A boldogság hupikék madara és a fekete lyuk

Egy vasárnap este arra ébredek, hogy elszaladt feledtem az idő, s átlustálkodtam egy csodás májusi délutánt. Ezzel így semmi gondnak nem kellene lennie. De valahonnan váratlanul, mint egy jó kis gyomros ütés érkezik a testi érzet, s vele a gondolatok áradata arról, hogy mi minden szebbel, jobbal lehetett volna az időt kitölteni.
Olyan volt ez a váratlan érzés, mint amit a bűntudat okoz. Legutóbb ilyet akkor éreztem, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy az első gondolatom az előző este elfogyasztott tortaszelet riasztó látomása, ami gyötörni kezdett, hogy nem kellett volna megennem.

 Szóval ülök az ágy szélén, s közben képek jönnek elő arról, hogy miket csinálhattam volna: rajzolás, szövés, bicajozás, a tavasz totális élvezete a szabadban. Olyanféle tevékenységek képei ezek, amik a korábbi években, amikor még egyedül éltem, rendszeresen be voltak vetve időtöltésként, s olykor - mert nem mindig - magukkal hoztak afféle jólérzemmagam-állapotot. Most, hogy már tudatosabbnak mondhatom magam, látom, hogy egyfajta megoldásként szolgáltak arra, hogy a boldogtalanságomat - vagyis amit annak hívok - ellensúlyozzák. S bár akkoriban se nagyon teljesítették feladatukat, most mégis előrántódtak a semmiből. S hogy miért? Be kellett vallanom magamnak, és a kedvesemnek is, hogy nem érzem (épp) boldognak magam, s ezért hiányoznak ezek a dolgok olyan intenzíven, mert valahogy meg kell szereznem magamnak a boldogságot.
Mintha egy olyan alapprogram futna bennem, hogy boldognak kell lennem, s ehhez csatlakozva látok képeket, gondolatokat felmerülni, hogy milyen is lenne az a boldog élet. Ki tudja miért, hirtelen előbukkant az a félelmem, hogy mennyire nem szeretek visszamenni a régi munkahelyemre, ahol még akkor dolgoztam, amikor vidéken éltem. Mert ha oda bemennék, akkor valahogy szembesülnék azzal, hogy nincs rendben az életem. És ezt valószínűleg azért érezném így, mert amikor eljöttem onnan, s felköltöztem Pestre - ezzel együtt egyedül hagytam a mozgássérült anyámat -, akkor nagy reményekkel, szerelmesen vágtam bele, ám ezek az álmok nem váltak valóra. Ha pedig nem vagyok boldog, akkor mire volt jó ez az egész? És miért nem húzok vissza a sunyiba, hogy legalább anyám boldog lehessen....
S ekkor megláttam azt is, hogy olyan, mintha mindenki előtt színlelném - valószínű még magam előtt is -, hogy rendben van az életem, s ha boldog nem is, de elégedett vagyok - holott ez nem teljesen igaz. Hogy valahol mélyen azt érzem, hogy szar az egész és folyamatosan elbaszom.
Ugyanez az érzés üt akkor is vissza, amikor ex-pasik, ex-barátok életébe bepillantva azt látom, hogy révbe értek, azóta már rátaláltak az igazira s a kis trónörökös is úton van.
Olyan is felbukkant a közelmúltban, hogy a párommal kapcsolatosan is bevillannak ilyen képek, amikor attól félek, hogy elveszítem... Látom őt, ahogy az ő élete boldog, más mellett rálelt a boldogságra, én meg még mindig ugyanazokat a köröket rovom, nem látok tovább az orromnál, avagy egy helyben topogok.
Vagy hasonló félelem bukkant fel akkor is, amikor egy képzelt jövőképben, amit Andi festett le az egyik blogjában, mindenki alkalmazza már a Munkát, s ezért az emberi kapcsolatok csodásan alakulnak, kivéve nálam, mert képtelen vagyok, hogy meglássak, elfogadjak valamit, ami ahhoz kellene, hogy működjön.
Mintha lenne egy elképzelt, ideális boldog élet, amit szüntelenül hajszolok, s mivel sohasem tudom elérni, ezért újra meg újra a csalódás érzése fog el a saját képtelenségem miatt. Az önismereti úttól is némileg azt remélem, hogy majd meglátom, hogy hol vagyok elromolva, hogy majd sikerül átállítanom a látásmódomat olyanra, amivel képes leszek meglátni a dolgok értékét, hogy megbecsülöm azt, ami van, hogy nem leszek nagyravágyó, álmodozó, hogy józanul fogom értékelni azt, amit az élet elém hoz... és íííígy majd elérhetem az örökké tartó boldogságot....

Számos esetben megfigyelődött mióta a kedvesemmel vagyok, hogy a lustálkodás, mint olyan, elég erős ellenérzéseket vált ki belőlem. Félig-meddig eddig értetlenül figyelgettem, hogy vajon honnan ered ez az egész, hogy miért nem engedődik meg, hogy csak legyek anélkül, hogy bármit tennem kellene, hogy vajon miért kell nekem állandóan tevékenykednem. Most valahogy úgy érzem, hogy ott lehet a gubanc, hogy a lustálkodás nem tesz boldoggá, sőt ha csak úgy vagyok, akkor nem teszek meg mindent azért, hogy jobban érezzem magam. Ha netán pihenésre is adom a fejem, akkor is kell valami elfoglaltság, ami "értelmet ad" az egésznek.
Ilyenek a filmnézés, aminek a története leköt, esetleg még katarzist is okoz; a játék a neten, ami apróbb sikerélményeket hoz; és az evés... illetve ezek kombinációja.

Olyan ez tényleg, mintha mindent elkövetnék, hogy boldog legyek, de nem tudok az lenni. Hogy egy régi klasszikust idézzek, "sem tea, sem csí nem vidít". Erről persze az ugrik be, hogy el vagyok kényeztetve, hogy örök elégedetlen vagyok, hogy semmi se jó, nem becsülöm meg azt, ami van. S ezek miatt jól elcseszem az életemet, mert nem látok tovább az orromnál, nem veszem észre azt, ami az orrom előtt van, valami fata morganát hajszolok, aztán mire odajutok, semmivé foszlik. Így aztán állandó a csalódás, a megbánás, a siránkozás és önmagam csesztetése.
Hiszen úgy látom, hogy elcsesztem az életemet. Ilyenkor úgy érzékelem, hogy a különféle hobbikkal (túrázás, utazás, tánc, fotózás, rajzolás, szövés, bicajozás....) csak a boldogtalanságomat igyekszem leplezni. Hogy ezekkel igyekszek értelmet adni az életemnek - úgy is mondhatnám, hogy fejből élek -, ám arról mintha fogalmam sem lenne, hogy milyen is az igazi élet, de mintha nem erről szólna. S így amit én csinálok, az nem élet, az csak vegetálás.
Itt említeném meg, hogy ezek, az elején még örömtelinek, érdekesnek tartott tevékenységek képesek lassan elveszíteni a jelentőségüket, mint a megunt játékok. Valami "elveszett" belőlük, ami korábban még ott volt. Az elmém még ki-kinyúl feléjük, s keresi azt, ami eddig sikeresen elkendőzte a fájdalmát, félelmét, de már nem "működnek". Új íz kell, új illat, új izgalom, új úti cél,.... csak az a valami ne legyen már itt, amire nincs szükség.

Ehhez társul még az is, hogy van egy visszatérő érzésem arról, hogy van bennem egy - mondjuk úgy - erő, amit félek megélni. Egy olyan energia, amit nem merek kiengedni a "palackból", mert akkor ki tudja mi történne. Pár spirituális tanmese szól arról, hogy oroszlánok vagyunk, akik nem ismerik fel valódi énjüket. Ez a mese most arra jó, hogy azt lássam, hogy én is lehetnék oroszlán, de félek ezzel szembesülni, s így inkább a jelenlegi gyáva-nyúl-életemre fogom rá, hogy rendben van, hogy jó ez így, miközben belül az munkál bennem, hogy ez kibaszott hazugság és önámítás!
És szeretnék úgy változni, hogy megélhessem ezt a bennem lakó oroszlánt, de tartok tőle, hogy nem fog menni, hogy itt maradok gyáva nyúlként, mert félek valamitől, ami nincs. Vagy a másik verzió, hogy nincs is oroszlán, mert ez is csak egy illúzió, csak én képzelek sokat magamról, s a legjobb lenne elfogadni a gyáva-nyúl-létem.

Aztán ahogy zajlik - ez a gyáva-nyúl :) - élet, s épp a szabadba menekülök relaxálni, lenyugodni, feltöltődni, sikerül felismernem valamit. Hogy az a gyomromban (3. csakra) lévő testi érzet - ami egyébként szinte állandó jelleggel jelenlévőnek tűnik - az, amit igyekszek eltűntetni. Hogy ez az energia az a mozgatórugó, ami rávesz különféle dolgokra, hogy a gyomromban lévő feneketlen fekete lyukat igyekszem betömni. És mivel egy igazi fekete lyukhoz az illik, semmi nem elég, ami a tátongó hiány(érzés)t megszüntetné. Amíg a figyelem máshová helyeződik - lekötik az aktuális tevékenységek -, addig olyan mintha eredménnyel járt volna, amit csinálok, de amint elfogy a tennivaló, unalmassá válik a szórakozás, vagy épp lustálkodom, újra ott van teljes pompájában.
Nézegetem ezt a testi energiát, s kezd összeállni a kép, hogy miért támadnak olyan erővel néha azok a gondolatok, hogy valamit meg kell szereznem, meg kell kapnom, mennem kell, nem várhatok, nekem van igazam, nekem ez jár. Mert be kell tömnöm ez a lyukat, enyhítenem kell azt a hiányt, amit ez az energia jelent ott számomra.
Az a fura még ezzel az energiával, hogy olyan, mintha reggel (vagy ébredés után?) lenne a legaktívabb. Így utólag már látom, hogy több esetben is ekkor "támadt", valami mardosó érzetet hozva magával. Még a hét elején felbukkanó "már megint hétfő van"- érzéscsomag is ide illeszkedő motívum. Mert még kapaszkodnék a hétvégi avagy szabadsággal töltött idő szórakozásaihoz, élvezeteihez, nyugalmához, amik sikeresebben kendőzik el azt, ami a mélyből nyomaszt.

Nem tudom még, hogy miként lesz tovább. Figyelgetem ezt az energiát, mi ez, honnan jön, mit szeretne mondani, s miért olyan riasztó, hogy el kell nyomjam.
Majd jelentkezem. A fekete lyukból :)