Kapcsolódás – avagy a régmúlt érzetei

Most vagyok csak igazán hálás annak a sok tudásnak, amit az utóbbi évek folyamán magamba szívtam. Főleg azokra a dolgokra gondolok most itt, amik a testi érzetekkel, azok elfogadásával, megélésével, megfigyelésével kapcsolatosak.

A legjelentősebb ilyen tanulmány az Élő önvizsgálatok névre hallgatott. Ennek lényege az elcsendesedés, az érzés megfigyelése, az érzéshez tapadó képek, szavak lebontása az érzetről, ami azt segíti, hogy újra és újra térjünk vissza az érzethez. Engedjük meg az érzetnek, hogy legyen. Öleljük át, ne meneküljünk előle, belőle. Adjunk teret neki, hogy elmondhassa, hogy miért is jelent meg. Szóval valami ilyesmi.

Mióta a szakítás a poklom legmélyére vetett, változatos mértékű testi érzeteket élek meg. A harag, a bánat, a kétségbeesés, a pánik, az elveszettség, a magány, a kilátástalanság, a tehetetlenség már mind vendég volt nálam, hogy csak néhányat említsek. A fent emlegetett tudásomat igyekeztem hasznosítani, s amennyire lehetséges volt megengedni ezeknek az érzéseknek, hogy jelen legyenek, letaglózzanak, magukkal rántsanak, indulatossá tegyenek.

Valemennyire tisztában vagyok azzal, hogy a történésekhez képest extrém módon reagálok. Ez a túlzott reakció nem a jelen eseményeinek szól, hanem a múltból, a testem emlékezetéből hívódott elő, mivel a jelen helyzet hasonlít egy (vagy több) régi trauma emléklenyomatához.

Az Élő önvizsgálatok több részre tagozódott. Ilyen részt képezett a Szorongás önvizsgálat és a Függőség önvizsgálat. Ezek nem feltétlenül kezelendők külön, hiszen sok függőség mögött valami szorongás húzódik meg, az váltja ki a kényszeres cselekvést, a szerhasználatot.

Most ezeknek az önvizsgálatoknak is hasznát láttam, mert éreztem, hogy a feltörő érzelmek sodrását csak a rájuk való figyelemmel fogom tudni elcsendesíteni, nem azzal, ha hagyom magam arra felé sodorni, ahova az érzések vinnének.

Hogy csak egy példát mondjak….

Mióta a párommal ritkult a kapcsolat-felvétel, fokozottabban élem meg az a szorongató érzést, ami már a kapcsolatunk alatt is jelentkezett, ha hosszabb ideig (néhány napig) távolabb kerültünk egymástól. Ez a távolságot még a facebook-s csetelés vagy a fél órás telefonálások sem feltétlen tudták csökkenteni. Korábban azonban nem voltam annyira inspirálva arra, hogy a feltörő érzésekkel kezdjek valamit. Most viszont, hogy több figyelmet tudok szentelni magamra, erre is sort kerítettem.

Figyelem az érzést, ami felbukkan a testemben. A leginkább a gyomrom környékén érzem, de ott van a vállaimban, a végtagjaimban is. Egyértelműen szorongásnak nevezném. Ez is egy érzés a múltból, amit a jelen hív elő, hisz a figyelmet hiányolom, hogy nem törődnek velem, nem foglalkoznak velem. Ezek egy kisgyermek sirámai, nem egy egészséges felnőtté. Felnőttként csak azért hisszük azt, hogy ez a bajunk, mert nem járunk utána a dolognak. Ha nem lett volna csecsemő- és/vagy kisgyermekkorunkban hiányunk a felnőttek figyelméből, elfogadásából, akkor felnőttként nem szenvednénk tőle.

Szóval ülök az érzésben, ami rám tör. Magamhoz ölelem, és figyelem mit mesél. Szeretné, ha valaki vele lenne, kinyúlna érte, átölelné, elringatná, megnyugtatná, mert így egyedül félelmetes. Így hát magamhoz ölelem egykori önmagam, kinek szorongását testemben hordozom. Élek a lehetőséggel, hgoy mint felnőtt, tisztán látom, hogy nincs mitől félni. A jelen biztonságával felvértezve kész vagyok megadni egykori önmagamnak is, amire szüksége van. Vele vagyok, elringatom. S érzem, hogy már oszlik is testemben a szorongás. Saját ringatásomba lazulok. Nincs mitől félni.

Egykoron a kapcsolódás hiánya szorongást idézett elő, melyet a kapcsolódással meg lehetett volna szüntetni, így azonban csak nőttön nőtt. A szakítás, a kapcsolódás hiánya előhívja a test emlékeit. A jelen rendbenlevősége rávilágít arra, hogy én, mint felnőtt biztonságban vagyok, s hogy a szorongás a múltból érkezett, mert a helyzet hasonlósága felidézte a testi emlékeket. Megoldást a jelen ad, s a bennem lévő szeretet és elfogadás egykori önmagam felé. Megadni számára azt, ami azóta is hiányzik neki. Önmagam vagyok a kulcs önmagamnak. Így lassan ringatózom és simogatom önmagam… Tente, baba, tente… Érthető, hogy félsz, hogy szorongás járja át a tested. Hisz olyan félelmetes egyedül, mikor anya nincs veled. Hosszú ideig együtt voltatok, együtt lélegeztetek, együtt éreztetek, körülölelt a testével. Egyek voltatok. Most itt vagy magadra hagyva egy üvegkalickában. Elveszve, reménytelenül. Folyton szúrkálják a fejedet. Nincs nyugodalmad. Magadra vagy hagyva ebben a sivár világban, ami annyira más ahhoz képest, ahol eddig voltál. Hiányzik az érintés, ami eddig oly természetesen adva volt minden percben. Hiányzik a kapcsolat, ami egyértelműen jelen volt eddig. Olyan, mintha nem is léteznél. Ó, mily félelmetes ez, mi felnőttek már nem is emlékszünk erre. Az összeolvadás egységéből a különválás poklába kerülni minden átmenet nélkül. Hát persze, hogy félsz és rettegsz… Most azonban itt vagyok neked. Ugye érzed? Én te vagyok, mert túlélted. Nem haltál bele, mert olyan erős vagy. Tudom, hogy nehéz volt, tudom, hogy sokat szenvedtél, de most itt vagyunk, mi ketten, egy testben. Érzed, ahogy karom átölel, ahogy a tenyerem símogat? … Érzed, ahogy a levegő beáramlik a tüdődbe? … Hallod, ahogy a madarak énekelnek odakinn? … És a kutyaugatást? … az autók zaját? …. Érzed a virágok illatát? … Ahogy a szél meglebbenti a fák levelét?…. Látod az ég ezernyi kékjét? … azt, hogy milyen színes a világ?… Jó, hogy itt vagy ebben a világban! Jó, hogy itt vagy nekem! Te vagy a lényegem….