Anya csak egy van

Tegnap volt alkalmam élőben megtapasztalni, hogy mit is jelent az, ha nem értelmeződik már (az ÉÖ hatására) az egyik hiányénem.
A történet úgy volt, hogy - mint már hosszú évek óta nagyon sokszor - anyummal belegázoltunk egymás lelki világába. Eddig a történet általában úgy végződött, hogy összementem kicsibe, megszeppentem - ez mondjuk enyhe kifejezés -, hogy anyám (a hatalmas, a mindenem, életem értelme - lehet, hogy ez tök gáz, de tényleg mintha így értelmeződne a tudatalattimban) elutasít, megvonja tőlem a szeretetét.
Hiába éreztem korábban többször is, hogy igazságtalan velem - mert ő legalább annyira megsebzett, mint én őt - valahogy nem tudtam kiállni a (vélt) igazam mellett. A hangom elcsuklott. Ha sírni kezdtem, kigúnyolt. Összementem kicsibe, de ez őt nem hatotta meg. Iszonyatos energiák mozdultak meg egy-egy ilyen összecsapásban, amik tegnap ugyanúgy megjelentek. De... elmaradt, hogy kicsinek éreztem volna magam, akit elutasítanak. Miután a közös hang felvételére irányuló kísérleteimet durván elutasította, kikeltem magamból, s kikiabáltam magamból a sérelmemet. Lehet, hogy a kiabálás nem a legjobb módszer, de így jött. Volt néhány "baszd meg" is, ami különösen nem szokásom anyámmal szemben. Asszem, hogy a kiabálásnak az oka a több év óta lenyelt sérelmek által keltett düh volt.
A történet nem végződött nagy egymásra találásban. De részemről mégis úgy érzem, hogy bennem lejátszódott egy magamra találás. Megvédtem egy részemet, egy kicsi énemet, akinek már elege lett a basztatásból.

 Egy nap múlva....

Van a történetnek folytatása!!!

Előzetesben: ha anyummal valami hasonló összecsapás volt, aminek a vége hasonló, vagyis hogy elviharzottam otthonról, akkor napokig, hetekig nem beszéltünk telefonon. Aztán az egyikünk - legtöbbször én - bátortalan kísérletet tett a kapcsolatra, ami valahogy mégis létrejött.

A mostani eset után, hogy végre kiadtam magamból azt, ami bennem volt, még rosszabbra számítottam.
Ezzel ellentétben tegnap telefonált anyum, és teljesen normális hangon (nem számonkérően, nem kioktatóan, mint korábban) szólt, hogy ne aggódjak miatta (egy hétig kórházban volt), jól van, és még pár apróságot megbeszéltünk. Nem volt letolás - igaz én se éreztem magamat bűnösnek. (Megjegyzem arra z énre is UIztunk korábban, aki elrontja.)
Mindazonáltal a csodával érzem határosnak, hogy ilyen rövid időn belül, ilyen hangvétellel tudtunk egymással beszélni. Ráadásul ő keresett! Szóval hálás vagyok ...