem az anyámat?
Úgy éltem meg, hogy én hagytam el őt? S ezzel a kapcsolódás mély hiányát éltem meg, amiről azt hittem, hogy én okoztam, illetve hogy ő is ezt éli meg?
Hiszen addig egy test, egy lélek voltunk: ami neki fájt, az nekem is fájt. Ha ez az érzés, amit az elszakadással én most megélek fáj nekem, akkor ez neki is fáj, hiszen ez addig így volt. Nem ébredtem még rá, hogy nem egyek vagyunk, hogy én különálló lény vagyok, hogy amit én érzek, az az én saját érzésem, nem az övé. S mivel ezt az ő fájdalmának hiszem, magamat okolom érte. S azóta is így van....
Ha nekem fáj valami, ami ővele kapcsolatos, akkor bűntudatom van, mintha ez neki fájna. Ezért úgy érzem, hogy ő vár el tőlem valamit, amit meg kell tennem ahhoz, hogy neki jobb legyen, miközben csak az én bűntudatos érzésemet szeretném megszüntetni, s lehet, hogy ő egy cseppet sem igényli, hogy épp azt tegyem, amiről azt hiszem, hogy ő elvárja tőlem.

Kicsit elkanyarodtam az énhatárok meghúzásától, vagyis nem is elkanyarodtam, csak előbb erről kellett beszélnem. Foyt.köv.