Egy orrdugulás "története"

Az egyik Önismerti klubos összejövetelen "drámáztunk". A főszereplő az orrdugulására szeretett volna ránézni, hogy mi lehet mögötte, hogy mi az, ami okozhatja, milyen lelki tényezők állnak a háttérben.

Először is kiválasztott valakit a játék levezetésére, majd egy valakit az Orr képviseletére. Jómagam az Orrdugulás szerepébe kerültem. Hogy miket éltem meg, arról mesélek most itt - a főszereplő engedélyével.

 * * * * *

Ahogy ráhangolódtunk négyen egymásra, már ott volt egy érzet, ami a szoba egyik sarka felé vitt. Letérdelve, a térdemre hajolva magam előtt összefontam a karjaimat. Így azt nem is érzékeltem, hogy az orr milyen poziciót vett fel, csak azt tudom, hogy mögöttem volt.

Ahogy ott voltam, éreztem, hogy mindenféle fizikai ingerre érzékenyen reagálok. Figyeltem azt, hogy ki közelít, s megnyugodtam, amikor a gyanúm alaptalannak bizonyult.

Közben az orr elkezdte mondani a magáét. Hogy én duzzogok, meg vagyok sértődve. Pedig ő már mennyit segített. És hogy elege van, többet már nem fog segíteni. Hogy nekem minden bajom van, és hogy már unja.

Utána a főszereplő hozzám is odajött, és kérdezte, hogy mi bajom van, s vele együtt kicsit megbökdösött. Nem éreztem valódinak a kiváncsiságát. Nem volt rám hatással, hogy odajött. Továbbra is hallgattam, s csak azért szólaltam meg, hogy a dráma többi résztvevője tudja, hogy mi zajlik bennem, s így tudjon alakulni a kép. Elmondtam, hogy ez egy védekező pozíció, amiben vagyok, hogy így érzem magam biztonságban, hogy semmi ingert nem érzek arra, hogy megszólaljak, s hogy amit az orr mondott, az hogyan hatott rám. Az orr nagyra tartja magát azért, hogy azt hiszi, hogy segített, ezért „fentről”, lekezelően beszél. Közben azt érzem, hogy nem is érdeklem, nem akar engem, hogy zavaróan hatok rá. S hogy ha így érez, akkor miért nem hagy engem a sorsomra. Ekkor megint az orr kapta meg a szót, de nem emlékszem, hogy mit mondott, mert közben jött egy érzés, hogy változtassak helyet. Eddig a sarok felé fordulva kuporodtam össze a térdemre hajolva, most viszont a sarok védelmébe (hogy a sarok mögöttem legyen) húzódtam be, oldalfekvésben, magzatpózban. S úgy is éreztem magam, mint egy magzat, akit nem akarnak. Mint aki nem tud mit tenni. Ekkorra az orr számomra, mint az anya képviselője volt jelen. A helyzet, az érzet, amiben voltam, hogy az anyám nem akar, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni, hogy a legszivesebben eltűnnék, de nem tudok változtatni azon, hogy létezek. Pedig, hogy az lenne a legjobb, ha nem léteznék, mert így a létezés maga az elutasítás.

Ahogy ott magzatpózban összekuporodtam, egyszer csak érzékeltem, hogy az orr-anya odajött mellém. S ettől egyszerűen csak megjelent a mozdulat, hogy hozzábújjak. A kép úgy állt fel, hogy az orr-anya magzatpózban feküdt az oldalán, én pedig mögötte úgy mozdultam, hogy a háta mögé simultam, szintén magzatpózban. És ez a helyzet mindkettőnk számára jó volt.

Ekkor a rendező javaslatára a főszereplő helyet cserélt az orr-anyával (ezt a szerepet választotta, mert az orrdugulás-magzat szerepére még nem volt kész). Ahogy befeküdt, egy darabig még úgy maradt, majd késztetést érzett, hogy kimozduljon a pozícióból. Ott maradt előttem, de szembefordulva feküdt az oldalán. Ez az elszakadás vegyes érzéseket keltett bennem. Elbizonytalanodtam. Féltem, hogy megint nem akar. Láttam a szemében azt, ahogy méreget, hogy fenntartásai vannak, mintha megint elutasítana.

Ezután került sor arra, hogy a főszereplő belebújjon az orrdugulás-magzat szerepébe, s az orr-anya szereplője visszakerült a képbe, míg én kívül kerültem. Ahogy ők egymás mellé kerültek, felállt az a megnyugvást hozó kép, ami korábban. Az orr-anya oldalfekvésben, magzatpózban feküdt, a főszereplő pedig az orrdugulás-magzat szerepében mögötte szintén magzatpózban. Ebben újra jól érezték magukat. Viszont az orr-anya szereplője többször jelezte, hogy ezt a poziciót nem fogja sokáig bírni, s jelezte, hogy örülne neki, ha majd később, az orrdugulás-magzat hajlandó lenne vele együtt mozdulni. Egy kicsivel később erre sor került. Felállt mind a két szereplő. De ahogy ez megtörtént, mindketten úgy érezték, hogy ez még nem az, ahol jól tudnák érezni magukat. Az orr-anya javasolta, hogy üljenek le, így helyet foglaltak a szőnyegen egymással szembe helyezkedve törökülésben. Ezután volt, hogy a főszereplő kívülről szeretett volna ránézni a képre, így visszültem az orrdugulás szerepébe. Ahogy odaültem, először azt éreztem, hogy nem tudok megbízni az orrban, s hogy az elfogadására lenne szükségem. Úgy éreztem, hogy van egy fal kettőnk között, amit az orr húzott fel. Ahogy egymás szemébe néztünk, éreztem, hogy elkezd bennem valami oldódni, mintha kezdenék megbízni. Ekkor volt, hogy kértem az orr szereplőjét, hogy vegye le a szemüvegét. Egy korábbi szomatodrámám kapcsán derült ki az számomra, hogy nekem a szemüveg egyfajta falat képvisel, ami mögé el tudok bújni úgy, hogy a fal megvéd, de mások mégis látnak engem – hisz az üveg átlátszó. Ahogy az orr levette a szemüvegét, a folyamat, az oldódás bennem felgyorult. S pár pillanattal később tudtunk egymáshoz kapcsolódni, megöleltük egymást, ami mindkettőnk számára megnyugtató volt. Ezt a képet, ami itt bonyolódott úgy éltem meg, mintha a korábbi magzat megszületve, szemtől szembe találkozott volna az anyjával, s egy kis szemlélődés után újra elfogadták volna egymást, egymásra találtak volna.

Ezt a képet látva kívülről, a főszereplő értetlenkedni kezdett. Valahogy az az érzése volt, hogy ezt így nem tudja elfogadni, hogy mi így összeölelkezünk és jól vagyunk. A rendező ismét szerepcserét javasolt. A főszereplő az orr helyét foglalta el velem szemben. Én ekkor már teljesen nyitottam figyeltem az orrot, de az orr szemében félelmet, bizalmatlanságot érzékeltem, ami valamelyest megrémített. Érzékeltem, hogy hiába vagyok nyitott, ő távolságot akar tartani. Ez a helyzet már olyan volt számomra, mintha a főszereplő két személyiség-része került volna egymással szembe: egy kis kitagadott én, akit nem fogad el, s a másik, aki nem fogadja el, miközben a kettő egy.

Éreztem, hogy az orr nem tud magától kikerülni abból, amiben van, hogy nem tud túllépni a félelmén, ezért megkérdeztem, hogy „hogyan segíthetek?”, s közben megérintettem a karját. Ez volt az a pillanat, amikor az orr oldódást élt meg, megkönnyebbülés jelent meg nála sírás formájában. Ezzel együtt odahajolt hozzám és megöleltük egymást. Ezzel a képpel zártuk a drámát, mivel ez kielégítő volt a főszereplő számára.

A dráma utáni megbeszélésen, mert a főszereplő nem igazán tudta értelmezni a képet, elmondtuk, hogy számunkra milyen sztori bontakozott ki belőle. Amikor elmondtam a főszereplőnek, hogy számomra ezt egy olyan magzatnak az élménye volt, aki egy rövid időre megtapasztalta, hogy nem akarják, hogy nem kell, akkor a főszereplő megosztotta velünk azt a személyes történetét, hogy az anyukája valószínűleg megélt ilyet, amikor terhes lett és emiatt abba kellett hagynia az egyetemet.

* * * * *

Az Önismereti klubban folyamatosan tartunk összejöveteleket, amin különféle önvizsgálati módszerekkel, játékokkal igyekszünk megismerni magunkat, s levetni az álarcainkat.
https://www.facebook.com/groups/228726577338564/
email: enismereti.klub@gmail.com