Elefántok a lakásban avagy mi a fene a Szeretet

Az egyik előző blogbejegyzés (http://moonastory.blogspot.hu/2013/03/hianyenek-forgatagaban.html ) után továbbgyűrűztek bennem a dolgok. Már aznap este éreztem, hogy valami munkál bennem, s reggel, amikor UI (Unfindable Inquiry – Megtalálhatatlan önvizsgálat) módszerével kicsit belenéztem abba, mi zajlik bennem, akkor felismertem, hogy a SzerethetetlenÉnem mozgolódik éppen. Azt is kiéreztem, hogy a SikertelenÉnem, a teljesítménykényszerem mögött is ez húzódhat meg: produkálni igyekszek, jónak lenni, hogy ne vonják meg tőlem a szeretetet. Mert azért TENNI kell, IRÁNYÍTANI magam és a dolgokat - ahogy az elme azt gondolja...

Szóval az dolgozik bennem? Nem vagyok szerethető? Jó kis felismerés volt. S hogy kapjon még egy löketet, egy utolsó cseppet a pohárba, ott reggel az UI-m után a kedvesemmel beszélgetve, lecsaptam az egyik mondatára, aminek az egyértelmű jelentése számomra akkor az volt: NEM vagyok FONTOS! Ahogy a mondatának értelmezése átfutott az agyamon, szinte mintegy varázsütésre: lefagytam. Az addig még őt simogató kezem lemerevedett vagyis inkább bénultan lehullt. Ott voltam a sztorim kellős közepén. Mozdulni nem tudtam. Láttam, hallottam, hogy ő még folytatja mondandóját, de az már nem érdekelt. Csak néztem, hogy mozog a szája, de a saját számat már nem tudtam mozdítani. Egy kis idő után észlelte a bennem zajló folyamatot, s kérdezte, mi a baj. Valahogy nem akaródzott kinyögnöm – és ebben nem az gátolt meg, hogy vajon mit szól hozzá, hanem inkább egy abszurdnak tűnő érzés, hogy egyrészt ki se tudom nyitni a számat, másrészt ha kinyitom s beszélni kezdek, akkor a gondolat elveszti mágikus hatását. Vagy ez nem is annyira abszurd? Hisz amíg magamban őrlödöm, addig a saját képeim, gondolataim szokásos végeérhetetlen kavalkádja logikus egységnek tűnik, ám kimondva, amikor már magyarázni kell, mint egy szövevényes álmot, kibújik a szög a zsákból: hogy a bolhából csináltam (már megint) elefántot. Nem is tudom, hogy fér el ennyi elefánt ebben a kis lakásban?! :D

Ahogy némán befelé figyeltem, megláttam, hogy egész életemben mennyit igyekeztem azért tenni, hogy szeretet kapjak, s hogy mennyire nyilvánvaló lett egy idő után, hogy hiába nyalom ki mások fenekét – akár a szó szoros értelmében is –, azért még nem következik be automatikusan az, hogy a másik szeretni fog. És most már az is világos, hogy amit én műveltem, az sem szeretet volt...

De egyáltalán: mi az a szeretet? Mert mintha csak az működne, hogy SZÜKSÉGÜNK VAN A MÁSIKRA, vagy még durvábban, HASZNÁLJUK a másikat, hogy adjon meg a számunkra olyan dolgokat, olyan érzéseket, amire szükségünk van. Példának okáért, hogy szerethető vagyok.

És akkor bevillan még ehhez az is, hogy NEM is ENGEM szeretnek, hanem a rólam szóló történeteiket!! (Ahogy Byron Katie is mondja: Nincs két olyan ember, aki valóban találkozott volna). És hogy ez milyen illúzióromboló, mert akkor tényleg mi a fene a szeretet, amit egész életemben hajszoltam, hajszolok???!!!???

Ha két ember sohase találkozik, akkor így remény sincs arra, hogy az a szeretet, amit keresek, amit eddig annak hittem, az létezik, s hogy lehet tenni bármit is érte. Csak egyet lehet tenni: letenni az összes „fegyvert”, az összes eszközt, amit eddig használtam, s megadni magam. A kérdés csak az, hogy mi ellen harcoltam eddig?????!??????....