Tenni vagy Tevődni, ez itt a kérdés....

Nem túl rég, amikor épp duzzogásba kerültem eszméltem rá, hogy mennyire szánalmas, amit épp csinálok: irányítani akarom, hogy a másik hogyan, miként szeressen, mert határozott elképzeléseim vannak arról, hogy miként kell engem szeretni. És mindezt teszem úgy, hogy nem „csinálom a szeretetet”, vagyis duzzogok, mert ez úgy értelmeződik számomra, hogy ilyenkor nincs szeretve a másik általam. Ez a felismerés egy pár pillanatig kiverte a biztosítékot...

Már írtam egy korábbi blogbejegyzésemben (http://moonastory.blogspot.hu/2013/03/a-duzzogas-jatszmam-leleplezodik.html) arról, amikor a duzzogás-játszmám mögé láttam: megvonom a szeretetem, mert az vélem érzékelni, hogy a másik nem szeret, s a duzzogás maga a büntetés ezért.

S hogy miért szánalmas ez az egész? Mert az elme azt hiszi, hogy ha így meg így csinálok, az a szeretet, ha úgy meg úgy, akkor az a nem-szeretet. Határozottan definiálja, hogy milyen (nem)tevés-cselekvés-viselkedés tartozik az egyik „kategóriához”, s milyen a másikhoz, s csak ezeket tudja akként értelmezni. Szánalmas, ahogy azt gondolom, hogy egyáltalán TENNI kell érte bármit is, s hogy az IRÁNYÍTÁSOM alá tudom vonni.

Egy másik történet is itt kívánkozik elmesélésre. Az egyik mélyítő kurzuson az egyik társunk félelme, szorongása került UI-val (Unfindable Inquiry) megvizsgálásra. Az UI nem az a fajta önmunka, aminek a folyamatát a bal agyfélteke értelmezni tudná, hiszen mindenkinél egyéni, hogy egy-egy mentális képhez milyen testi érzet, szó, gondolat tapad hozzá. Ezért általában én csak belemerülök a nem-tudás terébe, s nem keresgélek közben a saját összetapadt dolgaim között.

Ezen a mélyítőn másképp alakult. Észrevettem, hogy a társam, aki épp végezte az önmunkát, olyan mondatokat, szavakat „dob fel”, ami nálam is bezenget dolgokat, előhoz testi érzeteket. Így mindjárt jobb „játéknak” tűnt az UI, hagytam magamat vezetni. S ahogy belenéztem az erősödő testi érzetembe, egy félelem bontakozott ki a színfalak mögött. Félelem attól, hogy NEM kell TENNI semmit. Azt is éreztem, hogy mennyire görcsös a ragaszkodásom a TEVÉShez, hogy szinte úgy csimpaszkodok ebbe az egészbe, mint annó nagymamám nyakába, amikor ott akart hagyni az óvodában.

És hát miért is annyira félelmetes elengedni a TEVÉS, a CSINÁLÁS illúzióját? Mert hát akkor hogyan fogom megkapni, megszerezni azt, amire szükségem van?!? Adott esetben a szeretetet.

Illetve ha én se tudom másnak tenni, csinálni a szeretetet, akkor hogyan fogom elérni, hogy szükség legyen rám, hogy kelljek?!????!!!

Ide kapcsolódó friss élmény, hogy elkezdtem nézni hetekkel ezelőtt az Isteni sugallat című filmsorozat darabjait. Már pár rész megnézése után éreztem, hogy valami eléggé zavar abban, amit látok, ami a film történeteiből átjön számomra. Kiderült, hogy az frusztrál, hogy azt sugallja a film - talán épp ezért ez a magyar címe :) -, hogy JÓL CSELEKEDNI a mi választásunk, a mi döntésünk. Holott ez valahogy nagyon nem így van. 

Az egyik alapkérdésem az lenne, hogy mi is az a JÓ, JÓSÁG?

Van egy tanult JÓSÁG ideál, amit az életem során magamban kialakítottam, s aminek igyekszek megfelelni (én is), de sokszor az, hogy eszerint cselekedjem, nem jön össze.
Aztán ahogy mondja a mondás is: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Vagyis hiába gondolod azt, hogy te jót cselekszel, ez lehet, hogy épp a legrosszabb, amit a másikkal teszel.

És hát hiába gondolom, hogy egy adott helyzetben hogy kellene jól cselekednem, ha egyszerűen a programozásom, az önzésem vagy a ki tudja mim miatt az még nem engedődik meg (de ahogy mondtam, ez is csak az én fejemben lévő JÓSÁG ideál szerinti cselekvés lenne), s mivel nem azt teszem, amit a JÓSÁG ideálom diktál, ezért basztathatom magam, hogy én milyen geci, szemét, bunkó, undok dög, stb. vagyok.
Szóval a filmsorozat azzal szembesített, hogy NEM VAGYOK ELÉG JÓ. Mert én nem tudom úgy művelni a szeretetet, a jóságot, ahogy ezen a filmen is bemutatják, s ahogy talán a megkérdőjelezetlen! ideáljaim is diktálják. 

És épp azért, mert épp a JÓságomat vizsgáló szemüveg van rajtam, nem tudom a helyzeteket, az eseményeket, a viselkedésem, a cselekvéseimet stb. máshogy nézni, csak úgy, hogy JÓként vagy ROSSZként értelmezem. Ha leveszem ezt a szemüveget, illetve az összeset, ami értelmezések szerint vizsgálja a világot, s csak nézek ki a fejemből, akkor nem tudom semmiként értelmezni, definiálni, hogy amit csinálok az milyen, ha egyáltalán van ilyenkor csinálás és valaki, aki azt végzi. :)