Gondolkodtatva vagyunk

Az ember tényleg mindig azt kapja, amire épp szüksége van. És nem kell félni, hogy bárki bárkinek árthat, mert mindeki csak akkorát kap, amennyit elbír.

Kati mama is azt mondja, hogy gondolkodtatva vagyunk. Nem vagyok benne biztos, hogy azt értem alatta, amit ő gondolt, de ma reggel egy érdekes kis összezizzenés fogalmazódott meg bennem.

Hogy honnan indítsam a történetet, nem is tudom, hiszen ami van, az egy folyamat része. S ki tudja, hogy ez a folyamat honnan indult.... Onnan, hogy reggel Adyashanti írását olvastam (Kegyelembe esni), majd megélhettem, hogy a kedvesem keze által simítva elfogadom a testemet, s ettől hatalmas oldódás történt bennem? Esetleg messzebbről? Onnan, hogy volt ez a hétvégi elvonulás? Vagy hogy önmunkás útra léptem? Vagy amikor a Tantra útjára tévedtem? Vagy amikor megszülettem? Esetleg amikor a világ keletkezett?? De azt hiszem, hogy a kezdet nem is fontos. Ezt is csak elme – amiről tegnap egy olyan felismerésem volt, hogy nem is létezik, de most mégis kell hívni valahogy :) - tartja fontosnak. Mármint hogy valaminek lennie kell elejének, közepének és végének. Különösképpen ha az egy történet.

Szóval inkább a dolgok közepébe vágok! A tény: kedvesem keze (vajon ez tény??!) simította a testemet. S míg bennem egy önmagam elfogadásával kapcsolatos oldódás játszódott le, az ő fejében egy olyan sztori futott, hogy kihasznál engem. Különösnek tűnt, hogy ahhoz a csodához, ami bennem lejátszódott, neki ilyen történet kapcsolódik. Egy villanással később azon kaptam magam, hogy szóra nyílik a szám, s magyarázom, hogyan is zajlódhatott le ez őbenne.

Vagyis a testünk – a drága, intelligens testünk, mert tényleg az! – cselekszik. Önkéntelenül, öntudatlanul. Majd az elménk – a kedves, drága – utólag értelmezi a történést, ahogy szokta. Ez annyira gyorsan történik, hogy szinte úgy tűnik, hogy az értelmezés zajlott le hamarabb, ami épp ezáltal már nem is hívható értelmezésnek, hanem inkább mondható indoknak, kiváltó oknak.

Ahogy ezt kimondtam, már jött is az emléke annak a kísérletnek, amiről korábban hallottam, olvastam. A kísérletben azt vizsgálták, hogy egy döntéshozatalnál az agy adott területei mikor aktivizálódnak, mert ez utal arra, hogy hol és mikor történik meg a döntéshozatal. S az érdekes az volt, amikor kiderült, hogy a gondolat a döntésről az elmében 6 mp-cel azután jelent meg, mint ahogy az agyban érzékelték a „döntést”.

Egy weboldalon így találtam meg a kísérlet összefoglalását:

A kísérleti alanyt betolják egy CT letapogatóba, ami az agy működését rögzíti. Ekkor a kezébe adnak két kapcsolót. Ezt követve a kísérleti alanynak különböző témákban tárnak fel kérdést igen-nem döntési lehetőséggel, amikor is az egyik vagy másik nyomógombos kapcsolóval visszajelzi döntését. Mindeközben a CT kijelzi az agy működését. Az agy középső részén vagy egy terület, a – videón kék és sárga színekkel jelölve – ez a terület árulkodik arról, hogy mi lesz a döntés. A kék tartomány akkor aktivizálódik, amikor a kísérleti alany a bal gombot készül megnyomni. A sárga tartomány pedig, amikor a jobbat. A döntéshozás helye tehát ismert, az idejének a meghatározása pedig a kísérlet célja. A kísérletezők szeme előtt derül ki, hogy ki hozza a döntést, a kísérleti alany tudata, vagy pedig a tudat nélküli szürke állomány neuron aktivitása.

A kísérlet szerint a döntés meghozatala előtt 6 teljes másodperccel a kék vagy sárga terület aktivizálódik, azaz 6 másodperccel korábban meghatározható, hogyan fog a kísérleti alany dönteni. Ebből nyilvánvalóan kiderült, hogy az emberi tudat, alá van rendelve a tudattalan agytevékenységnek.

Korábban ez a kísérlet némileg mást mondott nekem. Azt már nem részletezném hogy mit, de ma reggel azt láttam benne bizonyítottnak, hogy az elme, mint értelmező gépezet funkcionál. (Megjegyzem ezt C.Chabris – D. Simons: A láthatatlan gorilla c. könyvében olvasottak is megerősítették,) Vagyis teszünk valamit, s a gondolat arról, hogy megtettük – vagyis inkább, hogy megteszem – árnyalatnyival később kerül csak elő.

A kísérletetben ezt úgy képzelem el, hogy a kísérleti alanynak az volt a feladata, hogy döntsön: a bal vagy a jobb gombot nyomja-e meg. A bal gomb megnyomódott, így az elme - kis csúszással, de mégis csak utólag - értelmezte: a bal gombot választom. Nem hiába: az elmének szüksége van arra, hogy elhiggye, hogy ő dönt, ő választ.

Ebben az esetben olyan egyértelműnek tűnik, hogy mi történt. Az elme elhitte, hogy választania kell (ez a feladat), s mivel a feladat két esélyes volt, így okkal gondolhatja, hogy egyszerűen csak elvégezte a feladatát, megnyomta a két gomb közül az egyiket.

De emlékezzünk csak, hogy hány olyan eset ér minket az életünk folyamán, amikor nem is igazán értjük, hogy mit miért tettünk úgy, ahogy tettünk! Az elme logikusan „történik”, az élet nem. Történnek velünk dolgok, belekerülünk helyzetekbe, amikben csinálódtatunk valamit. És sokszor ott állunk utána összezavarva, hogy ez meg hogy történt, hiszen ha az elmét használva tettük volna a „dolgunkat”, akkor tuti, hogy másképp tesszük. Teszem azt fel, életveszélybe kerül valaki, s olyan súlyokat is képessé válhatunk megmozgatni, amit „józan ésszel” nem tudnánk felemelni. 

Vagy eszembe jut egy részlet Richard Bach: Illúziók c. könyvéből, hogy a tanulás folyamata is csak illúzió:

„- Egyszerűen csak el kell hagynod a gátlásaidat, és azzal a hiedelmedet, hogy nem tudsz gitározni. Nyúlj a gitárhoz úgy, mintha életed egyik tartozéka lenne, aminthogy az is, egy másik, alternatív létidődben. Tudd, hogy úgy van rendjén, ha jól játszol rajta, hagyd, hogy nem tudatos éned vegye át az irányítást az ujjaid fölött, és játssz.

- Olvastam én valamit erről, a hipnózisos tanulásról, amikor a tanulóknak azt mondják, hogy ők művészek, és tényleg úgy zenélnek, meg festenek, meg írnak, mint a legnagyobb művészek.

- Kemény feladat ám az, Don, hogy eresszem szélnek, amit tényként tudok, hogy ugyanis nem tudok gitározni.

- Akkor kemény feladat lesz számodra a gitározás. Évekig kell majd gyakorolnod, amíg megengeded magadnak, hogy jól csináld, amíg a tudatos agyad azt mondja majd, most már eleget gyötörted magad, megszolgáltad a jogot, hogy jól játssz a hangszeren.”

Ahogy eddig jutottam, beugrott egy másik könyben (Aronson: Társas lény) olvasott történet, ami az elme önigazoló képességét volt hivatott bemutatni.

„Képzeljük el, hogy meghipnotizálnak egy fiatalembert, Samet. A hipnotizőr poszthipnotikus szuggesztió útján azt a parancsot adja neki, hogy amint az óra négyet üt, 1. menjen a szekrényhez, vegyeki és öltse fel az esőkabátját és a vízálló cipőjét, 2. fogjon esernyőt, 3. menjen nyolc sarkot az ABC-áruházig és vásároljon hat üveg whiskeyt, majd 4. menjen haza. Még azt is megmondja neki, hogy amint belép a lakásába, „fel fog ébredni”, és újra önmaga lesz.

Amikor az óra négyet üt, Sam azonnal elindul a szekrény irányába, felveszi az esőkabátját és a vízálló cipőjét, ernyőt ragad és lemegy, hogy whiskeyt vegyen. Néhány furcsa dolgot veszünk észre ezzel az akcióval kapcsolatosan: 1. tiszta, napsütéses idő van, egy felhő sincs az égen, 2. félsaroknyira van egy kis üzlet, ahol ugyanannyiért lehet whiskeyt kapni, mint a nyolc saroknyira lévő szupermarketben, 3. a fiatalember nem iszik.

Sam hazaérkezik, kinyitja az ajtót, belép a lakásába, felébred az „álomból”, észreveszi, hogy ott áll esőkabátban és vízálló cipőben, az egyik kezében esernyőt tart, a másikban pedig egy jókora bevásárlótáskát hat üveg whiskeyvel. Egy kicsit zavarodottnak tűnik. Barátja, a hipnotizőr megszólal:

• Helló, Sam, hol voltál?
• Csak lementem a boltba.
• Mit vettél?
• Hát...hát... úgy látszik, ezket a whiskeyket.
• De hát te, úgy tudom, hogy nem is iszol!
• Nem, nem...csak...csak... hát sokszor lesz nálam társaság mostanában, és egy csomó barátom iszik.
• De mi jutott eszedbe, hogy felvedd ezeket az esőcuccokat ilyen szép időben?
• Ja...ilyenkor az időjárás nagyon bizonytalan, és minden eshetőségre számítok.
• De hát egy felhő sincs az égen!
• Azt sose lehet tudni.
• Ja, az igaz... És hol vetted a whiskeyket?
• Hát.. ott... na, hát ott... szóval ott lenn a szupermarketben.
• Mi a csodának mentél olyan messzire?
• Hát azért... szóval azért, … mert olyan szép idő van, gondoltam, jól esik sétálni egyet.

Az emberek általában motiváltak arra,A valóság mindig kegyesebb, mint az a sztori, amit köréje szövünk. hogy igazolják saját cselekvéseiket, vélekedéseiket, érzéseiket. Amikor valaki valamit tesz, lehetőleg megpróbálja önmagát (és másokat) meggyőzni arról, hgy amit tett, logikus és ésszerű.

….

Stanley Schachter és Jerry Singer kísérletében a kísérleti személyeknek epinephrint fecskendeztek be. Akiket előre figyelmeztettek a gyógyszer várható hatásairól (szívdobogás, tenyérizzadás, kézremegés), azoknak értelmes magyarázat állt rendelkezésükre, amikor kezdték magukon észlelni a tüneteket: „hát persze, a gyógyszertől van”.

Akiket azonban nem tájékoztattak a gyógyszer utóhatásairól, azok nem tudták a tüneteket ilyen logikus és kézenfekvő módon megmagyarázni. De azért mégsem hagyhatták a tüneteket vaalmiféle igazolás nélkül – magyarázatként tehát elhitették önmagukkal, hogy túláradóan boldogok, illetve dühösek volak, attól függően, hogy a környezet éppen milyen szociális ingereket nyújtott számukra.”

Milyen izgalmas dolgokat vet fel ez a két kísérlet! Pláne, ha még hozzáveszem az előzőleg emlíett CT-vizsgálatosat is. Így önmunkásként – Byron Katie és Scott Kiloby módszerét ismerve – már sokkal másabb konklúzióra jutok. Testünk intelligensen cselekszik, érez, amit az elme gondolatokká értelmez, címkéket gyártva azonosít.

Honnan jön a cselekedetre buzdító parancs? A tudatalattiból? A kollektív elméből? Avagy cselekedtetve vagyunk valami nálunknál „hatalmasabb” által? Az ősz kaporszakállú az? Vagy a szarkeverő Univerzum? Ki tudja..Ahogy az sem tiszta, hogy mi a célja vele, ha egyáltalán van bármi is, ami motiválja. Valami mindent átfogó SZERETETként definiálható valami vezérelne minket, hogy egyesüljünk vele? Benne? Általa? ... mi mind.

És erről eszembe jut, ami annó olvastam Mohamed prófétáról, aki nem tudott olvasni, mégis a keze nyomán született meg Isten, vagyis Allah szava, a Korán. Meg Neale Donald Walsch, aki Istennel beszélget, és nem utolsósorban Scotty fiú, aki, hogy idézzem, amit Andi megosztott a könyvéből: „A felébredés utáni hetekben azon kaptam magam, hogy videó kamerát vásárolok, és egyik üzenetet rögzítem a másik után, melyekben a felébredésről és arról beszélek, mit is hagyott maga után. Mindezt anélkül, hogy bármilyen forgatókönyvre vagy utólagos szerkesztésre lett volna szükségem. Igazság szerint, semmit nem hagyott maga után. A múlt végleg elmúlt. Csak békesség, szeretet, öröm, tudatosság és üresség volt.”.

Ezek kirívó példának tűnnek, mert azt gondoljuk, hogy mi „nem tartunk még OTT”, ahol a „próféták”. Pedig a Létezés – vagy hívjuk akárhogy – rajtunk keresztül is cselekszik. S nem tudunk semmit másképp, máshogy – főként szebben, jobban, ügyesebben – csinálni. Mert nem létezik szebb, jobb, ügyesebb. Isten, a Létezés, az Univerzum rajtunk keresztül teszi a dolgát. Hogy ez az elmének, ami nem is létezik, nem tetszik, illetve néha nagyon is – az egy dolog. A lényeg: nem tudunk ártani, mert nincs olyan kategória – ezt is csak az elme teremti meg. Amit általunk tevődik, cselekvődik, mondódik, stb. az mind úgy van jól, ahogy van. Mert valamiért erre van szükség. Valaki ezzel támogatódik. Valakinek ez az ajándék adódik általunk. Aztán kezd vele, amit tud. Egy biztos: az élet kegyes, senki sem kap többet, mint amit elbír, mint amire szüksége van. Vagy ahogy Kati mama mondja: „A Valóság mindig kegyesebb, mint az a sztori, amit köréje szövünk.”