Előbb a düh az, ami elragadja, majd a dühének kifejeződése felett érzett bűntudata miatt nem tud valódi figyelmet szentelni annak, hogy a gyermek hogyan éli meg, mi is játszódik le benne.
Nem tudjuk még igazán jól kezelni a dühünket, mert azt tanultuk meg, hogy az baj, az veszélyes, hogy nem vagyunk elfogadhatók, ha indulatosak vagyunk. Szinte mint tabut kezeljük ezt az érzést. A szexuálitással kapcsolatos ellenérzéseinken hamarabb túl tudjuk olykor tenni magunkat, mint a düh és harag megélésére vonatkozókon.
Pedig ha mi, felnőttek gátlásokat élünk meg ezzel kapcsolatban, akkor óhatatlanul ezt adjuk át a gyerekeinknek. Szinte szavak nélkül azt tanulják meg, hogy ettől félni kell, hogy ezt el kell nyomni, hogy viselkedni kell, hogy nem lehet, mert akkor..... Ahhoz, hogy a gyerekek másként tudjanak hozzáállni az érzéseikhez, sokat tudunk segíteni nekik azzal, hogy mi magunk tisztába kerülünk ezekkel az érzésekkel. Ennek egyik módja lehet, hogy megvizsgáljuk az érzéseinket, a dühünkhöz kapcsolódó gondolatainkat, hiedelmeinket. És az is segít, ha a dühünk kifejezése után nem a bűntudatunkba szállunk alá, hanem ránézünk arra, hogy miért is ez volt a legjobb, ami történt. Hogyan is tisztelem magamat azáltal, hogy megengedem magamnak a dühömet? És ha a gyereken csattant az ostor, akkor szánjunk rá időt, hogy megbeszéljük vele is a történteket. Valódi odafigyeléssel. Úgy, ahogy ez a két részes Munka is utal rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.