Vigyázat!! Robbanásveszély!

 

A Dagályban úszkálásom (http://moonastory.blogspot.hu/2013/04/felbukkant-melybol.html) másnapján a kedvesemmel beszélgetésbe bonyolódtunk. A téma valahogy affelé terelődött, hogy milyennek látjuk a világot, azon belül pedig azokat az embereket, akik nem folytatnak önismereti munkát. Hogy élik ők az életüket? HiányÉnjeik nekik is vannak, az hétszentség! De vajon mit kezdenek velük? Milyen módokon sikerül rajtuk úrrá lenniük? Vagy lehet, hogy nem is veszik tudomásul, ha valamilyen módon felbukkan? Esetleg beseprik a szőnyeg alá? Hogy élik ezeket a dolgokat meg azok az emberek, akiknek – látszólag – normálisan (de valójában ez mit jelent??) élik az életüket?

Szó szót követett, értelmezés értelmezést. Egyre inkább az világlott ki, hogy az elképzeléseink eltérőek ezen a területen. Már kezdett vitává fajulni a dolog, amikor megállj intettem. Felismerődött, hogy az értelmezéseink, amiket egymásnak ütköztetünk – RÓLUNK szólnak, minket TÜKRÖZNEK. Így mindjárt izgalmasabb volt ránézni, hogy mik is kerültek a felszínre.

Számomra egyértelműen az bukott ki, hogy a világ VESZÉLYes. (Talán nem is meglepő, hiszen már az előző blogbejegyzésem is erről szólt valahol...) Az önmunkával nem foglalkozó emberek szinte úgy jelentek meg, mint ketyegő bombák, amik bármelyik pillanatban robbanhatnak. (Te jó ég?! Akkor magamat is ilyennek látom?? Még akkor is, ha én már „profi” önmunkás vagyok?!)

Hát az van: a VILÁG VESZÉLYES! És ha ez ott motoz a mélyben, akkor már értem, hogy miért kell nekem annyira ÉRTENI, értelmezni a világot, az embereket, miért kell annyira FIGYELnem, hisz BIZTONSÁGban akarom magamat tudni. Ehhez pedig rengeteg energia kell. Mégis mintha lenne...Sőt, néha sok is, ezért zsizsegek állandóan... Önmagát gerjesztő folyamat lehet ez is, mely a saját energiáját létrehozza: a félelem adrenalint generál, ami hajtóanyagul szolgál a fenti cselekvésekhez.

Továbbgondolva a bennem munkáló parát, simán befigyel, hogy amikor attól félek, hogy elveszítek embereket, akikhez kötődöm, hogy amikor attól félek, hogy ELHAGYnak, akkor is a BIZTONSÁG elvesztésétől való félelem az alap. Mennyi mindent megtehetek azért, hogy SZERETVE érezzem magam, mert ha szeretnek, akkor nem fognak elhagyni. Magyarán a korábban felszínre úszó Nem-Szerethetőségem mögött is ez lapulhat meg.

Még ha csak sandán, félszemmel is nézek rá erre a veszélyes világra, akkor azt is látom, hogy simán van egy olyan Énem, aki fél az ÉLETTŐL. Hiszen épp élni veszélyes ebben a világban. Jó, jó! - mondhatják – Ha ettől félsz, akkor az valójában HALÁLFÉLELEM. Némileg igazuk is van, ám minden halálfélelem az élettől, az élet bizonyos aspektusaitól, titkos, leselkedő veszélyeitől való félelem   – hogy Ranscburg Jenőt idézzem kissé szabatosan.

Hmm... Ahogy elmolyolok új „felfedezésemen”, kénytelen vagyok azt is észrevenni, hogy a képlet nem ilyen egyszerű. Mert mért van az, ha ennyire félek az élettől, a világtól, akkor újra meg újra olyan helyzetekbe kerülök, avagy sodorom magam, ahol úgymond meggyőződhetek arról, milyen fasza, bátor csaj vagyok. No meg vagány! … „Ki nyer ma? Játék és muzsika...” - Ja, nem az más :) „Aki mer, az nyer”...

Függök az adrenalintól? Vagy az függ tőlem? Lehet, hogy a végén még tényleg kiderül, hogy én vagyok az a két lábon járó, kiszámíthatatlan és veszélyes elem, akitől parázok??!