Egy kanál őrület

Ma reggel volt egy erőteljes érzelmi kitörésem. Egy idő óta - de különösen az egy hetes önmunkás tábor óta -  olyan váratlanul szakadnak ki belőlem efféle heves érzelmi megélések! Ez nem tudom, hogy mitől van... Bár a tábort említem, mint az egyik sejtett összetevőt, de ott sem csak önismereti Munkák zajlottak, hanem másféle oldásokban is részesültem (pl Emotion code).
Ezekkel a kitörésekkel részben nincs gondom. Elég gyors lefutásúaknak vélem, bár tény, hogy hevesebbeknek is, mint korábban. Illetve nagy előrelépésnek tartom, hogy
eddig mindnél sikerült beazonosítanom, hogy mi váltotta ki. 
A mainak a hátterét is sikerült meglátnom a végére. Az érdekes a történetben az volt, hogy a kezdetben elhangzott ítéleteim, bírálataim, értetlenkedésem nem azt a vetületét célozta meg a helyzetnek, ami végülis kibukott mögüle.

Tegnap császármorzsával vártam haza a páromat. Általános tapasztalatom az, hogy jó étvágya van, így kicsit meglepett, hogy nem ette meg az egészet, amit a tányérjára szedtem. Magyarázatként azt mondta, hogy - az önmuki táborban "tanultak" alapján -  tudatosan figyelte, hogy mi az a kajamennyiség, ami elég ahhoz, hogy az éhségét kielégítse. (Hajlamosak vagyunk ugyanis addig enni, amíg a tányérunk ki nem ürül, miközben lehet, hogy már nem is kívánjuk, nem is vagyunk éhesek.)
Ezt így akkor este el is tudtam fogadni. Mivel nem együtt ettünk, így azt akkor még nem tudtam, hogy mekkora mennyiségről van szó.

Az, hogy kifordultam önmagamból reggel érkezett el. Akkor láttam meg ugyanis, hogy mindössze EGYETLEN kanálnyi kaját hagyott csak a tányérján. Értetlenkedve tettem fel a kérdésemet, hogy ezt tényleg komolyan gondolta, hogy EGY kanál kaját nem volt képes megenni. 
Ő természetesen nem tudott mást mondani, mint amit az este is. Tudatosan figyelve magát, úgy érezte, hogy ott kellett megállnia.
Még vagy háromszor kérdeztem rá, más-más szóhasználattal, de mindvégig azon lovagolva, hogy EGY kanálnyi kaját hagyott a tányérban. Még ha az történt volna, hogy egy fél tányérnyit, akkor megértem. (Biztos lehetek benne??!) Vagy ha azzal az indokkal hagyja ott, hogy reggel megeszi... vagy ha inkább belehúzta volna a szemetesbe azt a kevéske maradékot.
Még azt is megfigyeltem, hogy ez abból a szempontból is sért - ahogy valószínű jó anyámat, nagyanyámat, és a szer-et(et)ő rokonokat -, hogy 'nem tiszteli a főztömet', hogy 'minek is főzök?' és efféle újabb ítéletek bontakoztak ki.
S miközben a különféle sérelmek jöttek elő, érzékeltem, hogy egyre indulatosabbá válok. A hangomat is egyre fentebb emeltem. Már-már egyfajta hisztéria szintjéig jutottam.
Egyre hevesebben tört ki belőlem az ítélkezések sora, ami meghökkentett. 
Aztán hirtelen leesett, összeállt a történet. Most, a menzesz előtti időszakban különösen nehéz megállnom, hogy csak annyit egyek, amit nem tartok túlzásnak. Ha még napközben sikerül is fékentartanom magam, este, munka után valahogy nehéz megállnom egy normálisnak vélt mennyiségnél. 
Tegnap este is többet ettem, mint szerettem volna, így a párom által mutatott példa irritált. Mi az, hogy meg tudja állni, hogy nem eszik meg az utolsó EGY kanál ételt, míg én két tányér után is alig tudom megállni, hogy ne zabáljam degeszre magam?!

Érdekes része még az esetnek, hogy reggel egy másik történet is irritált - csak kevésbé. Ez pedig az volt, hogy a kedvesem két kakaóscsigát is bevágott egymás után. Rögtön feltűnt, hogy ez ugyanannak a dolognak a másik oldala: nem tud megálljt parancsolni magának - ahogy én sem...

A táborban kaptunk egy-két hasznos tanácsot, hogy miként lehet ráfigyelni arra, hogy hogyan viszonyulunk a kajához, az evéshez, az éhséghez. Mindezeket a tábor után is sikerült némileg szemmel tartani. Ott - "védett" környezetben - egyszerűbbnek tűnt, könnyedebbnek. 
Azt hiszem, hogy ez a történet is felhozott egy-két megvizsgálandó hiányénecskét, pl azt, aki nem tudja megállni, aki nem kitartó. És külön programként még tervezem, hogy több figyelmet szentelek annak a testi érzetnek, ami ilyenkor, menzesz előtt aktivizálja a zabáló Ént. :)