Kapcsolódás - Darth Vader, mint kulcsfigura

Mióta – most már több, mint egy hónapja – lezajlott a „szakítás” köztem és a párom közt, rettenetesen sok tapasztalást, érzést dolgozok fel, amik által sikerül jobban megértenem magam, a működésem, a vágyaimat. Voltaképp nagyon sokat köszönhetek ennek a „szakításnak”, mert valahol még közelebb visz magamhoz. Egyelőre látom ezt, de még nem tudom megélni teljes szívvel a hálát, mert még a fájdalmas időszakot élem.

Egy pár szót említenék arról, hogy miért is idézőjeles a szakítás.

Szerintem a legtöbb ember azt, ha a párja öt év együttélés után elköltözik, szakításnak titulálná. Számomra eddig az volt a normális, ha valami véget ért, akkor elvágok minden szálat, minden kommunikációt, valóban elszakítok mindent, ami addig összekötött. Teszem, tettem ezt

eddig mindazért, mert azt gondoltam, hogy így tud a legjobban begyógyulni.

Most több tényező hatására hajlamossá váltam, hogy elfogadjam a „párom” változatát a „szakításunkat” illetően. Ő ugyanis ezt nem szakításnak éli meg. Elköltözött, de továbbra is kapcsolatban akar velem maradni, egyfajta „szerelmi viszonyban”, azt mondja. Ha őszinte akarok lenni, akkor ez nekem olyan hozzáállás, hogy „a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon”, ami mögött a veszteség megélésének félelmét érzékelem.

Engem leginkább az vitt rá, hogy kapcsolatban maradjunk, akár szeretői viszonylatban, mert eddig ezt a megoldást sohase próbáltam. Kicsit úgy tekintek a korábbi működésemre, hogy az menekülés, elzárkózás volt, ezt meg egyfajta nyitottságnak érzem. Megengedem magamnak, hogy továbbra is kapcsolódjak valakihez, aki fájdalmat okozott. Hogy kinyitom a rendszeremet arra a verzióra, amit eddig tagadtam: hogy attól még, hogy elmegy, elhagy valaki, nem feltétlen jelenti azt, hogy nem szeret.

Az, hogy ennyire ragaszkodom a páromhoz, illetve hogy a lényem egyik része szeretné vele újrakezdeni, nem jelenti azt, hogy ezt a kapcsolatot felhőtlenül éltem meg. Sok olyan epizód volt, amikor nyeltem, ami fájdalmas volt számomra, ami rosszul esett. De ott volt a ragasztó anyag, ami hozzá fűzött: azt éreztem, hogy kellek. Már a kapcsolatunk elején kiviláglott számomra, hogy ahogy más kapcsolatoknál, a kettőnkénél is ez volt a számomra jelentős kötőerő: azt éreztem, hogy kellek. Ez azért tudott ennyire elementárisan működni, mert a mélyben van egy erőteljes „nem kellek”-sztori.

A fura az, hogy a kapcsolatunkat azért nem éreztem felhőtlennek, mert újra és újra felbukkant benne egy-egy olyan helyzet, amibe ott volt becsomagolva az, hogy „nem kellek”. Ezek a helyzetek szorongást váltottak ki, aggodalomra adtak okot, de aztán valahogy megoldódtak. Valahogy sikerült túllendülni rajtuk, s aztán jött egy nyugalmasabb időszak, amíg a következő helyzet fel nem állt. Tehát, ha úgy nézem, az ambivalens kötődést és a hozzákapcsolódó érzésvilágot tartottam fenn ezzel a kapcsolattal. Ha teljesen elutasítottak volna, valószínű, kilépek belőle, mert nem kapom meg a „kellek” adagomat. Ha teljesen elfogadtak volna, akkor ott nem jelent volna meg a „nem kellek” része a történetnek. Lehet egyébként, hogy ezt is hiánynak élném meg, s ugyanúgy menekülök egy elfogadó kapcsolatból, mint egy elutasítóból, mert számomra csak az az ismerős terep, amikor a kettőt egyszerre élem.

Az érdekes az, hogy a „szakítás” után, úgy szólván, minden hasonlóan folytatódik a számomra. A „párom” ugyan elköltözött, de még ki-kinyúl utánam, találkozgatunk, együtt vagyunk. Azt mondja, hogy szeret. Azt mondja, hogy ez szerelmi kapcsolat. Azt mondja, hogy jó velem. Még mindig „kicsimnek” szólít, és még egy új becenevet is kaptam. Összességében ez azt jelenti, hogy mégiscsak „kellek”, ha nem is úgy, mint előtte.

A másik oldala a dolgoknak, hogy azok a helyzetek, amik által korábban, a kapcsolatunk alatt, is azt érezhettem, hogy „nem kellek”, „nem vagyok fontos”, ugyanúgy előállnak. Igy továbbra is azt érzem, hogy nem kapok tőle elég figyelmet, nem képes rám érzelmileg reagálni, hogy mások fontosabbak, mint én.

Így aztán azon tipródom, hogy mit a fenét kellene csinálnom….

A régi metódus: a valódi szakítás megoldás lehetne arra, hogy búcsút intsek neki, és azoknak a helyzeteknek is, amikből azt érzékelem, hogy „nem kellek”.

Az, hogy nyitva hagyom a kapcsolódást felé, egyfajta önsorsrontásnak is tűnhet, de azt sem tudom figyelmenkívül hagyni, hogy van ebből a helyzetből tanulnivalóm is.

Már nem először jön az utóbbi időben, hogy van ebben az egészben (a kapcsolatban is és utána is) egy olyan függőség, aminek a drogja nem igazán világos még, hogy mi is, de elég erőteljes.

Egy olyan kép jutott most az eszembe, ahol adva van egy kis gyerek, aki vágyik valamire, s keresi azt a valakit, aki a vágyát, az igényeit kielégíti. Megy, megy, mendegél, s egyszerre talál egy ölelő karokkal ábrázolt szobrot. Felcsillan a tekintete: Igen, te kellesz nekem, de jó, hogy rád találtam végre! S örömmel ugrik a szobor karjai közé. Mivel a hiány, amit pótolni akar és a vágy, hogy megkapja, olyan nagy, beszűkült látásával nem észleli, hogy ez egy szobor. Azt is mondhatnánk, hogy nem akarja észrevenni. Elkezdi neki mesélni az életét, a mindennapjaiat, szeretné, ha a szobor reagálna rá, de az hűvös, szótlan, érzéketlen. Látszólag figyel, de mégsem. A kisgyermek radarjai jeleznek, hogy nincs rendben minden, hogy csak azt hiszi, hogy megkap valamit, amit nem. Hogy csak ő álmodja oda, hogy az a valami, ami hiányzik, ott van. Fájdalmas felismerni, hogy a szobor képtelen erre. De mégis valami a szoborhoz láncolja. Talán nem hiszi el, hogy a szobor valóban képtelen, hogy talán majd ő életre keltheti….

Hm… azt hittem, hogy valahova máshova vezet majd ez a történet, de hirtelen az jött, hogy egy-egy kapcsolatban, amikor olyasmit vetítünk ki a másikra, ami abban az illetőben nincs meg, akkor lehet, hogy valahogy magunkat próbáljuk gyógyítani? A másikra kivetített kép által adjuk meg magunknak azt, ami hiányzik. Ezzel ugyan ámítjuk magunkat, mert azt hisszük, hogy a másiktól kapjuk. S így ha fellebben a fátyol, s meglátjuk, hogy a másik ezért egyáltalán nem tett semmit, akkor csalódunk.

Jól elkanyarodtam attól, amit a blog valódi témájának szántam. Azt akartam volna feldolgozni, hogy mennyire nem egyértelmű, hogy mi okozza a függőséget:

- az, hogy a figyelmet akarom megkapni, ennek a kielégülésére vágyom;

- vagy az, hogy mivel úgyse kapom meg (és ezt valahol tudom, hogy nem fogom), ezért a szenvedés a drogom, ami által fenntarthatom a sztorimat magamról: vagyis adott esetben azt a sztorit, hogy „nem kellek”, „nem vagyok fontos”.

Vajon valójában melyik az, ami ilyen erővel bír? Vagy minkettő, így együtt? Látszólag azt szeretném, hogy megkapjam a figyelmet és a törődést. Ezzel ostromlom a kőszobrot újra és újra. De azzal, hogy nem kapom meg tőle, csak a csalódást élem meg. Vajon miért nem akarom látni, hogy ez egy kőszobor? Hogy nincs benne élet, nincs benne szeretet?

És itt meg a Star Wars ugrott be, A jedi visszatér. A kőszobor ebben a helyzetben maga Darth Vader. Luke pedig az, aki nem tudja elfogadni, hogy az apjában nincs szeretet. Azzal, hogy küzd érte, hogy akár még magát is képes feláldozni, meg akarja menteni az apját, és gondolom, saját magát is, hiszen szüksége van az apja szeretetére. Luke az, aki nem adja fel. Ki akarja nyitni az apja szívét. Az ő történetéből világlik ki, hogy miképp is kerülhet sok ember a „megmentő” szerepébe. Meg akarjuk menteni az apánkat, anyánkat, párunkat, szerelmünket… El akarjuk érni, hogy szeressenek, vagyis, hogy nyissák ki a szívüket… és hogy ebben az elfogadásban, szeretetben mi is tudjunk szeretni.

Mintha kapcsolatok, helyzetek azért jönnének létre az emberek között, mert mind azért vagyunk itt, hogy segítsük egymás szívének a kinyitását, hogy feloldjuk a védőfalat, amit a másik és saját magunk is, a szívünk köré építettünk. Ezért fáj, ha azt tapasztaljuk, hogy ez nem sikerül, hogy tehetetlenek vagyunk, hogy nem sikerül valakit megmenteni. Ezért fáj, ha azt érzékelem, hogy elzárkózik tőlem, mert érzem, hogy zárva van a szíve. S azért is fáj, mert nem tudom, hogy én, ennek a fájdalomnak az ellenére, továbbra is nyitott tudok-e maradni, továbbra is képes leszek-e szeretni. 

Nem akarom bezárni a szívem, volt már eleget zárva. Csak nagyon fájdalmas nyitottnak, sebezhetőnek maradni. De talán épp ez segít abban, hogy rájöjjek, hogy a „nem kellek”, az csak egy sztori, egy hamis identitás. Hogy ez csak azért fáj, mert egykor elhittem, de ha most megengedem, hogy kifájjon belőlem, hogy kitisztuljon a sebem, akkor be fog gyógyulni. Hogy egyszer azt hittem, hogy „nem kellek”, az nem azért van, mert én értéktelen, rossz, nem szerethető vagyok, hanem azért, mert az apám, az anyám, a párom szíve zárva van. Nem képesek megélni a szeretetet, mert ők is sérültek. Nem képesek megélni és feldolgozni a traumájukat, mert félnek a fájdalomtól. Mivel félnek a fájdalomtól, félnek a szeretettől, ezért bezárják a szívüket. Jó vastag fallal veszik körül, hogy biztos minden fájdalmas érzést kizárjanak. Nem veszik észre, hogy azáltal hogy ezt a falat fenn tartják, nem képesek magukat se szeretni, ahogy másokat se.

Szóval, ha azt érzékelem, hogy elutasítasz, akkor lehet, hogy az fáj, hogy zárva van a szíved. Hiszen én közelednék, „itt állok a falaid előtt”. … Fáj, hogy nem tudtam elérni, hogy kinyisd a szíved, hogy megszeresd magad. Igy el kell fogadnom a kudarcom. Hogy nem tudtalak megmenteni. Nem tudtam megmenteni a szíved, a lelked.

De még ebben se lehet biztos! Hogy a fene viné el! :) Hiszen, ha az a cél, hogy rálássak arra, hogy én hogy zárkózom el, hogy nem nyitok a világra, hogy hiszem el a saját sztorimat, akkor az a lény, aki bevállalja, hogy segít nekem fellebbenteni a fátylat a hiedelmeimről, kénytelen engem „elutasítani”. Persze lehet, hogy az Univerzum, a Jóisten teszi ezt velünk.Szóval abban sem lehetek biztos, hogy kudarcot vallottam. Lehet, hogy csodásan eredeményes voltam abban, hogy én is olyan helyzetek elé állítsam a párom, amiben ő a saját sztorijával szembesülhetett. S az már az ő dolga, hogy mit kezdett vele, rálátott-e annak hamis voltára.